Komáromi Lapok, 1933. július-december (54. évfolyam, 52-102. szám)
1933-11-18 / 92. szám
1933. november 18. »KOMÁROMI LAPOK« 9. oldal. AGYERMEKEKNEK Ökörnyál. Ni, hogy száll az ökörnyál Sugaras magasba! Fehér selyme ráakad Fűre, fára, gallyra! — Elmúlt a nyár, — susogja A nap már nem éget... Betakarlak szelíden: Álmodjatok szépet! A iőgös fejedelem. A gőgös fejedelem igen nagyra volt hatalmával, mivel legutóbbi hadjáratai sikerültek. Úgy érezte, hogy szerencsecsillaga teljes fényében tündököl és ezért arra határozta magát, hogy kiterjeszti hatalmát a tengerig. Nein volt ez kis feladat és amikor terveit közölte vezéreivel, azok bizony csak ugv tessék-lássék formán helyeseltek, amit a fejedelem észre is vett. De nem akart velük ellenkezésbe jutni, mert abban az időben igen nagy hatalma voit minden hadsereg vezérének, inkább kedvükre akart szólani és igy azt mondta: — Nagynak látszik a feladat? De hát akinek ilyen vezérei vannak, van-e az előtt olyan akadály, amit le ne tudna győzni? Hízelgett ez a vélemény a vezéreknek, tetszett is nekik, csak az öreg Bálun csóválgatta meg galambősz fejét. — Dejszen, nemcsak megfogni kell valamit, hanem meg is kell aztán azt tanítani! Ha mind csak kijjebb terjeszkedünk, végül is annyi emberünk lesz a külországokban, hogy itthoni földünket se tudjuk majd megvédeni! — és úgy értette, hogy a megszállott tartományok megtartására igen nagy seregeket kell hátrahagyni mindig, ezekkel pedig az itthoni haderő csökken. Volt is némi igazság a szavaiban, a fejedelem azonban nagyot nevetett. — Ej, ej, öreg Bálun, — mondta — jó harcos voltál, a csatamezőn mindig megláttad az ellenség gyönge oldalát, de az ilyen előre való gondolkozást bizd csak inkább ránk. Mert látod, csak egyel kérdek tőled: kitől kelljen itthoni földünket megvédeni, ha a külországok is a mi hatalmunkban vannak? Nevetett erre a többi vezér is, hogy ejnye, csakugyan, öregszik már ez a Bálun, hogy ilyenre nem gondol. Pedig Bálunnak erre is lett volna válasza, mert tudta, hogy a fejedelem öccse mennyire rosszalja a folytonos háborúkat és ha szerét ejtheti', bizony leteszi bátyját a trónrój, de nem akarta ezt a nagy nyilvánosság előtt szóvá tenni, hát csak a bajuszát sodorta meg és dörmögött valamit. így hát a következő tavaszon megindultak a hadak. Három országot kelleti meghódítani, hogy a tengerhez érjenek. A fejedelem úgy vélte, hogy ebben az évben csak kettővel végezzenek, a harmadik, mivel erősebb volt ezeknél, maradjon a következő esztendőre. A szerencse ezúttal is kitartott mellette és a két kis ország hamarosan meghódolt. A fejedelem gőgje magasra szállt s hogy népének kimutassa a hatalmát, a két ország királyát gyalogszerrel a lova előtt léptette és a kikiáltók mindenütt hírül adták, hogy ime, a nagy fejedelem kegye életben hagyta a legyőzötteket. A két király fájdalmasan viselte el a csapást és különösen a fiatalabbik tört meg. Az idősebbik minduntalan vigasztalgatta: — Hidd el, kedves öcsém: a szerencse forgandó. És mi azt is tudjuk, hogy sokszor lesznek az elsőkből utolsók, az utolsókból pedig elsők, de ez a pogány fejedelem még nem tanulta meg ezt. Ä fejedelem azonban megértette szavukat és módfelett megharagudott. — Hát ha pogány vagyok, legyek pogány! —kiáltotta gőgösen. — És mivel a következő hadjáratban minden lóra, igavonóra és emberre szükségem van, titeket fogatlak ekébe, hogy itthon szánthassanak! így is lett. És a két király megadta magát sorsának. Ha az ifjúbbik lecsüggedt, az idősebbik mindig erőt öntött belé bölcs szavaival. És amint éppen az igát húzták volna, talált reájuk a fejedelem öccse, aki, mig bátyja oda volt a háborúban, az ország belső dolgait intézte. Kikérdezte és megszánta őket, különösen, mivel az idősebbik király azt mondta:- Alkalmasint bűnösen éltünk és ezért ezt a jutalmat nyertük el. De el kell viselni sorsunkat, amely Istentől való s amelyet el nem kerülhet senki. A fejedelem öccse hosszan elgondolkozott szavaikon, aztán fölmentette őket a nehéz munka alól. Nem akarok bátyám ellen zendülni, azért mást nem tehetek érdeketekben, mint hogy elbocsátalak. - mondta aztán. — Adok nektek lovat, ruhát, élelmet, aztán boldoguljatok, ahogy tudtok. Ha királyi vér van bennetek, boldogulni is fogtok. A két király boldogan sietett országába vissza, talpraállította seregeit és egyesült a harmadik királlyal, akinek országát akkor ostromolta éppen a gőgös fejedelem. De ezúttal a szerencse elpártolt tőle. Áz egyik csatában maga is megsebesült és fogságba esett, vezérei pedig egyre-másra vereséget szenvedtek. Vissza is fordultak szégyenszemre. Az idősebbik király pedig maga elé hivatta a sebesült fejedelmet, sebére írt adatott és igy szólt hozzá: — Te az eke elé fogattál minket és nem gondoltál arra, hogy a szerencse forgandó, mert gőgödben már a világ urának álmodtad magad. Mi is csúffá tehetnénk téged. De ha megfogadod, hogy soha életedben nem emelsz többé fegyvert békés szomszédaid ellen, szabadon bocsátunk. Mert tanuld meg: aki kővel dob meg léged, azt kenyérrel dobd vissza. A gőgös fejedelem elszégyenült a jóságos szavak hallatára, megfogadta a békét, de csak akkor rendült meg igazán, amikor csakugyan szabadon bocsátották. Ennyi jóságot nem remélt. Ez fölforgatta egész gondolkozását és lelkében tökéletesen megváltozva került ismét haza és úgy folytatta uralkodását, hogy öccsének is öröme telt benne. Rege a rozsét szedegető öreganyóról meg Mátyás királyról. Igazságos Mátyás király egyszer, azidőben, vadászgatott visegrádi hires erdejében. Amint ottan vadászgatna, — persze álruhában — öreg anyót lát az utón, rőzse a nyakában. Nagynehezen, nagyzihálva botorkál a nőne. Látja Mátyás, hogy biz itt egy kis segítség kéne. — Öreganyő, — igy szól hozzá — nehéz az a rőzse. Adsza" ide, elviszem én, hova mennél véle? — ö, jó fiam, hogy az Isten ezerszer megáldjon! Lácíd, még azt se mondhatom, hogy egyszer meghálálom ... Öreg vagyok. Szegény vagyok. Biz nagy az én terhem. Hát csak ott lent, a kunyhómig segítsd lecipelnem. Veszi Mátyás a köteget, mellette a néne. Ba.1- lagdálnak, csuszkorálnak. — Fiam, nem nehéz-e? — kérdezgeti a jó öreg, s álmában se véli, hogy maga az ifjú király segít itten néki. Amint mennek, mendegélnek, az anyó csak látja: Itt egy vadász, amott egy más, szemét száját tátja. Szólni, igaz, szót se "szólnak, de oly furán néznek. — Nézd már fiam, hogy bámulnak ránk e vadásznépek! Úgy néznek rád, mintha bánnák, hogy lopott a rőzse, — pedig marad még elég a királynak belőle. No de azért egyet se félj. Ha megkergetnének, kiáltsd csak. hogy te nem loptad" Én is szólók vélek. Hia jól nézem, mindanynyia királyi vadász ez, — de ahogy Mátyást esmérem, az nem olyan lélek, hogy egy pár száraz faágért egy lépést is tenne. — No már pedig, ha igy véled, akkor csalódsz, Néne. — Csalódom, én? Ö, te bikfic! Mit nem mondasz nékem, ösmérjük mink Mátyásunkat ezen a vidéken. Olyan annak szive, lelke, mint a nap az égen. Népe baját esinéri ő, és segít a népen. Nemhogy elvenné a rőzsém, ha itt meg is látna, de még, ha egy kicsit kérném, fával is ellátna. — Ugyan, ugy-e? — De úgy biz ám. —- Hát, ha mondod, lehet. De én tudom, rőzséjéérl lép biz ő eleget. — Fura szókat ejtegetsz te! De tudd meg azt ecsém. Mátyás Urra zokszót szólni biz nem engedlek én! — Zokszót?... Hát azt nem is ejtek. Csak azt bizonyoltam, amit úgy láttam, mint léged. — mert hisz ottan voltam: öregasszonyt látott meg a király, érdejében. S a rőzsécskét, amit az szedett, biz elvette szépen. — El-e? No hát ilyet ne mondj. Úgyse hiszem néked. Tudd meg, aki Mátyást bántja, egy se igaz lélek. Máris bánom, hogy rádbiztam kölyök a rózsámét! Ott a kunyhóm. Add csak. Most már nem kell segítséged! — Ugyan már, ne, hadd viszem már, ha idáig hoztam. — Add csak ide. Azt is bánom, hogy eddig rád bíztam! Mit locsogsz itt? Még hogy Mátyás elvenné rőzsémet? Életembe se hallottam ily botor beszédet. — Jó, jó, Néne. Ne tüzelj már. Megyek hát utamra. Fogd e kis pénzt és föl ne adj utóbb, haragodba! — No. azt már nem. Hiszen látom, gonosz azér nem vagy. Csak az eszed, — mint az orrod, kár, hogy nem olyan nagy. Mig ezt mondja, nézi, nézi a nagy pénzt a néne. — Teremtőm!... Te, hisz ez hamis! Ez nem Mátyás pénze. — Nem-e? Aztán miből véled, mondjad no, jó lélek? — Mert... ezen a te orrod van, oly igaz, hogv élek. ,— Ö, Jézusom... Mit tettem én?... Sz' te a király vagy, lám. Ö, vágnám le botor nyelvem! . .. Hogy orrod sokallnám? Hiszen, hogyha nem is kicsi becses orrod éppen, egy királynak kutyabaj az... Ó, bocsáss meg nékem! — Kelj föl már no, öreg Néne. Mi rosszat se tettél. Hiszen saját szóm ellen is, lám, megvédelmeztél. Sose bánd, hogy nagyocska a királyotok orra, — legalább a népe baját jól kiszimatolja. Hogy lássad meg, semmi károd se lészen belőle, szabad járásod lesz mind a királyi erdőbe. Nemcsak rozsét, de fát is kapsz annyit, telelőre, hogy fiad is, unokád is megélhet belőle. Pufók iskolába megy. Bizony, mit is szépítsük a dolgot, Pufóknak sehogyan sem tetszett a falusi iskola. Tulajdonképpen a városi sem tetszett neki, azért is ismerte jobban kívülről, mint belülről, de a falusi az már éppen nem nyerte meg a tetszését. A tanító ur, Pocokfalvy Pocok bizony nem sokat teketóriázott. Akkora bajusza volt, hogy a fülére csavarhatta volna. Hiszen ha azt teszi ! De nem azt tette, hanem kipödörte szöcskehájjal olyan hegyesre, hogy tűbe lehetett volna fűzni. Azután, ha valamelyik gyerek rossz volt, rákiabált: — Irgum-burgum ráncoscsizma! Mingyárt felnyársallak a bajuszomra! Pufók persze, — mint aféle városi gyerek — nem ijedt meg a maga árnyékától és csak mosolygott, amikor a tanító ur fenyegetőzött. — Te nem félsz? — kérdezte egyszer tőle Falánkka. — Miért félnék? Nem lehet bajusszal felnyársalni senkit! — Hencegett. — A bajusz az csak bajusz és nem nyárs! Palánkénak szegei vert a fejében ez a beszéd és mennél többet gondolkodott rajta, annál inkább igazat adott Pufóknak. — Ami bajusz, az csak bajusz és azzal nem lehet felnyársalni senkit ... i így történt, hogy az iskolában megbomlott a rend, senki sem félt már a tanító ur bajuszától. Egy szép napon meg az történt, hogy amikor a tanító rákiabált az egyik gyerekre, hogy — irgumburgum, ráncoscsizma, mingyárt felnyársallak a bajuszomra! — hát ahelyett, hogy elhallgatott volna, még vigabban kezdeti kacagni. — Mit nevetsz? — kérdezte mérgesen Pocok tanító ur. — Azt nevetem, hogyan tréfál a tanító ur. Hiszen a bajusz az csak bajusz, nem lehet azzal felnyársalni senkit sem! — Ki mondta ezt neked? — kérdezte a tanító. — Falánkka. — Hát te honnan tudod, Falánkka? — Nekem meg Pufók mondta. — Úgy? No, majd meglátjuk! — szólt csendesen a tanító úr. — Hanem Pufóknak azt ajánlom, hogy ne próbálja ki, hogy igazam van-e, mert a végén még megjárhatja! Pufók lesütött szemmel ült a helyén. Aznap jól is viselte magát, hanem másnapra elfelejtett mindent és alig fért meg a bőrében. Csalánt hozott az iskolába, azzal simogatta a szomszédja fülét, bogáncsot ragasztott a lányok hajába, legyet tett a tinlatartóba, szóval sehogyan sem maradt békében. 1 Amikor a tanító ur észrevette, hogy Pufók az, aki nem hagyja békén a gyerekeket, egy nagyot pödöríntett a bajuszán és annyit mondott csak: — Patkányfi Pufók jöjjön ki! Pufók nagyon megijedt, mert a bátorság bizony nem volt erős oldala. Odasomfordált a tanító ur elé és várta, hogy most mi lesz? A tanító ur pedig nem szólt egy szól sem, csak nézett rá nagy, szúrós szemeivel és hosszú bajuszával mindig jobban közeledett Pufók felé. — Jaj, jaj, jaj, — kezdett ordítani torka szakadtából —- jaj, jaj, jaj, mingyárt felnyársal a tanító \ír! Csak bajusz ez, édes fiam Pufók, nem lehet ezzel felnyársalni senkii, — mondta szelíden a tanító úr. — Hiszen te magad mondtad! — De lehet, de lehet! — kiabálta rémülten Pufók. Most már Falánkka is megijedt. Jaj, mi lesz, ha a tanító ur felnyársalja a bátyját! Kiugrott a pádból, odarohant, átkarolta a tanító ur térdét és úgy könyörgött: — Jaj, ne bántsa, ne bántsa! Érre már a tanító urnák is megesett a szive és elengedte Pufókot. — No. hiszed-e már, hogy fel tudnálak nyársalni? kérdezte. — Elhiszem, elhiszem, — erósitgette Pufók. Hanem azért, amikor hazafelé ment a többi iskolás gyerekkel, kijelentette nekik: — Képzeljétek, ina egy valódi nyársat font bele a bajuszába! Attól persze, hogy megijedtem! Ha csak a bajusza lett volna... De ezt senki sem hitte el neki, még Falánkka sem!
