Komáromi Lapok, 1933. július-december (54. évfolyam, 52-102. szám)
1933-10-14 / 82. szám
1 1 933. október 14. KOMAROMI LAPOK« 9. oldal. AGYERMEKEKNEK KIS PÉTIKÉ. Kis Pétiké almát kapott, Meg is örült neki legott. Játszadozni kezdett vele, S most volt ám még csak jó kedve. Es amint így játszadozott, Egy vak koldust megpillantott. Elgondolkozott rajta, Hogy mily rossz lehet a sorsa. De nem sokat gondolkozóit, Hanem rögtön odafutott, Odaadta az almáját S boldognak érezte magát. Lássátok hát kis gyerekek, Ti is ilyen jók legyetek. Adjatok a szegényeknek, Hogy boldogok lehessetek. Munka László. Bonifác mester szakália. Bonifác mester udvari tudós volt a bergengóc király udvarában s — gondolom — mérhetetlen bölcsesség felett rendelkezett, ha az esze után ilyen finom hivatalt kapott. Mégse ezért volt híres hetedhét határban, hanem inkább azérl, mert olyan hosszéi szakállt hordott, amelyik élűiről egészen a papucsa orráig eltakarta őmagasságát. Csodálatos szőrrengeteg volt ez csakugyan s jómaga is erre volt a legbüszkébb. Nagyon mosolygós képet vágott arra a halandóra, aki valami dicsérő szót talált a szakállára, pedig hát úgy máskülönben nem nagyon szokott mosolyogni. Közel s messze minden emberfia tisztelte e tekintélythozó ékességet, csak Mókás Muki nem, a főceremóniamester gézengúz'csemetéje. Neki egészen más célra kellett volna ez a szakáll, mint arra, hogy tisztelje. Mókás Muki udvari bohóc szeretett volna lenni s örökké azon törte a gömbölyű kobakját, hogy miképpen főzhetné le Longinusz apót, az udvari bolondot. Igen ám, csakhogy a Longinusz apó aprótréfáin mindig félholtra kacagta magát a várnép apraja-vénje, az övén meg legfeljebb csak mosolygott mindenki. Ő csak afféle Mókás Muki volt, nem komoly bolond. Valami igen nagyon nagy dolgot kell bál véghezvinni — úgy gondolta — s képzeletében minden fejtörésének a végén szegény Bonifác mester szakállát látta lobogni. Úgy bizony: lobogni. De nem a Bonifác mester álla alatt, hanem valami paszulykaró végére zsinegelve, mint ahogy a gyaluforgács lobog a kocsmacégéren. Hű, mi lenne ebből! Bizonyosan világraszóló hahota... Bonifác mester, ahogy szakáll nélkül csoszog az udvari ebédre... a vártorony ablakában meg ott játszik a pajkoskedvű szellő a learatott szakállából fabrikált lobogóval. Persze, Muki nagyon jól tudta, hogy milyen büntetés jár ezért, dehát azt is tudta, hogy hahota nélkül ki nem állja a dolgot senki szülöttje. Ha pedig mindenki hangosan nevet, akkor biztos a kinevezés, ami mégis csak megér egypár botütést, néhány napos koplalást, aztán egy kis becsukást is érdemes lesz majd érte kiállni. Utóvégre semmit sem adnak ingyért. Bonifác mester nyáridőben mindig a várkert vén hársfája alatt szundított délebéd után. Ezt az időt várta ki Muki, mikor a tervét már alaposan átgondolta s végre határozott. A délutáni napsütésben ki-ki villant egy bokor mögül a szakállkaszáló nagy olló, melyet az udvari műhely munkaasztalán váltig keresett eközben Gyüszü Szerváé főszabó-művész — hasztalan. Végre feltűnt Bonifác mester szőrpáncélos alakja a garádicson. Körül se tekintett, egyenest a hársfának vette az irányt méltóságteljes csoszogással. A fa alatt aztán kényelmesen elhelyezkedett s pipájára gyújtva bodor kis füstfelhőcskéket eregetett. Muki arcáról dűlt a verejték. A percek múlását óraszámnak érezte. Bonifác mester meg csak váltig pöfékelt, nem akart a dohány kifogyni a pipájából. Hisz, ha arra kellett volna várni, jócskán várhatott volna még Muki a nagy tettre, de szerencsére elaludt a pipa, mert elaludt a gazdája is, Bonifác mester. A bohócjelölt legalább így gondolta, mivelhogy a nagy úr lehunyta a szemét, a szájába akasztott pipacsutorát meg kiengedte. No, most! Előre! Mókás Muki a háta mögé dugott nagy ollóval szépen előóvakodott a bokorból. Égjük lépésnél jobbra-balra, a másiknál előre-liátra tekintgetett, mikor odaért Bonifác mester mellé, hallja ám, hogjr őmagassága már horkol is álmában, jóízűen. Még egj’szer körülnézett, s aztán hirtelen előkapta az ollóját:- Nyikk!. . Az olló nagyot nyikkant. Bizony nagyot, de se nem vágott, se a nyikkanását nem lehetett hallani, mert ugyanabban a minutumban Muki is akkorát ordított, mint valami kölyökoroszlán a sivatagban. Száz olló nyikkanásának a neszét is elnyelte volna az, nemhogjT egyél. Nem azért volt tudós őmagassága, hogy észre ne vette volna a Muki mesterkedését. Hát még mikor kivillant az olló a bokor mögül! Akinek olyan szakáll ékeskedik az állán, gyanús annak úgyis mindenféle olló, vágószerszám. Volt is eszébe aludni... Mikor Muki kinyitotta az ollóját a szakállára, hirtelen felkapta a vastag meggyfaszárat s olyat húzott vele az ollót tartó kézre, hogy testvérek közt is számított volna háromnak. A megbukott bohócj elölt másnap nem kapott ebédet, de végig kellett nézni az asztalnál, ahogy mások lakmároznak. A vártorony ablakában meg nem a szakádból készült lobogót lengette a szél, hanem a Muki tarka szűrét, amit Longinusz apó huzatott fel a várnép nagy mulatságára. Nem is lett Mukiból soha udvari bolond. Kitették a szűrét. SZÍV. Engem nem védnek tövisek, Nem boriinak be csak szívek. Nincs fegyverem, mely dacra hív, Törzsem és lombom csupa szíp. Az élet ezért oljr merész, Megtépdes, mint egy durva kéz. Száz körömmel mellembe váj, S minden szívem egyszerre fáj. Bazsó Imre hőstettei. Mátyás király uralkodása alatt történt, hogy egy sereg tiz-tizenkétéves fiú nagjT háborút rendezett fakardokkal, botokkal fegyverkezve, hangos lármával hadakoztak. Egy részének papírcsákó volt a fején, a többinek rongj'okból csavart turbán. Tgy darócruhába öltözött idegen, mélyen szemére húzott kalappal nézegette mosolyogva a gj'erekek hadakozását. De mikor látta, hogy a püffölésnek fele sem tréfa, erélyesen rájuk szólt: — Mit csináltok fiúk? Ne verekedjetek! Nem tudjátok, hogjr egymást ütni nem szabad? — Háborúban az ellenség arra való, hogy megverjék! Mi most katonák vagyunk, háborúzunk! Én vagyok a vezSr! — hangzott a válasz. — Aztán kinek a katonái vagytok? — kérdezte az idegen és szeme jókedvű villámokat szórt a kisfiú felé. — Kié? Hát Mátyás király katonái! Most még csak játszunk, de ha megnövök, igazi karddal megyek a háborúba és igazi karddal verekszem! — bizakodott a tizenkétéves vezér, akit Bazsó Imrének hívtak. Az idegennek furcsa ötlete támadhatott, mert most már nemcsak a szeme,, de egész arca vidáman nevetett. — Szeretnéd látni Mátyás királyt? — kérdezte. — Meghiszem azt! Még gyalog is elmennék Budára, hogy meglássam! Az idegen mosolyogva kérdezte: — Mit szólnál hozzá, ha azt mondanám, hogy én vagyok Mátyás király? — Azt mondanám, hogy kelmed bolond. — Már miért volnék bolond? — Mert Mátj'ás király nem jár darócban, hanem aranyos ruhában, táltos lovon ül és fején sapka helyett koronát visel aranyból. — De nem mindig, fiam. Mikor elindul, hogy népe sorsát közelről lássa, igen gjuikran darócba öltözik. Nézz meg jól, kisfiam. Ne felejtsd el az arcom. Most sem hiszed, hogy Mátyás király vagyok? Várj csak! Ezt a gyűrűt odaadom neked, mondd meg édesapádnak, hogy hozzon el téged Budára, a gyűrűvel egész bizonyosan rögtön bebocsátanak a királyhoz. A kis Bazsó Imre úgy ellátottá száját, a nagy csodálkozástól, hogy észre sem vette, mikor tűnt el szeme elől a furcsa idegen. * Az idegen csakugyan nem volt más, mint Mátyás kiráty és Bazsó Imre mihamar felkerüli Budára, Mátyás király, udvarába. A király rábízta a kisfiút legvitézebb hadnagyára, Csöbör Mihályra, hogy neveljen belőle derék katonát. A szemfüles Bazsó Imre, mint apród, mindenütt ott téníergett, ahol az urak tanácskoztak. Éppen a törökökkel hadakozott akkor a király serege. A vezérek nagyon aggódtak, hogy mi lesz majd ebből a veszedelmes hetyzetből; tízszer annyi a török, mint a magjrar. Hallva az urak aggódását, nagyot és merészet gondolt. * Sötét, esős éjszaka volt. Éppen alkalmas fortétyos hadicselek véghezvitelére. A víz pariján mindig hevertek összetört tutajtalpak, Imre egjr ilyen fadarabot lecsusztatott a folyóba, belekapaszkodott és átkelt a túlsó partra. Most aztán nagymerészen nekivágott az útnak: egyenesen a török tábor kellős közepe felé. Már virradt, mikor a közelébe ért. Jött is vele szemben három janicsár. Imre hülyének és dadogónak tetette magát. Hangos, bömbölő sírásba kezdett. A török katonák megkérdezték, hogy mi baja? Miért sír? Imre kézzel-lábbal, néhány szóval magyarázta, hogy a táborban magyar katonák vannak, az éjjel is sokan jöttek át a fotyón. Mind török ruhába öltözködtek, hogjr megtévesszék a janicsárokat, de ő észrevette, utánuk lopódzkodott, de a magyar urak megverték, a folyóba dobták, majd belefulladt a vízbe. A janicsárok nagy szemeket meresztettek, de elhittek minden szót és Bazsó Imre szabadon járhatott a táborban. Ebéd ideje következett. A szolgák aranytálakban hordták a pasa ételeit. Első fogásnak fügelevest vittek neki, azután mazsolával, mandulával töltött ürüeombot, majd piros borban főtt galambokat rózsalevélsalátával, majd kirántott teknősbékát, sok csigával körítve és utána tízféle édességet. Imre jól megjegyezte magának az ételek sorrendjét. Éjszakára egy török tiszt magához vette a sátrába. A tiszt csakhamar elaludt és a tábor is elcsendesedett. Imre nesztelenül felkelt, kinézett a sátorból. Minden csendes volt. Az őrök is jóízűen hortyogtak, az augusztusi hőség elnyomta őket. Imre magára kapta a hadnagy aranyrojtos, fehér köpenyét, fejébe nyomta díszes turbánját és macskalépésekkel suhant végig a sátrak között, egyenesen oda, ahol a pasa táltos lovát őrizték. Az őr aludt. A ló, aranyhímzésű takaróval a hátán, csöndesen majszolta a zabot. Egy sarokban kénbe mártott kanóc égett és pislogva világított. Imre úgy forgatta a kanócot, hogy néhány pillanat múlva lángba borítsa a sátrat, aztán felpattant a lóra és nekivágott a sötétségnek. Csak akkor fordult hátra, mikor a folyó közepén úsztatott át a híres török ló hátán. Már akkor néhány sátor lángban állott. Reggel, alig virradt, már jelentkezett a magyar vezérnél és elmondta, hogyr mit látott, hallott a török táborban. Jó volna kihasználni az ő kalandozását. Az urak csak ámultak, bámultak, nem győzték dicsérni Imre merészségét és ügyességét, aztán levelet írtak a pasának; megírták, hogy jól ismerik tábora minden zegét-zugát, állását, mert derék magyar vitézek könnyűszerrel szereztek tájékozódást. — Ha kegyelmességed el nem hinné szavunkat, felsoroljuk tegnapi ebédjének minden fogását, bizonyságául annak, hogy magyar fiú nézte végig, — szólt a levél és szép sorrendben le volt írva minden, amit Imre látott. A török pasa úgy megijedt a magyarok ügyes kémkedésétől, hogy jobbnak látta hadállását feladni és másfelé vonulni. így nyerte meg Bazsó Imre 1479-ben a zalai csatát. A szakértő. Egyszer Fordnál, a híres amerikai autógyárosnál megjelent egy kisfiú azzal a kéréssel, hogy azért az öt dollárért, amit megtakarított magának, szeretne gépkocsit vásárolni. Ford nevetett. »Öt dollár ugyan édeskevés, de tetszel nekem, meglesz az autód, — szólt Ford. — Add ide az öt dollárt, menj a gyárba és válassz ki egyet magadnak.« Két óra múlva — Ford már elfeledkezett a dologról — a kisfiú visszajött. No, minden rendben ?< — kérdi Ford. »Dehogy, — felelte a fiúcska — megnéztem a kocsijait, adja vissza az öt dolláromat.« Menetdíj súly szerint. Londonban az autobusztársaságók egy különös újítást készülnek bevezetni. Arról van szó, hogy a menetdíjat az utasok súlya szerint szabják meg. Hogjr a súlyhatárt könnjebben meghatározhassák, a kocsi perronján automatikus mérleget alkalmaznak. Aki egy megállapított súlynál többet nvom. az kétszeres viteldíjat fizet.
