Komáromi Lapok, 1933. július-december (54. évfolyam, 52-102. szám)
1933-10-07 / 80. szám
10 Mdnt. »KOMAROMI LAPOK< 1 Haö október 7. AGYÉ RMEKEKNEK Aladár és a madár. Mindig mondtam Aladárnak, Hagyjon békét a madárnak. Ne üldözze folyton őket, Ne állítson lépvesszőket, Mert a madár hasznos állat, Megvédi a gyümölcsfákat. Ellenségét mind kiirtja, A csúf hernyót elpusztítja. Ám hiába volt a jó szó, Akárcsak a falra borsó. De Aladár megbünhödött, Hogy a gyümölcstermő ősz jött, Hossz szivének kárát látta: Egy szem sem volt a kamrában! Ujbor. Hopszasza manó bejelentette feleségének, Hopszaszáné asszonynak: — Termett borom két akónyi, elmegyek én megkóstolni... . ; Azt mondja erre a felesége: — Elmehetsz, én nem bánom, ámde szívből ajánlom, alkonyaira hazagyere, vagy a hátad szenved bele! Hopszasza manó nem mondatta magának kétszer, hogy elmehet a pincébe, megkóstolni a finom ujborocskát, amit kél hónapja szüreteltek a nagyhegyi szőlőben. Hamarosan ki is ért a nagyhegy oldalába vájt pincébe, ahol szép sorjában álltak a boroshordók. Az édes mustból finom, pezsgő ujbor lett az ősz óta. Hopszasza mindegyik hordóban megmerítette a poharát és nagyokat csettentett a nyelvével, amikor lecsúszott torkán az ujbor. — Jobb a vörös, mint a fehér, ezt mondtam s mondom mindig én!... — motyogta, amikor a vörösboros hordókból merített, de amikor fehérboros hordóra lelt, egyszerre megváltozott a véleménye: — Jobb a fehérbor, mint a vörös, ez a véleményem örök! — mondogatta. Hol a fehérbor volt a jobb, hol meg a vörös s közben amig merítgette a poharakat, nem vette észre, hogy leszállt az alkonyat. Már lassanként éjszakába fordult az este, amikor végre eszébe jutott, hogy haza kellene menni! Nagy ijedten szedelőzködött hát. Becsukta a pinceajtót s megindult hazafelé. A pince bejárata előtt egy szép nagy rózsafa állt s Hopszasza, ahogy nagy sietve hazafelé iparkodott, nekiment a rózsafának. Hóha, hopp, hallod-e, menj előlem izibe!-— ripakodott rá mérgesen. De a rózsafa nem ijedt meg, hanem visszafelelt nagy haragosan: — Én menjek el? Hogy csináljam? Azt gondolod, van két lábam?! — Van, vagy nincs, én nem bánom, hord el magad barátom! — kiaíaált rá most már haragosan Hopszasza. De beszélhetett a rózsafának, az csak nem mozdult. Ellenijén a nagy haraghan, mérgelődésben, beleakasztotta egy tüskéjét Hopszasza manó torzonborz szakállába s most már hiába akart elmenni szegényke, nem tudott szabadulni. Pedig most már belátta, hogy neki kell engednie, megindult hát jobbra. Kerülgette a rózsafát s lassankint feltekeredett az egész szakálla a fa köré. — Én nem tudom, mit tegyek, hazamenni nem tudok... letekerem mind egy szálig, nem maradok itt sokáig ... Azzal nagy bölcsen megindult balfelé. Ahogy balra ballagott, tényleg egyre hosszabb lett a szakálla, mondogatta is egyre: — Furcsa dolog, furcsa... balra van a jobbra?! ... Addig ment balfelé, amig újra feltekeredett a szakálla s megint egész szorosan fogva volt. — Én nem értem, mint lehet, balra is rosszul megyek, — mormolta. — Furcsa dolog, szörnyen furcsa, mégis jobbra lesz a jobbra! Már vagy tizenkétszer megkerülte igy a fát, hol jobbra, hol balra, de elszabadulni nem tudott. Egyszerre csak hangos kiabálásra lett figyelmes. Nem kellett sokáig törnie a fejét azon, hogy ki kiabál, azonnal ráismert a zengő-csengő hangra. így csak az ő hites életpárja tudott porolni. Zengett tőle az egész szőlőhegy. — Hol bujkálsz vén Hopszasza? Vén borissza jössz haza! Hej, megijedt erre a hivogatásra Hopszasza manó és könyörgőre fogta a dolgot: Kedves, kicsi rózsafa, a szakállam add vissza! mondogatta. — Jön értem a feleségem, jön bizony, de sőpr.őny.éllel! Lehet, hogy a rózsafa meghallgatta ezt a könyörgést, de az is lehet, hogy a megijedt kis manó félelmében nagyobbat rántott a szakállán: de tény az, hogy azonnal elszabadult. Több sem kellett neki... Illa berek, nádak erek... mire Hopszaszáné odaért a pincéhez, szeretett férje a másik oldalon hazaszökött már. Otthon meglapult az ágyban s csak a borvirágos orra látszott ki a pelyhes takaró alól. Hopszaszáné asszonyom, meg törhette rajta a fejét, hogy mikor jött haza szeretett! ura, a borissza vén manó. Ki a gyenge, ki az erős. A Sárga kotló összegyűjtötte ismét a kis csibéket. Nehezen ment ez nagyon, mert mindnek szépen nőtt a tolla s olyan elevenek, fürgék voltak, hogy nem igen szerettek a kotló alá húzódni. De ha esett az eső, akkor mégis csak odahuzódlak a jó meleg pihe közé, amely megóvta őket a széltől és a hidegtől. Ilyenkor aztán elkezdtek csipogni a kicsikék, se eleje, se vége nem volt a pletykázásnak, no meg a vitának. Mert szerettek vitatkozni nagyon. Most is nagyon vitába merültek. Azon veszekedtek, ki a legerősebb az udvarban. A Sárga kotló egyideig hallgatta a veszekedést, mig végre megszólalt: No, hát csend legyen!... Majd én megmondom ki a legerősebb a világon. Mindjárt csend is lett közöttük. A Sárga kotló odafente néhányszor a csőrét a kerítéshez s aztán rákezdte:- A kis levélbogár vígan játszadozott a frissen fakadt levélen s mig szárnyacskáiva! boldogan legyezte a testét, szívójával oly mohón szívta magába a levél éltető nedvéi, akárcsak az iszákos ember a bort. Észreveszi a pók, aki nesztelen léptekkel sétálgatott a fák ágain. — Üdvözöllek, drágám, — mondotta s lábaival lefogta a bogárkát, hogy az el ne menekülhessen.- Üdvözöllek, nagy úr, — mondta a kis bogár dideregve s a félelem megrázta egész testét. Mit parancsolsz tőlem? — rebegte alázatos félelemmel. — Látszik, hogy tudatlan kis féreg vagy. Ahelyett, hogy boldog volnál, hogy megkívántalak, és kitüntetlek azzal, hogy megeszlek, még siránkozol. Hasztalan kezdett könyörögni a kis bogár, hogy hagyja még élni a pók, mert olyan szép a nap, oly simák a virágszirmok s olyan lágyak és harmatosak a zöld levelek, a pók egy-kettőre végzett vele. De a pók is arra a sorsra jutott, mint a kis bogár. E?gy leveli béka fogta le s most ö kezdett ennek rimánkodni. De a béka éppen olyan kegyetlen volt, mint ő volt a bogárkával. — Tudatlan pók, légy boldog, hogy eleget tehetsz rendeltetésednek. Hisz arra születtél, hogy nekünk, békáknak, legyen mit ennünk. És ezzel hamm. Bekapta, mint ahogy béka szokta a legyet. A bagoly, ki ennek a jelenetnek fültanuja volt, csakhamar rácsapott a felfuvalködott békára. De a bagoly sem élvezte sokáig a diadalt, őt meg a vércse ejtette zsákmányul, amely szintén azt erősítette, hogy ő az úr, mert ő a legerősebb s minden csak azért van, hogy az ő kényét-kedvét szolgálja. Hallotta ezt a kőszáli sas s mint a villám, csapott le a kérkedő héjára. Haszontalan népség, májd megtanítlak én, hogy ki itt az igazi ur és ki itt a legerősebb. És karmainak egyetlen sujtásával zsákmányul ejtette a héját s mikor áldozatával a kőszirtek között lévő büszke kővárába repült, jött a vadász s puskát szegzett a madarak királyára. És célba véve a sast, egyetlen lövéssel leszedte a magasból. Megy-megy hazafelé a vadász, telve büszke gőggel és felfuvalkodottsággal. — Lám, én vagyok a legerősebb, — mondta büszke önteltséggel — velem senki sem dacolhat. Szomjas és fáradt volt, csörgedező patak folyt mellette. Lehasalt a forrás vizéhez s a hideg vízzel oltotta szomját. S lepihenve jót aludt a patak mellett. A forrás vizében láthatatlan kis bacillusok nyüzsögtek millió számban. — Jó, hogy megivott bennünket az ember, ez a felíuvalkodott, gőgös, kegyetlen teremtés. Inogjunk össze és reggelig végezzünk vele. így is lett. Reggelre a vadász nagvbeteg lett, láz verte ki a testét s fel sem tudott kelni többet az ágyból. Pár nap alatt megölték a láthatatlan pici kis bacillusok. S akitől máskor félt az egész erdő és rengeteg, annak a szobájában most csárdást jártak a legyek, vigan dudorászva. — Senki se gyenge... Senki se erős ... A vadásznak annyi ereje sem volt, hogy az orráról elhessegesse a kis tolakodókat. Kigyók. Az őserdő szélén találkozott kél kígyó. Hát amint megpillantották egymást, a nagyobbik udvariasan igy köszöntötte kisebbik társát: — Szervusz, kígyó testvér! De a kis kígyó, ahelyett, hogy viszonozta volna a baráti üdvözlést, mintha a farkára lépett volna, gőgösen felütötte a fejét és kihívó haraggal ezt sziszegte: — Hogy merészelsz ilyen bizalmasan köszönteni? Tanúsíts több tiszteletet, különben megismertetlek méregfogammal! Vagy nem tudod, ki vagyok ? Az udvarias kigyó elánmii ekkora önérzet hallatára, de aztán gúnyosan csak ennyit kérdezett: — Ugyan ki? És a kis csuszó-mászó büszkén igy felelt: A mérgeskigyók királya áll előtted. Egy cseppnyi mérgem égy tucat embert juttathat a másvilágra. A másik kigyó azonban meg sem rezzent. Ez a fenyegető királyi nyilatkozat úgy suhant el a feje fölött, mint a szellő. Szelid természete, nagy türelme a kis kigyó tiszteletlen viselkedését semmibe sem vette. És mert sohasem támadta meg az embert, nem is méltányolta emberirtó tehetségét, a mérge erejét. Közönyösen, nagy nyugalommal fordította el fejét és csupán ezt mormogta: — Te felíuvalkodott tacskó! Ebben a pillanatban azonban a mérgeskigyók királya hirtelen lendülettel rávetette magát a szelídre, és hegyes méregfogát a testébe vágta. — így bűnhődik az, ki királyt sért meg! kiáltotta. Ám a következő szó a torkára forrott. A szelid kigyó villámgyors mozdulattal úgy körülfonta ellenfele testét, hogy moccanni sem tudott. Hahaha... kacagott a szelid kigyó harapj, ha tudsz! És most már elmesélheted hősi tetteidet... A kis kigyó azonban még reménykedett abban, hogy a méreg időre hatni fog, ezért ezt felelte: Az nevet igazán, aki utoljára nevet. A méreg terjed már és bizonyosan elpusztít téged. No, látom, nem ismersz engem folytatta a szót tréfálkozva a szelid kigyó. A mérged nekem meg sem kottyan. Sőt, csak az étvágyamat fokozza. Mondhatom, kitűnő falat leszel és itt is az ideje, hogy örökre lehűtsem harci kedvedet... Még be sem fejezte mondókáját a szelid kigyó., már a tettek mezejére lépett. Felcsavarodott ellenfele torkáig és addig forgatta, csavarta a nyakai. mig csigolyái össze nem törtek. Majd csöndes nyugalommal elnyelte a kis kígyót és aztán... aztán jóllakottal! pihenni tért a sziklák közé. Ősz anyóka. Mankójára támaszkodva, csendesen bandukolt a szelid, ősz anyóka. Jóságos szemei fakó fénnyel égtek és boldog gyermekmosoly ült sápadt ajakán. Az enyhe tavaszi na]) bőven hintette rá csillogó sugarait és dalos kis madárkák elbűvölő éneke szállott feléje az illatozva nyíló, utszéli bokrokból. Boldog átszellemüléssel fogadta ősz anyóka a tavasz e szép ajándékait s az ut végén lévő öreg fakereszthez érve imára kulcsolta sárgult kezeit. Forró könnyeket hullatott a zsenge, zöld pázsitra, amint imáját mondta: Köszönöm neked, ó teremtő Istenem, Hogy oly sok szép tavaszt engedtél megérnem. Köszönöm neked a holló ifjúságot És köszönöm neked a tisztes aggságot. Imáját elmondva, a pázsitra rogyott és utolsó tavasza fátyolt szőtt szemére, örök, fehér fátyolt. A nap sugarai szelíden cirógatták mozdulatlan testét s a madárkák, abbahagyva az éneklést, piciny csőrükkel egy-egy virágot téptek és föléje szállva, busán ráhintették. A felhőtlen égből angyalok szállottak az öreg kereszt elé s ősz anyókát a karjukba véve, vitték az örök tavasz felé, Isten országába. Ifjúsági könyvek nagy választékban kaphatók a Spitzer-féle könyvesboltban Komárno-Komárom, Nádor-utca.
