Komáromi Lapok, 1933. július-december (54. évfolyam, 52-102. szám)
1933-10-14 / 82. szám
19S3. október 14 »KOMÁROMI LAPOK« 3. oldai. melyen résztvesz és fellép a főgimnázium zenekara, szavalókórusa, a Ivat. Egyházi Énekkar és az ünnepi beszédet Torna István ímizslai plébános, az ismert nevű író és a ragyogó szónok tartja, amely igazi nagy esemény számba megy. Torna faszcináló erejű szónoklatai országos hirüek. Az előadásra belépődíj nem lesz, de azon csakis l't éven felüli látogatók vehetnek í-észt. Az egyház kiadásaira önkéntes adományokat kér a rendezőség. Férfiak gyűlése A komáromi katolikus egyházközség ez ügyben jövő vasárnap, október 22-én délelőtt 11 órakor a Katolikus Legényegylet termében rendkívüli közgyűlést tart, amelyen a Katolikus Akció gyakorlati elindítása lesz a fő tárgy. Erről a kérdésről Bíró Lucián tart előadást. Az egyházközség vezetőségé felkéri tagjait, hogy ezen az ülésen lehelő nagy számban vegyenek részt. A nag&, katolikus ünnepség rendi zőbizoltságának, elnökségének tagjai: Komárom, október 13. Éppen egy negyedszázada annak, hogy nagynevű történészünk, néhai Takáts Sándor, a Komáromvármegyei Városi Múzeum Egyesület értesítőjében megjelent Komárom vidéke és Brigetio a 18. század közepén ; című cikkében a zseniális magyar mérnök, Mikovinyi Sámuel érdemeiről írván, azt az óhaját fejezi ki, vajha ennek a nagy magyar zseninek a levéltárakban lappangó művei előkerülnének, meri akkor az utókortól megkapná a méltó elismerést. Ez a Mikovimji Sámuel a 18. század legkitűnőbb mérnökeinek egyike voll. írja Takáts — neve nem igen ismeretes, mert tanulmányai és nagyszabású mérnöki alkotásai, művei levéltárakban hevernek kiadatlanul, de ha ezek egyszer napvilágot látnak, Mikovinyi Sámuel nevét a legjobbjaink között fogják emlegetni/« Nagynevű szülöttünk óhajtása huszonöt év múlva kezd megvalósulni. Majer Imre dr. prelátus, Gidró Bonirác Sz. Benedek rendi házfőnök és Alapig Gyula dr. tartományi képviselő. A bizottságok: I. Az istentisztelet és a körmenet rendezőbizottságának vezetője dr. Majer Imre prelátus. Tagok: dr. Lestár István igazgató, Gajdos Jakab, '/.emaliik Alajos segédlelkészek, Bíró Lucián tanár és Lohner József igazgató énekvezetők. II. A propaganda bizottság vezetői: Alapy Gyula dr., Bíró Lucián tanár, Derfinyák Gusztáv szerkesztő. III. Az előadások rendezői: Nemesik Valter és Kovács Mihály. IV. Az ünnepi gyűlés rendezői: dr. Majer Imre prelátus és dr. Alapy Gyula. V. A -társadalmi bizottság elnökei: dr .Leshír István igazgató, Kovács Mihály segédlelkész és Vaskó Imre igazgató. A bizottságnak száz tagja van. VJ. A hölgybizoltság elnöke dr. Alapy Gyaláné. VII. Az ifjúság részvételének rendezői a tanári karok. A Budapesten megjelenő Térképészeti Közlönyben Mikovinyiról két igen érdekes tanulmány jelent meg Irmédi Molnár László és Faller Jenő tollából. A Prágai Magyar Hírlap egyik számában pedig dr. Borbély Andor méltatja Mikovinyi érdemeit. Minket, komáromiakat első sorban azért érdekel ez a tudós férfi, mert a 18 .század közepén ő csapoltatta le a szőnyi, tatai és almási vizeket, amelyek itt velünk. Komárommal szemben valóságos tengert alkottak, amely víztükör két mérföld hosszú és negyed mérföld széles volt és öszszesen hárommillió háromszázezer négyzet ölet tett ki és éppen úgy mint a mai adók, egyre növekedett. A Szőny község helyén és a község halárában valamikor elterülő Brigetio római vár és város azzal védekezett a római birodalom hatalmának alkonyán az ellenséges népek ellen, hogy hatalmas, kőkockákkal kirakott vízduzzasztó töltés segítségével a tatai vizek lefolyását megakadályozták és a víz Brigetio környékét elárasztotta, védelmet adott a brigétióbelieknek. Ha az ellenség elvonult, a zsilipeket felvonták és a víz lefutott. Amikor Brigetio a végnapjait élte, a zsilipeket megint elzárták, de az összege ül emlelt víz úgy látszik nem tudta az ellenséget föl tartóztatni és a brigélióbelieknek menekülni kellett. A hunoknak, gotoknak, vandáloknak kisebb gondjuk is nagyobb volt annál, hogy a brigetioi zsilipeket felvonják és a vizeket leeresszék. A víz aztán századokon át egyre nőtt, de a zsilip elrombolására későbben még kevésbbé gondollak az emberek, mert pár századdal előbb úr és paraszt annak örült, ha halat, nádat, sulymot termő vízzel rendalkazatt, amely elhajtotta a malmot és ha nagy volt a szárazság, buja legelőt és kaszálót adott az állatoknak^ A mai korral ellentétben egyenesen növesztették rekeszekkel, gátakkal, töltésekkel a vizeket, ártereket. Jaj lett volna annak, aki azzal a tervvel mer előállni, hogy romboljuk le a gátakat, rekeszeket, nyissuk meg a zsilipeket, csapoljuk le a vizeket. Aki ezt merte mondani, az nagyon bátor ember volt. A szőnyi, tatai, almási vizekre nézve találkozott két ilyen bátor ember a 18. század közepén, akik ki merték mondani, hogy ezt a nagy víztömeget le kell csapolni. Az egyik bátor ember hozzá még nem is férfi volt, hanem nő, Mária Terézia. Igaz, neki könnyű volt ott fönn a bécsi Burgban kimondani ezekre a vizekre a szentenciát ,de sokkal bátrabb ember volt a másik, Mikovinyi Sámuel, mérnök, aki nemcsak kimondta, de végre is hajtotta zseniális tervet. Csatornákat ásalolt, sziklákat robbantott és a régi római zsilipeket megnyitotta, illetve fölrobbantotta. Nagy a riadalom Szőnyön, Tatán és Almáson. Az eddig vígan kelepelő malmok a szárazon maradtak, a vízilóikul maradi halak possadni, rothadni kezdtek. Ezt így könnyű elmondani, de micsoda ellenállást kellett megtörnie szegény Mikovinyinek, mert a szőnyi uradalom zálogos tulajdonosa, Nefízer János Jakab báró és gróf Zichy Miklós és Ferenc a szőnyiekkel minden követ megmozgattak, hogy a lecsapolást megakadályozzák. Az elsőnek említett báró meg nem egyszer meg is lámadta embereivel a munkásai élén dolgozó mérnököt. Szerencse még, hogy Komáromvármegye és a tatai Esterházy gróf a lecsapolás mellett voltak. Mikovinyi följegyzéseiből különösen érdekel bennünket az is, hogy ő még látta a Monostortól egészen Füzitőig eterülő régi római városnak, Brigctiónak a hatalmas romjait, táborhelyét, őrtornyait, oszlopcsarnokait, vízvezetékét és falmaradványokat, most már a pontos helyét is nehéz megállapítani ennek a régi városnak. Köveit elhordták építeni nemcsak a szőnyiek, de messzebb vidékiek is. Amikor a zseniális férfi emlékének áldozunk, aki vidékünk egész vízrajzát megváltoztatta, küzdvén a maradisággal, megemlítjük, hogy 1700-ban született a nógrádmegyei Abelfalván. A jénai egyetemen feltűnik térképrajzoló tehetségével és a szász-jénai hercegség térképrajzolója lesz. Kora fiatalságában beutazza egész Európát, levelezésben áll Bél Mátyással, a nagy történésszel és geográfussal. 27 éves korában Tatán találjuk, az Esterházy uradalomban, ahol vízszabályozásokat végez. A tatai Nagytó szabályozása is az ő müve. Majd a tóvárosi Cseketavat szorítja medrébe és egységes vízlevezetést ad a rendkivid bonyolult vízrendszernek. Majd megkezdi az ország föltérképezését. 1735-ben tanár a Selmecbányái akadémián, majd hadi szolgálatba áll és résztvesz a porosz-osztrák örökösödési háborúban, mint hadmérnök és sok sziléziai vár és város tervrajzát és látképét készítette el az ostromok alatt. 1715-ben újra Tatán találjuk, amikor a már említett hatalmas vízlecsapolási művet elvégezte és ezzel hervadhatatlan érdemeket szerzett magának. Utolsó adatunk róla 1719-ből való, amikor a budai királyi palotát az ő Aki egész tengert csapolt le Komárommal szemben Egy magyar mérnökzseni emlékezete. - Amit Takáts Sándor nagynevű történészünk ezelőtt negyedszázaddal előbb óhajtott, csak most kezd megvalósulni, - Aki még látta Brigétió hatalmas romjait, A menekülő rómaiak elfelejtették fölnyitni a zsilipet, - A szőnyi tenger keletkezése. - Élet-halálharc a víz és a föld hiveí között. — Saját tudósítónktól — tatott, ahonnan egy megszaggatott és roppant kiáltás zokogásba rongyolódott foszlányaiként, tompa mélységekből széthömpölygő hangok ömlőitek át az alvó folyam partjai felett. — A hold sarlója homályosodni kezd, Lívia közeledik. A portikusz mögött már világított a fáklyák fénye. A két rabszolga hozzájuk érve, megái lőtt a kőpad mellett. Lívia hozzájuk lépett: — Üdvözlégy Petronius. — Üdvözlégy Lívia. A közelben az éj már felriadt és a távolból idáig szárnyaló zsolozsma aláhulló permetegén hirtelen zokogó robajok gázoltak át. — A mi utunk Kelet felé vezet — búcsúzott Tullius. — Megáldalak Petronius és megáldom a Várost. Némán jelet vetett és mégegyszer, utoljára itt, az éjben, arccal Jupiter temploma felé fordulva, hangos hangon imádkozott. — Áldott légy ház, amelyben születtem, hogy bennem is életre szépülhessen az Ige, áldott légy város, amely megtanítottál vétkezni., hogy megismerhessem az igazságot, áldott légy gyermekkorom^ ifjúságom, ti halmok., völgyek, rétek, éjek és napok, amelyek alámerült múltamra emlékeztettek. Áldott lejgyetek a szeretetért, amelyet minden visszatérő órán érezni fogok. Áldott légy és békesség veled Petronius. így könyörgött és köszönt és a hajnali derengésben lassú léptekkel megindultak a kapuk felé. — Paulus, a diakonista és testvére hagyja el a bezárt tereket — mondotta az őrnek, amikor a hídhoz értek. A katona lándzsájával titkon a kereszt jelét rajzolta a homokba. Megnyitotta a kaput, amely tovább őrizte Róma álmát. II. Petronius egyedül maradt a kőpadon. Várta, hogy meggyűlölje az isteneket és meggyűlölje ezt az éjszakát. A hold lassanként aláhanyatlott a szöllőskertek mögött. A katakombák irályából uj hangokat vert fel a feltámadt hajnali szél. Messziről égzengés dördült, elhagyatott és beomlott sírüregek visszhangja hömpölygőit át a tereken. Valahol énekelnek a nyomorultak. Most szelíd szárny csapások verdesték lágyan a levegőt, egy könyörgő fohász hangpelyhei, amelyek lágyan elsimultak és elvesztek az újonnan érkező hullámokban. Róma álmodott, de a távolból meghasadt hangok közeledtek. A barlangok megrepedt szikláin át kitört, zúgva hömpölygött elő az ének, megreszkettetve a földet és a levegőt, gátat szakítva a város felé, meglapulva, széttörve, majd ismét egyesülve rettenetes robogásban, amely ezer meg ezer megnyitott szív és megfeszült torok halálos rendületlenségének fönségét ontotta el az ég alatt. És az ének, mintegy maga hajtva a Kelet felől megáradt fényességet, együtt maradt a szélben s mintegy elseperve a faiakat, átzúgott Campus Martiuson, egyetlen alant viharzó akkordjával visszhangot döngetett maga után a Pantheonról, megostromolta a Capitoliumot, Jupiter elborult templomát és a Lupercál fölött felvágva a fellegeknek, a Circus Maximusnál hullott alá. Petronius a kőpadon virrasztóit. Tulliusra és Líviára gondolt. Sarujuk nyoma még érintetlen s mintha illatos lett volna a porban. Kelet felé nézeti és szívében édes. gyermekes vágy támadt, hogy könnyeket sírván, most már megáldja a Várost és ezt az éjszakát. Hajnalodon. A távolból még egyszer, most mar harsogó erővel roppant szárnyain újra felemelkedett az ének és a hangokra a Circus Maximus földalatti ketreceiből elnyújtott üvöltés felelt. Azután hirtelen üres, elzuhant csönd verdesett. III. Petronius, amikor szívében utolszor megszomorodva hazatért, nyitott kapura és ajtókra talált. Háza üres volt. Megpihent a kertben, majd elnézve a magaslatról, egyenként megszámlálta a halmokat. A felhők alatt, mintha egyetlen, mindent betöltő szomorúság izzott volna, tovább virrasztott a csodálatos májusi éjszaka fényessége. Harag és keserűség nélkül kereste fel másnap Nérót és eleddig ismeretlen nyugalom szállta meg hirtelen, amikor a vörösfejű kezdődő deliriuma lázában, a gyönyörűségtől sírva közölte vele, hogy másnap éjfélkor, mire másodszor leváltják az őröket, felgyújtja a Várost. Aznap este Petronius egyedül ült háza tornácán. A katakombák felől kitágulva és megnőve, orkánszerű csapkodással hangok viharzottak elé. Az ismerős ének hullámzott megduzzadt áradással az eltörpült sziklák és elsüllyedt mezők felelt. Akkor hirtelen a Circus Maximus felől panaszos üvöltés hangzott fel és az egyszerre több helyen lobogva felcsapó lángoktól az éj vörösre gyulladt. A halmok árnyékában Róma még boldogan pihente mámorát.
