Komáromi Lapok, 1933. július-december (54. évfolyam, 52-102. szám)
1933-10-07 / 80. szám
2, oldal »KOMÁROMI LAPOK« 1W33. október 7. Eausi cherné kozmetikai intézete Komárom, Deák Ferenc>u. 1. Telefon 176. Egyéni rendszerű arc-, bőr- és szépségápolás. Hajszálak végleges eltávolítása. Mindennemű szépséghibák szakszerű kezelése Quarz besugárzás. „3 Összes modern kozmetikai eljárások Telefon 176. Díjtalan tanácsadás. Telefon 176. Hlinka András, a szlovák néppárt elnöke az egyik morva lapnak nyilatkozatot adott és abban ismertette a szlovákság követeléseit. A szlovákok a pittsburgi szerződés betartását és a béke és a rend érdekében a közhivataloknak szlovákok által való betöltését kívánják. Hlinka ezen nyilatkozatában figyelmezteti Prágát, hogy fogadja el ezeket a feltételeket, amig nem késő' Szlovenszkóban a hangulat olyan válságos, hogy rövid időn belül aligha lesz lehetséges a felháborodott lakosságot még a fenti követelések teljesítése árán is megnyugtatni. A „Právo Lidu“ azt ajánlja, hogy a kormány mielőbb számoljon le Hlinkával. Bus a lisiiégÉi Komárom, október (i. A genfi népszövetségi ülésen folyó kisebbségi vitában felszólalt a csehszlovákiai külügyminiszter, Benes Eduard is és beszédet mondott, amelynek több olyan részlete van, hogy azzal a nemzeti kisebbségek egyetérthetnek. így Benes elsősorban az iskolák számával igyekszik a kisebbségi kérdés mikéntjét megvizsgálni. Ezt nyugodtan elfogadhatjuk és objektiv módon csakugyan elfogadhatjuk a statisztika adatait arra nézve, hogy számarányuknál fogva menynyi iskola illeti meg például a magyar nemzeti kisebbséget. Mivel azonban a törvény akképen intézkedik, hogy mindenütt, ahol harminc tanuló van, amely külön nemzetiséghez tartozik, ezek számára iskola vagy iskolai osztály nyitandó meg és ez végre is van hajtva a magyar nemzetiségi vidékeken a cseh és szlovák nemzethez tartozók számára: természetesen a magyar kisebbségi iskolák kiszámítását is kívánhatja ezen az alapon a magyar nemzeti kisebbség. A másik igen helyes kijelentése voll a külügyminiszternek a kisebbségi kérdésről az, hogy a statisztika alapján meg kell állapítani azt, hogy mennyi létszám illetné meg a kisebbségeket az állam igazgatásában, vagy hadseregében. A magyar nemzeti kisebbségek egyik régi követelése teljesülne azáltal, ha egyszer tényleg pontos megállapítást nyerhetne hivatalos úton, hogy a magyar nemzeti kisebbség mennyi helyre számíthat az állami igazgatás különböző ágazataiban és tárcánként megvizsgállatik az, hogy ez idő szerint mennyi magyar nemzeti kisebbséghez tartozó van alkalmazva a közigazgatásnál, a pénzügyigazgatás és adóigazgatás területén, az államvasutaknál, a bíróságoknál, az államügyészségeknél, úgy a fogalmazói, mint a kezelői szakban, a postánál, a pénzügyőrségnél, a tanárok és tanítók sorában és a katonai szolgálatban. Azonban ennek — nagyon természetes — nemcsak az igazgatás legalsó fokozatára kellene kiterjeszkedni, hanem megállapítandó lenne az is, hogy mennyi kisebbségi alkalmazott van a diplomáciában, a minisztériumoknál, a felső bíróságoknál, az egyetemek tanári karában és azokban a magasabb pozíciókban, amelyek eddig még nem nyíltak meg a nemzeti kisebbségekhez tartozók számára. Tudniillik ez lenne az az ideális állapot, mely bizonyára a külügyminiszter szemei előtt lebegett, mikor ezt a nyilatkozatot megtette. Sajnos, hogy mindez a miniszter részéről csupán feltételes javaslatot, vagy ajánlatot tartalmaz. Benes ugyanis felállítja ismét a kisebbségekre nézve a lojalitás elméletét, amelyet in konkreto meghatározni nem lehet, és ezzel bármikor halomra döntheti azt, amit tulajdonképen helyesen érez meg a kisebbségi követelések maximumának. A kisebbségek a lojalitást akképpen értelmezik, hogy az alkalmazkodjék a fennálló törvényekhez, Komárom, október 6 Bár a csehszlovák köztársaság területén általában csökkenés mutatható ki a munkanélküliek hivatalosan nyilvántartott számánál, a statisztikának Szlovenszkóra vonatkozó részében azonban emelsz állammal szemben teljesítse fentartás nélkül kötelezettségeit, tehát adjon katonát és fizessen közterheket, amíg csak képes: ezzel eleget tett az állam iránt való kötelezettségeinek. Ezt tekinthetjük annak a tartozásnak, melyet a kisebbségektől követelni lehet. Ez jelentkezik részünkre passzívum és az állam részére aktívum gyanánt, ha a jog mérlegére helyezzük a kérdést. Az iskola a magyar kultúrának az elemeit, mondjuk a keretét építi ki a magyar gyermekben. Erre tovább kell építenie a magyar társadalom és a magyar kultúra egyéb szerveinek. Az elhelyezkedés az államigazgatás különféle rétegeiben, mint azt a külügyminiszter kifejezte, annak a tanujelét szolgáltatná, hogy az állam elismeri azokat a szolgálatokat, melyeket hozunk mi, nemzeti kisebbség, az állam fenntartásához szolgáltatott anyagi eszközök rendelkezésére bocsátásával, a haderőben való részvételünkkel és azzal a törekvésünkkel, hogy az állam törvényeit és rendeletéit megtartsuk, vagyis az állam konstruktív polgárai legyünk. Ha ez a program a kormány egészében él és nemcsak a külügyek miniszterének gesztusa volt Európa felé egy akadémikus jelentőségű vitában, akkor ez az alap alkalmasnak mutatkozik arra, hogy azon a kormány és a kisebbségek egymással tárgyaljanak. kedés észlelhető ezen a téren. Egyedül Csehországban mutatkozott szeptember hóban némi javulás, de már Morvaországban és Sziléziában is emelkedésben van a keresetnélküliek száma. Szlovenszkóban szeptember elsején Szlovenszkón emelkedett a munkanélküliek száma Csupkáné. Irta: Beér Gyula. Már a pénzt is eltette, már a kosár is a karján volt újra, de csak nem indult. Csak topogott, csak tipródotl egyhelyben, mint aki szeretne valamit mondani. — Megkérném szépen a nagyságos urat, — bátorkodott ki végre belőle a szó, — tetszik-e ismerős lenni a postánál? — A postánál, hm?... — kérdeztem vissza elgondolkozva. Amire az asszony sietve és magyarázva még hozzátette: — Az igazgatóságnál! És a hangjában afféle licitálás volt. Hogy nem akárkire gondol, hanem okvetlenül valami nagyhatalmú, befolyásos úrra. — Miért kérdi? — érdeklődtem most már óvatosabban. — A vőlegényem végett... — Mintha nem jól értettem volna. — A vő.,, a vőlegénye?... — ismételtem akadozva. Bólintott, hogy: igen! Hogy: úgy-úgy! Hogy miért ne? Ez volt a bólogatásában. De én valahogyan egy darabig mégis csak szótlanul néztem rá vissza. Csak néztem, — azt kerestem, — hogy hol akadhatott meg rajta a vőlegény szeme? Mert amit évek és munka egy szegény asszonnyal idő előtt el tudnak végezni, azt vfiie ugyancsak becsülettel elvégezték. — A vőlegénye talán a postán van? — kérdeztem azután, ahogy a morfondirozásomból egy kicsit megint magamhoz tértem. Csupkáné keserűen nevetett: — Hiszen, ha ott volna?!... Éppen ezért keltenék a protekció! Hogy fölvegyék oda. Altisztnek. tetszik tudni... Ettől az időtől kezdve, valahányszor Csupkáné megjelent a kosarával, — hozván benne a tiszta ruhát és vivén a mosnivalót,— gyakran esett szó a vőlegényéről. Hogy: így a Flórián, meg úgy a Flórián! Mert Flóriánnak hívták... — Széj) neve van... — jegyeztem meg egyszer. — Hát még ha látná a nagyságos úr!... így tudódott ki lassacskán, hogy Flórián mindössze huszonkét esztendős deli legény, aki e mellett ritka finom ember, amennyiben világéletében urak között forgolódott, lévén urasági inas. Innen-onnan egy féléve azonban hely nélkül van és azóta hiába minden: új helyet, rendes helyet — neki valót! — csak nem tudnak találni. Akárhová pedig most már Csupkáné se engedné el. — Ezért gondoltunk, kérem, a postára! Mert az biztos. Csak az a biztos: az állam! És az államnál — mondta — öregségére se szemétdombon pusztul el az ember. Ott a nyugdíj!... — Szó sincs róla... — Aztán meg, kérem, ha Flórián — Isten ne adja! — előbb halna meg, mint én, az állam gondoskodik a szegény özvegyről is. Ezt se lehetett vitatni, mert való tény ez is. És ha ezt figyelembe vesszük, akkor azon sincs semmi csodálkozni való, hogy Csupkáné az állami nyugdíjalapba — ha nem is közvetlenül — már előre megkezdte a befizetéseket. Eddig nem kevesebbet, mint kerek ötvenöt pengőt: ennyibe került ugyanis az a télikabát, amelyet Flóriánnak vásárolt, mivelhogy közben télre fordult az idő. Vagyis semmi kétség se lehetett afelől, hogy itt komoly szerelemről van szó, amit igazolni látszott az a — hogy úgy mondjam— természeti tünemény is, amely tapasztalás szerint minden igazi szerelemmel együtt szokott járni: hogy tudniillik az útjába többrendbeli akadályok is gördültek. Éspedig, — először is — hogy Flórián kérvényére, annak dacára, hogy az már hónapok óta bent feküdi a postaigazgatóságnál, válasz még mindig nem érkezett. Semmiféle hivatalos írás! — Csak nem mozdul az ügy!... — panaszolta többször is Csupkáné, nem minden szeinrehányás nélkül a hangjában, miután a kérvényt annakidején én juttattam el illetékes helyre. De volt egyéb baj is. — Tegnap megint jártam az ügyvéd úrnál említette egy más alkalommal. — Mert még mindig nem találják az uramat... Nincs már Bécsijén. Vagy az is lehet, hogy ott van a bitang most is, csak más név alatt bujkál. Kiderült szóval, — mármint hogy én csak most tudtam meg, — hogy Csupkáné nem egy bizonyos néhai Csupka bús özvegye, ahogy eddig gondoltam, hanem elvált asszony. Azaz, hogy csak ebben a szándékban volna, ha tisztázni lehetne a dolgot Csupkával, aki tizenkilenc augusztusában hirtelen Bécsbe távozott. Puccolni kellett neki innen. Tetszik tudni, az elve miatt. És azóta, egy sor nem sok, de annyi hírt sem hallatott magáról. — De most majd elbánik vele az ügyvéd úr! — csillant meg a szemében a káröröm. — Mert hirdetni fogják ,a hivatalos újságban, hogy ha záros időre nem gyün haza, akkor is elválasztanak tőle, ha tetszik neki, ha nem. Szépen gyün az haza! Majd bolond lesz, — nevetett fel — hogy becsukassa magát! És a bécsi Csupkának — úgy látszik — tényleg több esze volt, mert még a hivatalos újság csalogatására sem billentette a fülét. Inkább feláldozta elveinek még az asszonyt is, akit így néhány hónap múlva annak rendje és módja szerint el is választottak tőle. Vagyis Csupkáné szabad asszony lett. — Most már csak Flórián hivatala sikerüljön!... — sóhajtotta. — Ami késik, nem múlik... — vetettem oda a közmondást, ahogy az már szokás olyankor, valahányszor az ember a saját fejétől úgyse tudna okosabbat mondani. És lám: csakugyan csak türelem kellett hozzá! Mert Flóriánt egy szép napon csakugyan felvették a postára. Megjött az írás, szaladt vele hozzám Csupkáné. Azt se tudta, hogy köszönje meg a kegyes jóságomat. Még kezet is akart csókolni érte. — Sokáig kellett várakozni a boldogságra... — szólalt meg később, amikor a könnyeitől már valamennyire szóhoz jutott. — Az Úristen is hat napig teremtette a világot ... — feleltem rá, hogy ezúttal is egy éppen idepasszoló aranyigazsággal fitogtassam a bölcsességemet. — Csakis... — látta be most már ő is. És hirtelen felragyogott az arca. — Holnap már szolgálatba is megy! — kezdte mesélni. — A Krisztinába. Sürgönyhordó lesz. Már a ruhát is megkapta ma reggel. Úgy néz ki benne, nagyságos úr, — lelkendezett —• mint a tiszt urak. Mint egy hadnagjG — Talán bizony még sarkantyúja is van?... — jegyeztem meg tréfálkozva. — Van is neki! — vágta rá Csupkáné, miközben hamiskásan nevetett. — No?!... Csak nem?!... Mert ezt már mégse értettem. — Hát nem mondom, kérem, nem a cipőjén, adta már valamivel alább — de a pantallóján: ott igen! Olyan ezüst csiptető, tetszik tudni,
