Komáromi Lapok, 1933. július-december (54. évfolyam, 52-102. szám)

1933-10-21 / 84. szám

1933, október 21.

»KOMÁROMI LAPOKs

9. oldal.

AGYERM.EKEKNEK

Mindeaki elégedjék meg a maga tehetségével “

Alig tudta összetartani a kicsikéket az öreg kotló. Olyan elevenek, mozgékonyak is voltak, mint a csík s mind annak örvendett, hogy a tollai nőnek és repülni fognak tudni nemsokára.

Dombur naponta megnézte őket a palánk tetejéről, ahonnan nagyot kukoritott hatalmas hangján s odakiáltotta az apróságoknak:

— Hadd lássam, milyen legénykék vagytok. Én csak erős, egészséges csibéket eresztek be az udvaromba.

Erre a csirkék szétterjesztették szárnyaikat, futkozni ,majd birkózni kezdtek egymás között, persze csak úgy tréfából és nem haragosan.

— Jól van, no! — mondta elégedetten Dombur. — Meg vagyok elégedve veletek is, a szüléitekkel is, aki nevel benneteket. Tanítsd csak őket jóra, szépre Sárga kotló, hadd legyen belőlük derék népe az udvarnak.

A Sárga kotló boldogan csipkedte meg a kis pajkosak fejecskéjét és mesélni kezdett:

— Megfigyeltétek-e már gyermekek, hogy a szürkeruhájú fülemile, mindig a bokrok mélyén elrejtőzve énekel? Vagy észrevettétek-e, hogy a hegyes páva, amely olyan éktelenül büszke a maga szép tollára, ha megcsodálják, énekelni kezd, még pedig olyan kellemetlen, csúnya hangon, hogy mindenkinek kedve támad a kacagásra? Ha pedig nem vettétek észre, figyeljétek meg, mert én most elmesélem nektek, miért kell a fülemilének elbújva énekelnie s hogy miért olyan kellemetlen a páva hangja.

A páva, szépségének tudatában, gőgösen és felíuvalkodottan sétálgatott a mezőség fűszőnyegén. Farktollának dísze elvakitott mindenkit, mert szebb volt ez, mint a paradicsom-madár, vagy akár az aranyfácán tollazata.

Netnr csoda, ha a szürketollu, egyszerű kis fülemile szavakat sem talált, amelyekkel ámulatát és csodálkozását kifejezhette volna.

— Csodaszép királynője a mezőnek, a teleknek és az erdőnek — szólította meg a pávát. — Állj meg egy pillanatra, hadd csodáljalak. Soha ilyen szépet nem láttam, mint a te tollazatod. Adj nekem néhányat a tolláidból, hiszen látod, hogy milyen koldusszegén\r a ruhám.

— Nem sokára uj ruhát kapok, ez már a régi és viseltes. Ha jól viseled magad, az összes toliamat, amit levetek, neked adom.

— Megengeded, drága szép királynő, hogy hálából egynéhány dalt énekeljek előtted?

És dalba fogott a csalogány és csattogott édes szép dalokat, aminőhöz fogható kevés dalt terem az erdő.

— Ha a páva is úgy tudna énekelni, ő volna a világ legelső teremtése, — szólt a játékba a közelben ólálkodó róka.

Ez a szó nagyon bántotta a pávát. Meg akarta mutatni, hogy ő is tud énekelni s azonnal rá is kezdett egy nótára. De bizony nem ment a nóta sehogy. Úgy nyekergett az, mint a kenetlen ajtó. De most már fel volt ébresztve a páva hiúsága. Fogadkozott, hogy addig nem nyugszik, mig meg nem tanul oly szépen énekelni, mint a fülemile. Mikor aztán egyedül maradt a fülemilével, azt mondta neki:

— Hallgass rám és tedd, amit mondok. Te kis madár vagy, nagyon könnyen elrejtőzhetsz a szárnyam alatt. Ha majd csodálkoznak a toliam szépségén, egyszerre csak énekbe kezdesz. Azt hiszik, hogy én énekelek. Te persze nem árulod el senkinek az igazságot.

A fülemile belement a csalásba.

Egy ideig nagyon szépen meg is voltak úgy kettesben. Egyszer azonban baj történt. Éppen a páva nagy vendégsége előtt akarta bemutatni az énekét, a fülemile elkésett és nem jelentkezett. Nagy izgalmat állt ki a páva, amilyent a hazug gyerek szenved, ha fél, hogy rajta kapják a hazugságon. Próbálta kérlelni a vendégeit, hogy várjanak még egy kissé, mert fáradtnak érzi magát: de a vendégsereg csak egyhangúlag követelte az éneket.

— Nincs ma hangom... nincs ma hangom ... — ismételgette a páva.

Ekkor különös dolog történt. A róka elődugta fejét a sövények közül.

— Én már hozom a hangodat... hozom a hangodat... — kiáltotta a ravasz koma és sunyin kacagott. Pár pillanat múlva a szájában hozta a fülemilét, aki azt hitte, hogy már a páva szárnya alatt van, énekelni kezdett. Ekkor történt először, de talán utoljára is, hogy a róka szájából fülemile ének hangzott. Lett erre kacagás. A páva majd elsüllyedt szégyenében, berzenkedve ugrált és rikoltozott:-- Rágalom! Tudok énekelni! Azért is tudok. Ezt nem engedem magamon száradni. Ide hallgassatok!

És rikácsolni kezdett, úgyhogy mindenki szédüli a kacagástól, De a csalas nem maradt büntetlenül. Azóta még i'ikácsolóbb lett a páva hangja s az lett a büntetése, hogy ezt mindenki észrevegye, csak maga ne tudja. A fülemile pedig azóta csattogja gyönyörű dalait a bozótok rejtekeiben, mert szégyeli, hogy volt idő, amikor csalásra használta azt a tehetséget, amivel a jó Isten azért áldotta meg, hogy becsületesen használja.

Fityfiritty kisasszony

Tamás apró ember-gyerek volt és Fityfirittyke is gyerek volt. Fecske-gyerek. Tamást úszni tanította az édesapja a Balatonban, Fityfirittykét repülni tanította az édesanyja a levegőben.

Az ember-gyerek kézzel lábbal kapálódzott a vizben, sehogyan sem ment az a fránya úszás' A fecske-gyerek meg csak csapkodott gyenge szárnyaival a levegőben, jaj de nehéz dolog is az a repülés!

Egyszer aztán a fiúcska édesapja megszólalt:

— Elég is lesz mára, kisfiam.

Ugyanakkor Fecske-mama is odacsicseregte

a leányának:

— Majd holnap folytatjuk, kis pulyám, most odasegítlek a fészekhez. Csak vigyázz a fényes viz felett, belé ne ess!

De alig, hogy aggódva kimondta ezt Fecskenéni, Eityfirittyke, a fáradt, zsengeszárnyu kis fecskegyerek belészédüü a szelidhullámu, ragyogó víztükörbe. Anyja kétségbeesett csicsergéssel lecsapott hozzája, de hiába — a kicsi madár elmerült. Egy perc múlva felvetődött megint, kitárt szárnyacskákkal, aléltan. Az öreg fecske könnyei potyogtak, potyogtak, apró körökben keringett felette tehetelenül.

— Édesapám, mi az ott a vizen? — szólalt meg ekkor Tamáska.

— Nézzük csak meg, — felelte édesapja.

— Nini, halott kis madár... — szomorodott el a kisfiú.

Apja felkapta a kicsi fecskét és lefelé lógatta fejét. Apró csőréből kicsurgott a lenyelt viz. Keserves, szivettépő, csicsergő zokogással zállt felettük a fecske-anya. Az ember felnézett hozzá, aztán fiához fordult:

— Látod, az anyja hogy siratja szegénykét. Ápolni fogjuk, tán feléled, még meleg.

Tamásnak lebiggyedt a szája:

— Biztos, hogy nem halt meg?

Nem, nem halt meg. A parton, a ragyogó verőfényben megszáradtak csapzott kis szárnyai és kéken tündöklött megint. Aztán egyszer csak kinyitotta két apró szemecskéjét.

Él! Él! Él! — kiáltozott magánkívül Tamás és odarohant édesapjához, aki a parton homokvárat épített neki.

Apja már hozta is a kis megmentettél és elmesélte mint akadtak rá. Dél felé járt már, hamar felöltöztek és mentek be a villába. Eityfirittyke pedig hozzájuk került vendégnek. Édesanya vitte őt a tenyerébe. A másik édesanya, a könnyhullató szomorú fecske-anya szállt utánuk. Már nem is csicsergett, csak nyöszörgőit néha egyet-egyet kétségbeesetten. Nem tudta, él-e, hal-e a gyermeke s hogy vájjon miféle emberek viszik ott, jók-e, rosszak-e? Mi lesz náluk az ö kislányával?

A kis fecskelánnyal pedig az lelt, hogy egy óra múlva vidáman ugrált székről ágyra, ágyról asztalra, bujt a szekrény alá, ugrott a tükörhöz. Ott elkezdett csicseregni boldogan. Nem tudta persze, hogy a saját képmásával találkozott, azt hitte, hogy kis fecskebarátnőre akadt. De, hogy az sehogyan sem akarta őt üdvözölni; sértődötten otthagyta és ment tovább.

Most kezdődött azonban a mulatság izgalmasabb része. A kis vendéget etetni kellett. Fityfiritty ke csak élő léggyel táplálkozott. Az egész család nekiállt legyeket fogni. A légyre rácsaptak, az elkábult, akkor odadobták a kis fecskefióka elé. Az gyanakodva nézte. Mikor aztán a légy kezdett magához térni és egyet mozdult, villámgyorsan odakapott hozzá sárga kis csőrével és hamm — bekapta.

Kél napig folyt ez igy. Tam iska és Fityfirit tyke ezalatt nagyon összebarálkoztak. Tamás beszélt hozzája, mesélt neki mindenfélét. Fityfiritty pedig csicseregve válaszolt. Ugylátszik, nagyon jól megértették egymást.

Hanem a harmadik napon furcsa dolog történt. Fityfiritty akkor már ide-oda röpdösött nyugtalanul. Hamarosan meg is tudták, mi az oka ennek a nyugtalanságnak. A zöld zsalugáter mögött szaggatott éles csicsergéssel röpdösött fel és alá egy fecske. Fityfiritty neki-neki repült a zsalugáternek, de sohasem találta el rajta a nyílást. Akkor édesanya kitárta az ablakot és a kicsi kedves vendég egy szemvillanás alatt kirepült. Úgy bizony. Még sokáig lehetett látni a két kis pontot a levegőben, Fityfirittyel és áz anyját, aki eljött az ő kis csemetéjéért, hogy megtanítsa jól, kitartóan repülni. Mert nemsokára itt az ősz és Fityfiritty-' nek is át kell repülni a nagy-nagy tengeren. Tamáska mindezt tudta, persze, hogy tudta, de azért este, mikor senki sem látta és senki sem hallotta, keservesen megsiratta hűtlen kicsi pajtását, aki olyan könnyen, búcsú nélkül elhagyta

őt. De aztán eszébe jutott, hogy jövőre visszatér; majd minden fecske és visszatér majd Fityfiritty is. És a csendes, alvó éjszakában megnyugodva aludt el a kis ember-gyerek is.

A furcsa tirttatartó

Ödönke nagyon elgondolkodott. Dehát ez természetes is. Nehéz leckét kellett csinálnia, pedig szörnyen fáradt és álmos volt.

Jól kidörzsölte szemeiből az álmot, elfojtotta ásítását és mélyet sóhajtva vette elő a tollat. Mégis csak le kell Írni, amit a tanító ur elmondott.

Elolvasta, amit eddig a füzetbe irt.

— Hogy is volt tovább a kis történet? —kérdezte magát, aztán nagy nekilendüléssel kezébe vette a tollat. Be akarta mártani az öblös szájú tintatartóba, amikor valaki haragosan rákiáltott:

— Vissza! Nem engedjük meg, hogy Írjál!

És ebben a pillanatban Ödönke bámulva látta’,

hogy egy vastag, gömbölyű Ö betű ugrik ki a tinfatartóból. A feje fehér kendővel volt bekötve, éppen úgy, mint neki a múltkor, amikor a Gyuri a futball közben megütötte.

Most Ödönke rémülten nézett a tintatartóra« Egymásután ugráltak ki belőle különféle betűk. Mikor azután az asztal már egészen megtelt az ijesztő csonka alakokkal, a tintatartó fedele hirtelen becsapódott és a kövér Ö betű felkapaszkodott reá. Nehezen ment, ketten is tolták, húzták, mig végre nagynehezen elhelyezkedett.

Ekkor intett, mire a zajongó, tülekedő betűk elhallgattak és figyelve néztek az Ö-re.

— Kedves barátaim, testvéreim! — szónokolt öblös hangon.

— Halljuk! Halljuk! — zúgtak a betűk.

— Mi nem szenvedhetünk azért, mert egy kis diák gondatlan, hanyag, felületes és kegyetlenül fájdalmat okoz nekünk.

Általános helyeslés fogadta a szavakat.

— Már pedig ödönke, a kis diák, akiről szó van...

Ödönke rémülten kiáltott föl, mikor e szavakat hallotta s most már még feszültebben figyelt.

— ... kíméletlen, durva, kegyetlen fiúcska. Nem törődik velünk. Hiába figyelmeztették őt barátaink, jóakaróink, pártfogóink, minden szó csak falra hányt borsó maradt. Ha irt, egy cseppet sem figyelt jobban!

— Nem bizony! — kiáltotta az m betű. — Nekem az egyik lábamat kurtábbra tépte. Alig van különbség köztem és testvérem, az n között.

— Nekem olyan szép dárdám van, — panaszkodott a t, de ez a haszontalan gyerek mindig elfelejti rólam.

— Én olyan karcsú vagyok, szép termetemet örökké elrontja és formátlanná tesz, — heveskedetl az 1 betű.

— Minket is! Minket is! — zúgott a sok f és e betű.

— Az én kedves forgómmal is mindig baj van! — panaszkodott az r betű. — Néha olyan kicsi, hogy alig látni, máskor meg akkora, mint egy bunkó.

— Velünk is igy csinál! — kiabált a sok b betű.

— Az én toliamról, szép ékezetemről, mindig megfeledkezik! — haragoskodott az é betű és a rengeteg ő, á, ü mind lelkesen tapsoltak a felszólalónak.

— Nem tűrjük! Bosszút állunk! Szenvedjem ő is! — hallatszott a dühös fenyegetődzés. — Én kiszúrom a szemeit, mint ő az enyémet! Letépjük a kezét! Kicsavarjuk a lábát! Helyes! Helyes! Nem kell kímélni!

Fenyegető öklök, emelkedtek a levegőbe. Dühös szavak hallatszottak. Fegyverek kerültek elő. Azután a haragos tömeg támadásra készült Ödönkc ellen.

A fiúcska rémületében könyörögni kezdett, de a betűk nem hallgattak reá.

— Nincs kegyelem! Te sem hallgattad meg panaszos felkiáltásainkat, kérő szavunkat!

Ödönke látta, hogy veszve van. Nincs Menekvés. Kétségbeesésében nyöszörögni kezdett. És ekkor valaki gyengéden megsimogatta arcát. Azután érezte, hogy megrázzák.

— Kegyelem! Kegyelem! — siránkozott.

Ismét megrázták. Azután hallotta, amikor valaki igy szólt:

— No nézd csak, a feladat írása közben elaludt! Ödönke!

Felvetette szemeit. Édesanyja mosolygó arcát látta. Megkönnyebbülten sóhajtott fel. A tintatartóra nézett.

— No, gyere fiacskám, — simogatta édesanyja. — Feküdj le. Majd reggel megcsinálod, ami még kell.

Ödönke felállott, de amint a füzetre nézett, ijedten kapta fel a tollat. Észrevette, hogy egv ö betűről hiányzik a kél pont és a t betű nincs áthúzva. Sietve kijavította a hibákat és csak aztán követte anyuskáját.