Komáromi Lapok, 1933. július-december (54. évfolyam, 52-102. szám)
1933-12-23 / 102. szám
12. óidat. — Remélhet! — szói. Mmt egy diadalmas pont. Vége Mert azóta nem láttam őt. A jég elolvadt, uj táncórára toboroztak, az ünnepek izgalmai elfútták ezt a reménységemet. Sokszor tűnődöm mostanában: mit akartam remélni? Mit is? Apró gimnazista, naiv kisfiú, talán olvastam valahol, szép szó volt, megtetszett, de mit is akartam remélni ettől a második hajas babától, régi karácsonyomban? Valami pozitív reménység volt ez. Ama reménység a régi hajasbabáról Jézuskához: negatív kérés volt. Azzal a régi kéréssel apró gyermekmagam elintézte a nőket. Ám újra felbukkant a nő, ez a kis polgárista. menthetetlenül belesodródott az életembe, mind az ö egész fajtájával, a széppel, a csúnyával* a vaddal s az arany-szeliddel. Remélni ? Egyszer azt reméltem, hogy nem lesznek többé! Aztán azt reméltem, hogy újra lesznek. Felnézek a karácsonyfára. Feleljen ő. Külső országoktól jön, sokat látott angyal hozta, tán a fára is ragadt valami tudomány. Kaparászok az ágak között. fejtegetem a cukrok burkait, hátha van valamelyikben elrejtve egy titkos cédula, ami ezt az egész kérdést úgy felsugározza, mint csillagszóró a sötétséget ! Remélni? Hát mi az. hogy remélni? Mit kell remélnem tőlük, a nőktől, mért kellett kérdeznem rögtön, első és ügyetlen udvarlásomban, hogy remélhetek-e? Nem mondtam, hogy szeretem, nem is kérdeztem tőle. Atlovagoltam a kérdésen és mindjárt nehezebbik végén kezdtem, a reményen. Azl mondta, remélhetek. Azóta remélek is. Talán szövegezni se tudnám ezt u reménységet, sem körvonalait, sem magját jelölni nem fogom soha. Remény: hiú, nevető, csodás valami, csak tárul utána két karom, hogy üres semmibe markolásszon. Néha, úgy hiszem, minden nő nevében beszélt az a kis polgárista, egyszersmin<lenkorra belérakiáltotta azt a reményt, hogy villogjon előttem minden utamban. De. mii reméljek? Hát mi az. amit a nőktől remélünk? Hűség hűtlenség, szeretet, gyűlölet? Rázom a karácsonyfa ágait, külországból jött, hátha van levelei között valami üzenet. A karácsonyfát még megkérdezem. De a nőket soha azután nem kérdeztem. Úgyis azt mondanák, hogy: igen. Mindegyik bólogatna erre. ó. igen, remélni? Azt lehet, hogyne.. . A hajasbabák haja egyre rövidült azóta, a legtöbb nii már nem is baba és alig-hajas. Kitől is mernék ma hajfürtöt kérni s vájjon mit szoktak mondani ezek a inai babák, ha efajta reménységei kérdeznek tő'ük lelkes gevuÚérok? A karácsonyfa nem felel. Ferren róla a tűlevél, eukorpapirosait mind felbontom, kifosztottál! lógnak a fehér zsinóron. Egyikben sincs üzenet. Úgy szeretném pedig felírni ezüst papírra a kérdést. amit szárnyas angyal postáskod na el az égi szerkesztőségbe, ahol a mennyei újságot szerkesztik s üzenetet kérnék valamelyik tudományos szenttől. Lehozná az angyal a postát ajándéknak, öreg betűkkel volna ezüslpapirra vetve gyémántceruzával a felölel. Vájjon mi volna ráírva, ha felvenném a levelet a karácsonyfa ágai alól Mi is? Vagy falán a szentek se tudják? Isten bogárkája. Irta: Szilárd János. Vasárnap volt és koratavasz. Mikor a derüli és szel lös napsütés alatt halk csorgadozással megindul a hó. Megindul és megy. Hátára kapja a telet, aztán fut vele a völgy aljáig, ahol a megduzzadt patak rügyező fűzfabokrok derekát öleli és a nyárról énekel. Mint a temelő alján is, ahol a meredek agyagpartok között olyan hancúrozással szaladl u víz. hogy Márlou a híd közepén megállt, visszafordult cs öszszehunyorítolt szemmel sokáig nézte, mint fut le apró erekben a hó a napsütött domboldalon. S mikor a temető kapujából kiszakadt ér hátán egy piroshátú bogarat látott, amint tehetetlenül vergődve közeledek a pari felé. szemére húzta a kalapját és nagy, fáradt lépésekkel ment haza. Mikor a vakító napsütésről belépett a házba, az apró ablakok és a dohos falak híves homályában egyelőre csak annyit látott, hogy felesége a tükör előtt áll és vetkezik. Megállt az ajtóban és nézte az asszonyt. És úgy találta, hogy a szoba nagyon híves, az asszony meg nagyon sovány. Később pedig, mikor a szeme már hozzászokott a félhomályhoz és megpillantotta a falon a kesernyésen mosolygó szenteket, szinte maga is csodálkozott, hogy a mellett a sovány asszony mellett és ebben a hives szobában ennyi ideig élt békességben és szótlanul. A napsütés még olt zsibbndozoii. az arcán, mint kihűlt tűzhelyen a zsarátnok, amely alatt még tűz leselkedik és mármár ügy volt, hogy felkáromkodik, aztán menekül ki a fényre, amikor az asszony hátraszólt: A temetőbe vöt ke ? Márton megijedi. Honnan tudja az asszony, hogy ö a temetőtón volt? Hiszen Zsófi most jött haza a létániár.öl... vagy (alán utánji leselkedett? No mer agyag van a csizmáján — mondta a tükörből Zsófi magyarázatképpen. És akkor jutott Márton eszébe, hogy elfelejtette pedig akarta megtörölni a lábát, mert az aszszonv nem téved: csak a temetőben van ilyen agyag. »KOMAROMI LAPOK' Ahol most apró erekben fut le a hó a napsütött domboldalon. Vájjon leért már az a piros bogár?..... Rántott egyet a vállán, szögre akasztotta subáját, leült. Háttal az ablaknak, hogy jobban lássa a bölcsői. A bölcsőt, amely ott állt a sarokban üresen, elhagyatva. kihűlt párnával a pókhálós lécek között és Márton úgy érezte: a ház ettől a párnától olyan hideg. Ma egy éve halt meg a lelkem bólintott maga elé Márton. — Isten akarta... — sóhajtott Zsófi. — Heeej... mindig csak az az Isten’ — nyögött fel az ember. Rákönyökölt az asztalra, nézte a bölcsőt és hallgatott. Kint az ereszről csendes kopogtatással szivárgott a hóié és messze zsibongással, mint ezer és ezer gyerek lefojtott sírása, beszélt a patak. A szobában hives volt, az asszony kendőt vetett magára és soványan. haloványan a kemence padkájára ült. Háttal az ablaknak, hogy jobban lássa a bölcsőt. — Mer igaza lehet az orvosnak, az olyan csepp gyereknek még nem való kinyer — törte meg Márton a nagy hallgatást. — Kigyeim ed is adott neki fohászkodott az asszony. Márton a szeme sarkától úgy nézett Zsófira, mint a vasvilla hegye. Atlam hát, mer én az apja vagyok. Mit tudom én, hogy mi köll neki? Te vágj' az aunya. Te tudod, hogy mi költ neki! Mér nem montad, hogy ne aggvak neki?.... — Ne bolygassuk, — legyintett az asszony. — Isten akarta... Márton egy dühösei vetett magán s összeszorított fogakkal körülnézett a szentképeken. Aztán viszszakönyökölt cs nézte a bölcsöt tovább. így mull el egy negyedóra. Nagy, hives hallgatásban, mozdulatlanul. Egyik is a bölcsőt nézte, a másik is a bölcsőt nézte, és a bölcső ott állt a sarokban üresen, elhagyatva, kihűlt párnával a pókhálós lécek között. Egyezer csak Zsófi, anélkül, hogj' szemeit a bölcsőről levette volna, felnyögött: — Nem horpatt be?... — Nem. — rándult össze Márton. — De a mályva el fagyott. Meg a zsálya is. Tele volt a sír oldala piros bogárral... Isten bogárkái... — nézett fel a mennyezetre Zsófi. Ilyenkor kitinek, mer szeretik a napot... Szeretik — bólintott Márton. És megint csak érezte, hogy a ház hives, az asszony meg sovány. Mert kint sül a nap, meleg van, a hegyoldalakról leszalad a hó és lehet, hogy már a barázdák déli oldalát is piros bogarak ülik tele... Nem bírt magával, odarántotta a bölcsőt, ököllel ráütött.- Mer kinyerd attá neki! — ordította. — Most osztán eheti a fene a kinyerd is, meg a fődet is, akibe terem. — De Márton! nézett rá Zsófi. A férfi verte a bölcsőt. — Most osztán itt vagyunk! Ez a váukus fogja tán megenni a kenyeret, amit a főd terem? Vagy azt hiszed, hogy majd én a más hasáér izzadok? Kenyeret attá neki... Hát edd meg mos magad!... Zsófi szívére úgy zuhoglak ezek a kíméletlen szavak, mint egy-egy pörölycsapás. Lehajtotta a fejét, összeharapta a száját és mozdulatlanul nézte a lábait. Kint kopogott a hóié, zengett a patak, bent a férfi könyökölt, nézte a bölcsőt, az asszony üveges szemekkel bámult maga elé és így, ebben a híves és gonosz csöndben ballagott el az egész délután. Mikor aztán a nap már a házak tetejét verte s a szoba sarkaiban felásított az alkonj'al, Márton észrevette, hogy a bölcső hideg párnáján egy halavánv folt dereng. S mire megfordult, hogy megnézze, ez a folt mitől származik, az alkonvodó napnak egy rézsut eső sugara bevágódott az ablakon. Bevágódott az ablakon; s a bölcsőn megállt. Megállt és a piroscsíkos párnán el kezdett világítani. Márton nézte a foltot. Aztán odafordult Zsófi is. És most már ketten nézték a kihűlt párnát, amelj'nek tenyérnyi darabján tüzet rakott a tavaszi napáldozás. Olyan lett a szoba, mint mikor hosszú-hosszú esőzések után szétrepülnek a felhők s az ólomnehéz táj íelderül. A sarkakból a homály elkullogott. A falon felragyogtak a rámák, amelyekből szelíd istenek mosolyoglak a csendes emberpárra; s a patak muzsikája is úgy szűrődött be az ablakon, mintha a megolvadt hó ezer és ezer kacagó gyereket hömpölvgetett volna a domboldalon. Márton kinyújtotta a kezét s az égő foltot a párnán végigsimogatta. — Milyen meleg... — szólt. — Ha most élne, itt pirosodna ... a kis bogár ... Zsófi felcsuklott, aztán megigazította a kendőjét és észrevétlenül Márton háta mögé került. Ott megállt s az egyik kezét Márton vállára tette. — Márton!... —- No... — rezzent össze a férfi. Még nem is montam kigvelmednek ... — Mit?... — Hogy ha az Isten is úgy akarja, szüretre megint... dajkálhatok... Márton égj' hirtelen mozdulattal elkapta az aszszóny derekát és belenézett a szemeibe. Aztán levágta magát a bölcsőre és sírt, sírt hangosan... 1953 d-ceujfeej: 38. KOCSÁNYI JÓZSEF: Ölelj meg Kisjézus, >. Idői: hamujából messze fel világot szentpéteri Advent, szép gyermeki étet s a szivembe Iából, hunyt szemembe mélyed Kis jézusnak arca, betlehemi jászol. Köd Imi harangszó zúg, valahol folyó zúg... Férfi gondok alján régi rege kisért s egy kicsike hitért most esengve-esdek ... Zuzmarásan járok hams utak mentén; farkas, nyomor vonít, foszlik fényes mentém, bús, roskadó szívvel Kisjézusra várok sírok és kesergek ... ölelj meg Kisjézus gyermek-kacsóiddal öreg telek jöttén; pernyés napok böjtjén zsolozsmázva várlak: ölelj meg Kisjézus ... Cserhát Irta: Szentgyörgyi Ferenc. Alig várta, hogy a vacsorának vége legyen. Ä feketekávét már ott is hagyta az asztalon. Szivarra gyújtott. A szivar nem Ízlett neki. összegyúrta, ősszegj'ömöszölte és belevágta a sarokba. Akkor átment a másik szobái«). Az íróasztala előtt beledobta magát a karosszékhe, rákönyökölt az asztalra, fejét beletemette a tenyerébe és űgv maradt vagy tíz percig. Akkor kirúgta maga alól a széket, nehéz, döngö lépésekkel végigjárta a szobát, majd odament az ablakhoz és a fehér csipkefüggönyön át kibámult az uccára. Szürke, ködös szeptemberi este volt, a falu már nyújtózkodott, aludt, csak szemben a kocsma ablakából szűrődött ki valami bágyadt lámpafény és a szomszédban vakkantotta el magát néha egy-egy fölriadt komondor. Cserháty ezt is megunta. Megtör dúlt. Az íróasztalán feküdt egy hatalmas könj'v. Kinyitotta. Csak úgy találomra. Belenézett. Aztán fordított egy lapot, kettőt, hármat, újra beledobta magát a székbe, maga elé rántotta a könyvet, papírt, ceruzát vett és elkezdett számolni. Hajnali öt órakor rájött arra, amit úgyis tudott, hogy a fedél, amely alatt ezt az éjszakát cltöltötte, az asztal, amelyre ráhajtotta elfáradt fejét — már nem az övé. Semmi sem az övé. Csak a halálfejes pecsétgyűrű az ujján és a revolver az asztalfiókban. Cserháty László megtörölte homlokát, fölállott, próbált kiegyenesedni, de a derekában szúrást érzett, nj'ilaló sajgást és a szíve valahol a torkában zakatol! Az előszobában csoszogást hallott, majd néhány erős koppanást. Mint, amikor valaki a küszöbön leveri csizmájáról a sarat. Aztán kopogtattak az ajtón. Bodó volt, az ispán. Cserháty elébe ment, megállóit előtte, kezét rátétté az ispán görnyedt vállára. Szólni akart és a sző megakadt a torkán. Végre kinyögte. Hogy ő most elmegy, elutazik... messze, bosszú, nagj'on bosszú útra, de azért ne féljenek, nem lesz semmi baj, itt minden marad a régiben. Ő gondoskodik róluk. És a Bokor... a szomszéd bérlő, aki most majd a helyébe jön... a Bokor az... az is ember. Rendes ember... Nem tudott többet mondani. Az ispán szemében könnyeket látott. Na, Bodó, na, öreg... na... Elfordult. A szívén szorítást érzett. — A Bokori — nyögte — majd... majd küldjék át hozzám ... Aztán intett, hogy hagyják. Egy óra múlva előtte állott meggőrbülten, alázatosan Bokor. — A nagyságos úr, mélióztatott... Cserháty ránézett erre a vékony, apró, vörös emberre s az első pillanatban az volt az érzése, hogy most leghelyesebb volna torkonragadni ezt a vörös piócát és kivágni az ajtón. — A nagyságos úr — kezdte újra Bokor, de nem folytathatta tovább. Cserháty közbevágott. Recsegett a hangja. — Bokor, maga tudja, hogy miért hivattam, maga tudta, hogy én csak még egyszer fogom hivatni magát. Hát most számoljunk. Bokor! Bokor szólni akart, alázatosan tiltakozni, de a tekintete találkozott Cserháty pillantásával és erre ijedten csukta be félig nyitott száját.-» Én, — recsegett Cserháty hangja — tartozom magának... ' Számokat mondott, összegeket. — Nekem jár még... Bokor a pénztárcája után kapott. > Cserháty leintette. j • 1
