Komáromi Lapok, 1933. július-december (54. évfolyam, 52-102. szám)
1933-11-25 / 94. szám
iy33 november 25 »KOMÁROMI LAPOKi y. üid&i. agyermekeknek Az őszi szél. Megjöttek az őszi szelek, Sárgulnak a falevelek, S huIIdogálnak szép csendesen, Míg a földre le nem érnek. Kopaszodik a fa lombja, Lehullt a sok levél róla, Olgán kopasz, olgan puszta, De majd kizöldül tavaszra. Munka László III. polg. o. t Az éhes porszívó. A nagy takarításkor alaposan jóllakott, az igaz. Hegjeltől estig szüntelenül szívta magába a sok finom port a vastag szőnyegekből, nehéz függönyökből, ruganyos pamlagokból. Mohón nyalogatta végig a fölnek bársonyát s olyan erőteljesen szívta ki a port bcőlük, hogy a szobalány meg is dicsérte érte. »De ól szív a porszívónk, nagyságos asszony, kérem , nondta s kedvtelve húzogatta a szőnyegeken. Igen, az szép nap volt, akkor dúskált a jóban, talán ácsit meg is terhelte a gyomrát, úgyhogy szinte jól;selt utána a koplalás. No, de annak már két hónapja is elmúlt, azt a ás gyomorrontást réges-régen kiheverte és most olyan “lies, hogy a feje is megfájdult belé. Semmi remény rá, hogy hamarosan enni kapjon. A izőnyegek, függönyök fölcsavarva, terpentintől illaosan nyaralnak az előszobaszekrény tetején, a bár;onyfotelek világos vászonruhában, hűvös mosolyyal utasítják vissza kérő pillantásait. Nem, itt nem ehet semmit tenni. Szegény éhes porszívó remény'esztetten hajtja le a fejét. Pedig ő már nem köti nagát a szőnyegekhez, takarókhoz; leszállította az gényeit, mint teszi azt szűkös időkben minden okos ény, kiszívná ő már a port a puszta padló rései>ől, a bútorok hajlataiból, a képrámák sarkaiból is. fsak volna, aki hozzájuttatja. De ki? A szobalányra nem számíthat, jól emlékszik még negkönnyebbült sóhajára, kaján mosolyára, mikor nagytakarítás után börtönébe zárta. A szavait sem elejti el, amikkel elbúcsúzott tőle: »No, eredj aludni, tála Istennek, most jóidéig nem lesz veled dolgom, dekor, jóllakottan, nem igen gondolt a hosszú koplaásra vonatkozó nagyon is világos célzással, de most, orgó gyomorral, keservesen emlékszik rá vissza és zámítgatni próbálja magában, mikor lesz már ősz, mikor tudomása szerint az eltelt holmik lekerülök a szekrény tetejéről és ő megint jóllakhat. »Nem, em bírom addig . nyög fel kínlódva és legjobban zeretne sírva fakadni. De egyszerre csak. mint fényes villanás a sötétben, agyog föl benne a vigasztaló gondolat. Péter, az kis barátja, Péter... Mennyi szeretettel, milyen daadással kísérgeti vándorlásában szőnyegeken keesztül, milyen gyönyörűséggel hallgatja a zúgását és íilyen szívrehatóan könyörög a szobalánynak: »Enedjen kicsit engem is, Katica... S hogy a fölényes zobalánv könyörtelenül megtagadja kérését: »Menni. Péterke, ez nem játék! o bizony néha csak zérl is kiugrik a kezéből, egyenesen Péter lábai lé. Egy-egy pillanatra ilyenkor mégis csak megaparintja Péterke a fogantyúját s csillogó szemmel eorongatja, amíg a mérges szobalány Ejnye, Pétcre, ne tartson föl a dolgomban! szavakkal ki nem apja a kezéből. Péter, igen, ő fog rajta segíteni. Alig várta, hogy a kisfiú a közelébe kerüljön. Nem kellett sokáig várnia s mivel a kisgyerekek •tik a tárgyak szavát, hamarosan meg is értették jjymásl. Most már csak az alkalom kelleti hozzá, mikor anyuka és apuka elmennek hazulról, Katica edig el van foglalva. Egy ilyen alkalmas időben Péter óvatosan kinyidia a porszívó ládikájál, ahova a nagytakarítás tán bebörtönözték és kiszabadította a rabot. Az agyol nyújtózva, boldogan sóhajtott és türelmedéül várta, hogy Péter elindítsa. Ez meg is történt. Jó Isten, milyen vadul, milyen mohón vetette rá lagát mindenre, ami elébe került. Dehogy elégedett teg a porral. Vágtatott, mint a fékevesztett csikó, eresztül-kasul a szobában. Mindent feldöntött, minimi magábaszítt. Eltört vázák csöröippöllek, széliért cserepek heverlek a földön. Lenyelte a gyu- 1. a hamutartót, a cigarettásdobozt, anyuka puderpbozát, apuka borotvaecsetjét, végigsöpört az aszlokon, fölkúszott a falakra, bemászott a fürdőfidba, felhörpintve az ott felejtett szivacsot és kőim kefét. s végül apuka íróasztalára is fölmerészkeptl. Egy szempillantás alatt felszippantotta apuka vsz.es iratait, anyuka mosócéduláját, a ceruzahegyeit. a radirgumil, még a tintatartót is összetörte és ilszívla, úgy folyt le a szája sarkán a tinta, mint falánk gyermekén a zsír... De akkor... akkor baj történt. A línlatarló mellett ott hevert a toll is. hosszú, ros tollszárba dugva. Az éhes porszívó azt is be- Iipta. Bekapta, de meg is bánta; mert a hegyes toll, int egy halszálka, megakadt a torkán és ne adj len, hogy lecsúszott volna. Szegény porszívó krákogott, köhögött, zúgott és berregett — minden hiába. A toll nem mozdult se ki, se be. Péter ijedten nézte a vonagló testtel fulladozó porszívót és nem tudta, mit csináljon. 0 nem tudott segíteni, hiába próbálta, nem tudta kihúzni. Ha meg szól valakinek, ő kap ki az egészért. Mégis a jó szíve győzött. Nem tudta elviselni szegény porszívó szenvedését és bátran szembenézve a biztos kikapással, szaladt és hívta a szobalányt. : Nahát, Péterke, hogy maga miket csinál! - hangzott a szobalány fölháborodott szava s máris rohant a porszívók orvosáért, a szerelőért. Szegény porszívót szét kellett szedni, meg kellett operálni, ezzel fizetett a nyalánkságáért. Péter pedig a sarokban elmélkedett rajta, hogy mégis csak jobb, ha a tárgyak és gyerekek nem függetlenítik magukat a felnőttektől. A kis kakas. A kis kakas egyszer észrevette, hogy tollai fényesedtek. nőttek, örömében azt hitte, hogy a hangja is megnőtt. Nosza, hajnalban kukorékolni kezdett... — Ejnye, fiacskám, — mondta egy öreg tyuk — tévedtél ... csak a tollad nagy... a hangod bizony kicsi, nagyon kicsi... Tücsök jazzbarid. A tücskök, a bogárvilágnak ezek a vidám kis cirpelői egész nyáron csak vigadoztak, muzsikálgattak, igv aztán nem is gyűjtöttek maguknak semmiféle eleséget a téli hónapokra. Mikor aztán már se a tarlókon, se a mezőkön nem akadt eleségféle, nagyon megijedtek. Mi lesz ipost? Ki fogja velük megosztani az éléskamráját. PirregŐ tücsök hát elment százlábú barátjához és megkérte, hogy szaladja be a tücsökvilágot és hívja össze őket estére nagy tanácskozásra, a kert aljába az az ürgelyuk elé. El is jöttek valamennyien. Egyik is cirpelt valamit, a másik is, mindegyik indítványozott valamit és bizony már jó későre járt az. idő, mikor végre határozatra jutottak. Pirregő tücsök döntött. — Legjobb lesz. — mondta — ha jazzbandet alakítunk. és igy járunk erdőről-erdőre. Elég híresei vagyunk a cirpelésürikről, a »Jazzband -et mindenki szereti, igy majd könnyen összezenéljük magunknak a télirevalót. Másnap meg is alakult a banda. Minden tücsök-családból beválasztottak égynéhány tagot. 'Főzenészek: a mezei tücskök, erdei tücskök, sáska tücskök és a házi tücskök. A karmesteri állást maga pirregő tücsök foglalta el. mig a zenekar többi kis hegedűsei a hangyásztücskök voltak. Mikor aztán már jól összctanultek, először is a debreceni nagyerdő felé vették útjukat. Eddig hát minden jól ment volna. Csak az volt a hiba, hogy arra nem számítottak, hogy ebben a színmagyar városban nem szeretik a jazzbandet. Ott 37-ik Cincér Múld cigánybandája huzza, kivilágos kivirradatig a bogárbálokon, a szebbnél szebb csárdásokat, magyar nótákat De mivel tücsökék minderről nemtudtak semmit, mikor megérkeztek, elbizakodva zenei tudásukra, az első fára kifüggesztettek egy táblát, amire ezt Írták; »Megérkezett a legjobb tücsök-jazzband! Ma este lesz az első nagg hangverseng az erdő végén, a bogárcsárdában. Mindenki ott leggen! Tücsök Náci és zenekara.« Egész délután buzgón próbáltak, hogy a hangverseny jól sikerüljön. Estére a csárda egészen megtelt vendégekkel. Nagyon díszes volt a társaság. Az ugró sáskák kis zöldbársony zekéjében, bolide, hol oda ugráltak nagy izgalmukban, hogy a nagyszámú vendégsereget elhelyezzék. Az öreg cserebogár urak és a díszes selyemruhás hernyómamák mellett szerényen ültek a tarkaruhás lepkekisasszonyok, az első sorokban, mint a bogárvilág előkelőségei. Hátrább a szitakötő urfiak és a' nagycsápu szarvasbogár nagypapák kis unokáikkal, a szaporalábú katicabogárkákkal foglaltak helyei. A villanyfényt a sok. sok szent jánosbogárka szolgáltatta. Megkezdődött a hangverseny. Pirregő tücsök szép szivarszinü ünneplőjében meghajtotta magát, csápjait összeütötte, mire belekezd lek a legújabb dalba. Leli olyan cirpelés, cincogás, nyiszorgás. fürészelés, nyekergés. nyögés, hogy a bogárközönség rémülten csapta össze szárnyait. — Mi ez? Mit csinálnak ezek itt. Erre hívlak ide bennünket? Ilyen' fülsiketítő zenebonát hallgassunk? Azt már nem! És .egyszerre hátatfordítottak az egész jazzhandnek és jelt adtak a háttérben meghúzódó Cincér Muki cigánybandájának. Ez aztán rákezdte amúgy magyarosan a talp alá valót. Úgy, hogy a tücsök-jazzhandnek szégyenszemre el kellett oldalognia. Ők aztán táncraperdültek és kivilágos kivirradtig mulattak a vidám cigánymuzsika mellett. Mikor tanulták meg a verebek a szemtelenséget? Egy szép nyári reggel nagytakarítás folyt az erdő egyik tisztásán. Gvorsmozgásu harkálymadarak, beszédes vadgalambok szálanként szedték fel a selyemfűre hullott szalmaszálakat meg mogyoróhéjakat. Aztán füzért fontak zöld levelekből, feldíszítették vele a fák törzsét, középül meg egy csonka törzset ki párnáztak bársony-mohával. Nagy csapat veréb röppent oda az utszéli akácfákról. Lármásan ugráltak a dolgos madarak körül és kíváncsian kérdezgették: — Mi van itt készülőben? Mi lesz itten? — Még azt sem tudjátok? Ma lesz itt a madarak vizsgája! — mondotta egy pletyka vadgalamb. Élcsodálkoztak nagyon a verebek. Aztán nagy lármával körülfogták Harkály nénit, aki rendezkedett. — Kedves Harkály néni, engedje meg, hogy végignézzük a vizsgát. Felülünk ide a fára, meg se mukkanunk, csak láthassuk. Harkály néni megengedte s a verebek boldog csiripeléssel helyezkedtek el a karzaton. Ideje is volt már. Lassan érkeztek szüleikkel a vizsgázó madarak. Szépen, tisztán s mindenik egy szál virágot hozott a csőrében. Jöttek sorra: a kis harkály, a szarka folyton ugrálva, fecsegve, a sárgarigó-család feketerigóékkal: a vadgalamb uríi, íengelice kisasszony, a három gébicstestvér, a pintyőke, a vörösbegy, a szelíd fülemüle s az iskola kedvence, a kis ökörszem. De eljött a búbos pacsirta is, aki messzi mezőről járt iskolába és a gyorslábú fürjecske is, nehogy azl higyiék, hogy ő nem is tud semmit. Leültek egymás mellé a selymes fűre, tréfálva, nevetgélve sugdostak egymásnak, mint az igazi iskolásgyerekek. Legpajkosabbak voltak a gébicsek. Folyton bántották a fülemülét, mert olyan egyszerű szürke ruhában jött a vizsgára. De gébics mama megfenyegette őket, hogy nem kapnak ebédre levelensült hernyópecsenyét, mire elhallgattak: Egyszer csak nagy csend lelt az erdei tisztáson. Még a verebek is elhallgattak. Az egyik fatörzs odvából kiröppen valaki. Tudjátok-e, kicsoda? Bizony, a jó tanító bácsi, a pápaszemes, tudós fülesbagoly. Nesztelenül repült le a mohától bársonyos csonka fatörzsre, a katedrára és végignézett iskolásain. Egyik szárnya alatt! teleirt falevelek voltak: a vizsgafüzetek; másik szárnya alalt egy kis mogyorófapálca! Nem szokott senkit megütni vele a tanító bácsi, mégis mind féltek a pálcától. Aztán elkezdődött a vizsga. Mindenki abból felelt, amit legjobban tudott. (Ugv-e. gyerekek, jó a madaraknak?) Először a fülemüle énekelt egy himnuszt. Mély csendben hallgatták a szürkeruhás madár csodás hangját. Aztán a sárgarigó fütyült fcketerigóval egy csárdást, a szarka, meg a barázdabillegető táncoltak hozzá. A pintyőke a lengelicével páros versikét pötyögött, harkály urfi gyönyörűen rajzolt hosszú csőrével, a gébicsek tudták legjobban a természetrajzot, minden bogarat ismertek és volt is szép bogárgyűjteményük. De mikor meg kellett volna mulatni, kisült, hogy mind megették a haszontalanok! Mikor már mindenki levizsgázott, azt mondja a tanító bácsi -. Nagyon meg vagyok elégedve veletek. Jutalmat is kaptok tőlem a szép vizsgáért. Szarka fiam, meg te, vadgalamb, repüljetek csak fel arra a tölgyfára, egyik ágán van egy kosár. Tudjátok-e, mi van benne? Jóféle bogárcsemege, s az én kis barátaim, a fecskék, még cukros süteménymorzsát is gyűjtöttek a kis iskolásoknak. Hozták a kosarat, de szarka urfi kikottyantolta: Nagyon könnyű ez a kosár, tanító bácsi! Felnyitja a tanító bácsi a kosarat, uh, uh, ■— kiabál mérgesen. Hová lett ebből a sok jóféle csemege? Nagy kacagás felelt rá a fáról. A verebek kacagtak, akik most törülgették csőrüket a csemegézés után. — Mi is levizsgáztunk, tanító bácsi! — kiáltották. Mi vagyunk a legügyesebbek és legszemtelenebbek! — Azzal huss, felrepültek a fáról és elrepüllek az akácok felé. Mire utolérte volna őket valaki, már messze járlak és onnan nevettek vissza csufondárosan. Bagoly bácsi mii lehetett egyebet, biztatta az iskolásokat, hogy most már csak fogjanak ők maguknak friss vizsgái csemegét. De azóta sem szabad a verebeknek madáriskolába járni. A ma^. A veréb a rétre szállt. A fűben izes magra akadt. — Ejnye, de jó lesz! — gondolta magában. Közel hozzá a pacsirta ült. Nem nézte a füvet. Minden figyelme az égre tapadt. Fölfelé készülődött. Egyszerre csak huss: a magasba törekszik. — Ejnye, — csodálkozott a veréb — ittliagyta az izes magot. A pacsirta — bár magasan volt — meghallotta madártársa hangját. Azt mondta averébne :: Aki fölfelé száll, nem gondol a r::;,;ra.
