Komáromi Lapok, 1934. január-június (55. évfolyam, 1-52. szám)
1934-03-31 / 26. szám
10. oldal. »KOMÁROMI LAPOK« 1934. március 81. A GYERMEKEKNEK. Édes. jó Istenem ... Édes jó Istenem, Hogy 'én szeresselek, Tudod-e, ki mondta? Harmatos hajnalon, Szép, piros hajnalon, Pacsirta dalolta! Lengő, zúgó nádas, , Vadgaíambos erdő, Kék levegő-égen Szálló aranyfelhő! i 1 i Édes, jó Istenem, , J Hogy én imádjalak, Tudod-e, ki mondta? Édesanyám szíve, Szerető jó szíve, Százszor is dobogta! Karja ölelése, Szeme mosolygása, Értem fohászkodó Ajka sóhajtása! Bobbyt kicsapják, Kicsapni tudvalévőén leginkább a diákot szokták, ha valami igen nagy, jóvátehetetlen bűnt követ el. Bobby azonban nem volt diák. De még gyerek se. Bobby kutya volt. Igen helyes kutya. Mégis kicsapták az iskolából. Hogy ez hogy történt? Azt akarom elmondani. Bobby a Magdi kut3rája volt. Szép, símaszőrű foxi. A szőre hófehér, csak éppen a farka tövében, a jobbfülén, meg a balszemén volt egyegy kis fekete folt. Reggelenként, amikor Magdi föiébredt, rendesen otl hevert már Bobby az ágya sarkában, szép kiflivé görbülten, s mihelyt Magdi megmozdult, ő is felemelte fejecskéjét: Mi lesz? Felkelünk már? És ha Magdi komoly felkelési kísérletekbe fogott, akkor ő is nagyot nyújtózott és azt mondta: vak-vak, ami kutyanyelven tudvalevőleg annyit jelent: jó reggelt. Aztán leugrott az ágyról, hogy vérét felpezsdítse, kétszer-háromszor végighengergőzött a szobán, majd roppant buzgalommal hordani kezdte a világ minden tája felé Magdi cipőjét, harisnyáját, ruháját. — Bobby, a harisnyámat! — kiáltotta Magdi. — A cipőmet! De Bobby oda se neki. Csak rázta a fejét és nevetett. Erre Magdi kiszállt az ágyból és vesz élt kergetőzés kezdődött. Bobby vidáman kaffogott, hörgőit, rázta a cipőt a szájában s bújt vele mindenhová, ahol Magdi nem érhette el. És mire Magdi az egyik cipőt megszerezte tőle, Bobby már a másikkal nyargalta körül a szobát. Hej, de remek mulatság volt! Zengett tőle az egész ház. Ezeknek a pompás szórakozásoknak az vetett véget, hogy Magdit egy szép őszi reggelen beíratták az elemi iskola első osztályába. — Jaj, mi lesz Bobbyval? Én nem megyek el Bobby nélkül — siránkozott Magdi. — Majd Bobby is velünk jön — nyugtatta meg az apja, amikor először iskolába vitte. Vidéki kisváros volt, az iskola is kicsiny, alig tizenöt leányka került akkor az első osztályba. És mivel Magdi igen kitartóan sírt, a tanítónéni beleegyezett abba, hogy Bobby is ottmaradhat az osztályban, ha jól viseli magát. Magdi elkapta Bobby fejét és szívrehatóan kérlelte: — Légy jó, édes Bobbykám! Ugv-e, jó leszel? Itt nem szabad semmit elhordanod, mert ez iskola, ahol jónak kell lenni... És tanulunk is. Te is tanulhatsz, Bobbykám... Bobby megértőén pislogott, akár csak azt mondta volna: Bizd csak rám, majd megcsinálom a dolgot valahogy. így aztán Bobbyt a tábla mellé ültették. Szép csendben ült Bobby és figyelte, hogy mi történik az iskolában. Hallgatta a tanítónéni hangját, nézte a gyerekeket, amint karbatett kézzel ülnek a padokban és néha az ablak sarka felé pillantott, ahol egy pók szőtte nagy gonddal a reggel széjjeltépett hálóját. Nem volt vele semmi baj. Kilenc órakor csengettek és a tanítónéni azt mondta: — Most kimegyünk sétálni az udvarra... Kovács Évi, talán éhes vagy, hogy máris tízóraid után nyulkálsz? Hadd csak a padban, majd tíz órakor ehettek valamennyien. A kis sereg kiment az ajtón, Bobby odaszaladt Magdihoz, aztán gyorsan visszafordult és újra be az osztályba. — 'Melyik is az a Kovács Évi? — töprengett egy pillanatig. — Hol az a tízórai? Szimatolt kissé, aztán fölugrott a pad ülődeszkájára és kihúzta az egyik kis csomagot. — Vajas kenyér! Derék dolog. Szeretem a vajaskenyeret, — s azzal már falta is. Evés közben jön meg az étvágy, — hát tovább szimatolt. Újabb kis csomagra akadt. Szalonna! Nagyon szeretem a szalonnát — mondotta és azt is megette. A harmadik kislány almát hozott. — Nem kell. Hiszen van, aki azt is szereti, de én — s már a következőt bontogatta — ezt a lekváros kenyeret jobban szívelem... így ment végig valamennyi pádon. A gyümölcsöt otthagyta, de a pogácsát, a húsféléket, a jól megkent kenyereket mind megette. Aztán, mint aki jól végezte dolgát, visszaült a tábla melletti sarokba, a száját nyaldosta és olykor a pók munkáját figyelte. Amikor a kislányok visszajöttek az osztályba, nyomban fölfedezték a tolvajlást. — Megették a tízóraimat! kiáltotta ez is, az is. — Oda a vajaskenyerem! — Ki ette meg a szalonnámat? Nagy nyomozás kezdődött, de még a tanítónéni se tudta kisütni hirtelen a baj szerzőjét. Ám hirtelen Hobbyra nézett. — Bobby, csak nem te voltál? Bobby ezúttal nem hallott. A pókot nézte, mintha nem is ejtették volna ki a nevét. — Bobby! — kiáltotta Magdi is. — Bobby, te csúfság, mit teltél? Bobby olyan arcot vágott, mint aki nem tudja, miről is van szó. Fölállt, csóválgatta csonka farkát és ravaszkásan azt akarta elhitetni, hogy ő kissé elábrándozott, ne vegyék rossz néven, hogy ne tudja, miről is van szó. De Magdi kipattant a pádból és haragosan szaladt feléje. Ekkor már Bobby se tetette magát, hanem ijedten ugrott az ajtó fefé. — Persze, hogy ő volt — mondta most a tanítónéni. Csak ő lehetett... Hanem ezzel vége is a barátságnak. Kifelé az iskolából, sipirc! így és ezért csapták ki Bobbyt. Magdi sírt ugyan egy kicsit, tie belátta, hogy az ítélet igazságos. És másnap külön kis táskában maga hozott tízórait a károsultaknak. Isten ékszere. Nagyon messze, talán az Óperenciás tengeren is túl, emelkedett egy olyan hatalmas szikla, hogy nap soha nem sütötte, virág nem nőtt rajta. Ennek a sziklának a legmagasabb csúcsán arany kastélyt építtetett egy gazdag ember és itt élt kisleányával, Helgával. De a kisleány mindig szomorúan, sóvárogva nézett ki az aranykastély ablakán, szeme örökké könnyes volt és soha nem nevetett. Pedig az édesapja az udvart ezüst tetővel vonta be és aranyporral szórta be az utat. — Oh, kisleányom, miért nem nevetsz soha, kérdezte az apa, hiszen ujjaid drágaköves gyűrűkkel ékesek, nyakadon nehéz aranyláncon kincset érő gyémánt ragyog! Szívemre nehezedik az aranylánc gyémántja, édesapám és gyűrűimtől nem tudok játszani. Vedd hát vissza tőlem ezeket az ékszereket. — Hát nem tetszenek neked a csillogó kövek? Tudsz-e ragyogóbb ékszert a gyémántnál és melegebb fényt az arany fényénél? Hallottam édesapám, hogy van ezeknél sokkal szebb ékszer. — Ha kívánod, megszerzőn neked, bármenynyit is kérnek tőle, csak mosolyogni lássalak. — Hát akkor hozd le nekem édesapám a napol az égről, mely mireánk soha nem világít. Mert ha Isten ékszerét megkapom tőled, nem lesz többé sápadt az arcom és meglásd, fogok tudni nevelni is. — Lehetetlent kívánsz, Helga, — felelte szomorúan az apa. — Nincsen a világon olyan ember, aki kívánságodat teljesíteni tudja. — De igen, van! — szólott hirtelen egy hang és a gazdag ember ijedten nézett hátra. Egy ősz szakái hí ember állott vele szemben. — Eljöttem, — folytatá az ember — hogy kislányod kívánságát teljesítsem. Esztelen beszéd, amiket mondasz, — felelte a gazdag, — hogyan tudnád lehozni a napot? — Adj létrát és kalapácsot nékem, azután menj a szobádba. Csak akkor jöjj ki, ha a kislányod hívni fog. A gazdag ember engedelmeskedett. Az ismeretlen férfi pedig nekitámasztotta a létrát az aranyfalnak, felmászott rajta. Azután elővette a kalapácsot és hatalmas ütéseket mért az ezüsttetőre, amely apró darabokban, csörömpölve hullott a földre. A kalapács ütéseinek zaja messze hangzott és a nap kíváncsian fordította arcát az aranykastély felé. Előbb csak messziről szemlélte, aztán mind magasabbra és magasabbra ment fel az égen és mire az ember az aranyfalakat is lerombolta, ragyogó fényével rámosolygott Helgára, aki visszanevetett reá. Helga kipirult arccal, vidám kacagással rohant be apjához. A gazdag ember megkövültén állott a lerombolt falak előtt: — Oh, mit tettél velem, te szerencsétlen ember! Összetörted, összezúztad hosszú évek munkáját! Íme. meglettem, amit ígértem, — szólott a férfi. — Lehoztam Isten ékszerét, amely aranyaidnál és drágaköveidnél szebben ragyog és amely meggyógyította kisleányodat. Te ezüsttetővel fedted be az udvart, én összetörtem a tetőt és beengedtem a napfényt. Építs egyszerű kőházat az aranykastély helyett s ne aranyporba hintsd el a virágmagokat, hanem feketeföldbe, amelyből pompás, illatos virágok nőnek.- Igazad van, mondotta csendesen a gazdag ember. És fel is építette a kőházat, amelynek falai mögül messze hallatszott Helga vidám kacagása és hetedhétországon csodájára jártak a kertben nőtt pompás, illatos virágoknak. Araay kakas. Azt tudjátok, gyerekek, hogy a kakas a legfrissebb és legpontosabb madár. Már kora reggel felszáll a kerítésre és onnan üdvözli a Napot és, ébreszti az alvókat hangos kukorékolással. Bizonyára láttátok már, milyen büszkén, fenhangon kukorékol kéttőt-hármat egymás után. Most arról akarok mesélni, mi a titka annak, hogy a falu, sőt a világ összes kakasai mind egyszerre ébrednek hajnalban és mind egyszerre kukorékolnak jó reggelt. Ennek az a titka, hogy, a világ összes kakasai fölött van egy aranykakas, aki felügyel a rendre. Ennek az aranykakasnak ragyogó fényes szinarany tolla van és csak a lábai és a taraja piros. Elképzelhetitek, milyen gyönyörű, de hiszen éppen ezért választották őt királynak. Na már most, ha valamelyik kakaskoma nem ébred fel pontosan és nem teljesíti kötelességét, akkor aznap az aranykakas látja el a lusta kakas teendőit. Ő vezeti elő a lusta kakas csibéit és tyúkjait. Egy eldugott kis faluban lakott egy nagyon szegény asszony, aki abból élt, hogy eladta a tojásokat, amiket a tyukocskái tojtak. Bizony ebből nem tellett többre, mint száraz kenyérre. A szegény asszony így is megelégedett volt, hanem volt ennek a szegény asszonynak egy kisleánya. akit Piroskának hívtak. Piroska sokat szomorkodott emiatt a szegénység miatt. Nem vehetett szép ruhákat, mint a szomszéd gyerekek és mindig az egyetlen unalmas piros ruhájában kellett járnia. Egy reggel valami váratlan dolog történt Képzeljétek, a szegéin7 asszony kakaskája nem ébredt fel pontosan, mint szokott és nem szállt fel a kerítésre, hogy hangos kukorékolással üdvözölje a Napot. Meglátta ezt az aranykakas, leszállt az udvarba és ő kukorékolt a lusta helyett és hívta reggelizni a csibéket. és képzeljétek, mi történt. A szegény asszony tyúkjai ezen a napon aranytojásokat tojtak. He], nagy volt az öröm a háznál. Piroska ugrált, táncolt örömében, mig a szegény asszony értetlenül csóválta a fejét. így ment ez három napig egymás után. Hanem a harmadik napon meglátta ezt a szomszéd ékszerész. Ette az irigység, hogy neki nincs aranytojó tyúkja. Ez az ékszerész "rettentően gazdag ember volt. Gazdagságánál csak fösvénysége volt nagyobb. Pocakja úgy előállt, mintha állandóan egy nagy söröshordót hordozna a kabátja alatt. Irigységében elhatározta, hogy mindenáron megszerzi az aranytojó tyúkot. Délben átment a szegény asszonyhoz ‘és addig, beszélt neki, míg sikerült rávenni őt a vásárra. Nagy halom pénzt kínált fel a tyukocskáért. A szegény asszonynak fájt a szíve a kedves tyúkjáért, de a rengeteg pénz láttára mégis belement a vásárba. Azt gondolta, hogy hány szegény embert segíthet a sók pénzzel. Képzelhetitek, milyen boldog volt Piroska. Hanem mindnyájuk közül mégis csak az ékszerész volt a legboldogabb, előre dörzsölte a tenyerét, hogy mennyi aranytojása lesz. Eljött a másnap reggel és az ékszerész rohant a tyúkólhoz. Egész éjjel nem tudott aludni az izgalomtól, úgy várta az aranytojást. Hanem póruljárt, mert a várt aranytojás helyett csak szép rendes, fehérhéju tojást talált. Az aranykakas pedig fönn az égen állt és nézte a póruljárt kapzsi ember bosszankodását
