Komáromi Lapok, 1933. július-december (54. évfolyam, 52-102. szám)
1933-09-30 / 78. szám
1933. szeptember 30. »KOMÁROMI LAPOK« 7. oldai. ^GYERMEKEKNEK Fecskegyülés Sürgönydrólon, toronytetőn összebújnak nagy-csüggedőn, — Sugnak-bugnak, gyüléseznek, Tétovázva integetnek. A legvénebb imigy kezdi: Milyen kár, hogy el kell menni! Eső csapdos, hervadt a táj, S búcsút venni mégis csak fáj! Egy fiatal így folytatja: Visszajövünk majd tavaszra, — Ne búsuljunk és ne féljünk, Épen marad régi fészkünk! Sürgönydróton, toronytetőn összebújnak és könnyezőn Gyüléseznek, csicseregnek, S elrepülnek délkeletnek. Viszi őket sebes szárnyuk, — Sóhajtásunk száll utánuk: Dalos sereg, Isten veled, Baj ne érjen benneteket, — Kikeletre jöjjetek meg... Születésnap. Valamikor, bizony már nagyon régen, járt iskoba az a fiú, akiről mesélni akarok. Sok iskolairsa voll, de a sok közül csak egyet szeretett [azán, Imrét, Nádassy Imrét. Hogy mért sze- 3tte meg ezt a fiút az első pillanattól kezdve, zt csak a jó Isten tudja. Lehet, hogy azért kedelte meg, mert a sors egymás mellé ültette őket. ládassy Imre szép ruhában járt, ellenben a mi ancsi pajtásunk kopott öltözettel szomszédoskoott Imre mellett. Jancsi az osztály szegény gyeeke volt. Pénz sosem csörgött a zsebében; tiz lercekben sosem uzsonnázott. Imre ugyan sziesen megfelezte volna Jancsival akár mindennap s az uzsonnáját, de Jancsi csak néha fogadta el. Egy azonban bizonyos, Jancsi jól tanult. Aki ól tanul, annak örülnie kellene, Jancsi pedig bús rolt. Hogyne lett volna bús, amikor nem vehetett íönyvet, irkát. Junius egyik napján azt kérdezte Imre: — Mit búsulsz, Fadrusz Jancsi? — Megvan az oka. Utolsó ..hónapom ez... — Ne bomolj, Jancsi. — Utolsó hónapom a reáliskolában... vizsgálat után búcsút mondok az iskolának... inas leszek... Fadrusz Jancsi szíve annyira összeszorult, hogy a padra dűlt. Tetette magát, mintha a feje fájna. Fadrusz Jancsi sírt. Nádassy Imre is könnyezett. — Ne félj, Jancsi, — mondta a szépruhás fin — majd csak lesz valahogy és szeptemberben megint egymás mellett ülünk.. Aztán a születésnapodra veszünk valamit... ni, csak legyen itt a szeptember másodika, hozok valami jó könyvet... Fadrusz Jancsi hol mosolygott, hol könnyezett, majd szeliden mondta: — Hol leszünk mi a születésnapomon? Te a harmadik osztályban, én a műhelyben. Csak az vigasztal, hogy itt maradhatok Pozsonyban. Junius huszonkilencedikén Jancsi megkapta a bizonyítványát. A többi tanuló örült, Jancsi nem. Busan rótta az utat hazafelé, nehezen ment, mintha valami nagy terhet cipelne. Nem is nézett visszafelé, nem akarta az iskolát látni... Otthon örültek ugyan a bizonyítványnak, de szomorkodtak is. Jancsi mindig azt mesélgette, hogyha kijárja a reáliskolát, akkor mérnök lesz. Gyönyörű palotákat fog építeni és a fölös pénzből jó szüleinek házat, szép kerttel... De hát ennek vége... Sajnálta jó szüleit, igen sajnálta, hogy sohasem vehet majd nekik házat... Jancsi julius elsejétől inas lett, még pedig lakatosinas. Fadrusz Jancsi eleinte nem érezte jól magát a műhelyben. Nehezen forgatta a kalapácsot. De hát lassanként megszokta a munkát és beletörődött a sorsába. Nem is volt vele semmi baj szeptemberig. Megjött az iskolaév kezdete; nagy, nagy öröm sok diáknak. Örült Nádassy Imre is. Biztosra vette, hogy ott találja Fadrusz Jancsit. Nem volt ott, se nyolckor, se kilenckor... Imre nagyon elszomorodott. Aztán hirtelen mosoly ült az arcára. Arra gondolt, hogy elmegy Jancsiék lakására és pedig reggel, hogy otthon találja Jancsit. Nagyot nézett ám a kis Fadrusz, amikor belépett szegény otthonukba Imre. — Jancsikám, — kezdte Imre a mondókáját, — nem feledtelek el. Nézd, mit hoztam? Jancsi majd elsírta magát. Még azt sem tudta elmondani: köszönöm... Imre sebtében otthagyta Jancsiék otthonát és vígan ment az iskola felé... Jancsi meg elővette a könyvet és sokat, sokat tanult belőle. Ez a könyv vitte Becsbe és a dicsőség felé. Jancsiból Fadrusz János lett, a világ egyik legnagyobb szobrásza ... A pacsirta dala. Élt egyszer egy bús, szegény ember, aki oly szomorúan lógatta a fejét, mint a temetői fűz az ágait. Azért nevezték el Nebusulj Máténak. Egy tehénkéje és egy köz földje volt és öt apró, anyátlan, aranyhajú leánykája. Az egy tehénkéjével szántogatta meg évről-évre a földecskéjét a szegény Máté. Mig ő és az igavonó állatkája izzadt a nehéz munkában, fejük felett a magasban egy pacsirta zengte dalát. Máté meg-megállt a szántásban, úgy hallgatta gyönyörködve. Úgy szerette, annyira rajongott az áldott, kis földjéért, hogy azt hitte, nem is tudna élni néfküle. S épúgy szerette a pacsirta 'is, Túszén neki a családi tűzhelyét: fészkének helyét is az nyújtotta. Láthatatlan mennyei szárnyakon egy angyal repült el a szegény ember felett. — Haj, szegény Máté s te dalos pacsirta! Van még ennél is drágább, szentebb föld! Meghallotta a szegény ember és a pacsirta: — Nem hisszük, angyalocska. Hol volna ennél szentebb, drágább föld a világon? — Majd egyszer megtaláljátok, — szólt az angyal s eltűnt láthatatlanul úgy, ahogy jött. Néhány nap múlva beteg lett a szegény ember tehene és elpusztult a szegény jószág. A csepp, arany hajú árvák úgy megsiratták az édes, jó tejet adó tehénkéjük elvesztőt, hogy zokogásukkal majdnem felvetették a kunyhót. — Ne sírjatok, galambocskáim! — vigasztalta leánykáti a szegény ember. —- Szerzek uj tehénkét, hogy legyen tej számotokra. Elment egy gazdag, zsugori uzsoráshoz s kölcsön pénzt kért tőle tehénvételre. S a zsugori csak azért adott neki, mert már régen szemet vetett a kis szántóföldjére. Gondolta, ez úton-módon juthat hozzá legbiztosabban. Megvette Máté az uj tehenet a kölcsön pénzen, de nem volt szerencséje hozzá. Beteg volt az a tehén is. Nem tartotta a szegény ember egy hónapnál tovább és megdöglött, mint a másik. Máté ismét a zsugorihoz ment kölcsönpénzért, de most nem adott neki a zsugori. Inkább rámordult: — Mit?! Ismét pénzt akarsz? Hiszen eltékozolnád a Dárius kincsét is! Felmondom inkább a régi tartozásodat. Ha egy hó múlva nem fizeted meg kamatos kamataival együtt, eladatom árverésen a földedet. Kétségbeesetten botorkált haza a szegény ember. Lótott-futott fűhöz-fához, de hasztalan, nem kapott sehol pénzt kölcsön. Elmúlt az egy hó s a lelketlen uzsorás árverést tűzetett ki a földjére s megvette maga. Meg kellett Máténak a drága földjétől válni. A zsugori eresztette bele hamarosan az ékevasát. Fent a magasban dalát zengve figyelte a pacsirta, gyönyörködik-e dalában az uj tulajdonos? Hej, dehogy hallgatta a zsugori. Nem hallotta volna meg azt sem, ha az angyalok muzsikáltak volna a fülébe. Számított és töprengett azalatt is, hogy mennyi hasznot tud kihozni a földből? A pacsirta fészkét széjjeltaposta. — Oh, jaj, elvesztettük mi is a hazánkat, szent földünket! — sírta a pacsirta és a párja. Még jobban sírtak-rítak a szegény Máté éhező, csöpp leánykái. Bagyogó nefelejcsszemük csak úgy öntötte a legtündöklőbb gyöngyharmatot. Mígnem a legkisebb leányka, a pici Aranyoska így szólt nénjeihez: — Ne sírjatok, gyerekek! Gondoltam valamit. Elmegyek az istenkéhez. Bepanaszolom a zsugori bácsit. — Jól teszed, Aranyoska. Mondd meg Istenkének, hogy büntesse meg a zsugori bácsit, amiért elvette mindenünket, — mondták az aranyhajú testvérkék. — Nem arra kérem a jó Istenkét, hogy büntesse meg őt, hanem, hogy adjon neki jobb szívet, vagy javítsa meg neki a rossz szívét, akkor visszaadja földecskénket. — Jó lesz, Aranyoska, jó lesz... úgy lenne a legjobb... legyen a zsugorinak jó szíve. De hátha nem jöhetsz többé vissza, ha elmégy az Istenkéhez? — Azért nem lesz baj. Édesanyácskámnál leszek. Vigyázok rátok, hogy baj ne érjen benneteket. Aranyoska aztán lefeküdt hófehér ágyába. Nénikéi nefelejcsből font koszorút tettek a fejére s a kicsike addig-addig imádkozott, mígnem négy angyalka jelent meg ágyacskája körül: Aranyoska lelkét az égbe röpítették az Istenkéhez. Liliom testecskéjét pedig kivitték a temetőbe, nefelejcsbokor alá. A szegény Nebusulj Máté ki-kijárt a kislánya sírjához s felhangzott zokogó hangja: — Itt van, itt lesz mindig a mindennél legdrágább szent földem! S egyszer csak meglepetten tekintett föl a magasba. Feje fölött zengte a dalát a pacsirtája. Tán soha, sohasem szólt oly szívhezszólón az éneke, mint most: Ne sírj, ne sírj szegény ember, Itt vagyok a szent földeden. Fészkemet a sírra rakom S itt zengem el minden dalom. Nem ment el hiába a kis Aranyoska a jó Istenhez. A zsugori egyik napon arra ébredt fel, hogy igen fáj a szíve. Nekii) 'is volt egy leánykája: hollóhajú, csillagszemű babuska, a kis Mártika. Annak a számára gyűjtött, harácsolt össze vagyont vagyonra. Mártika egy reggelen nagy beteg lett. Nem tudott ágyacskájából felkelni. Sem nem evett, sem nem ivott, csak pihegett, nyögött keservesen. És ezért nyilallott fájdalom a zsugori szívébe. Futott orvosért, de hiába. Nem tudták megállapítani, mi a baja a csillagszemű Mártikénak. — Jaj, jaj, kis tubikám, aranybáránykám, gyógyulj meg, mert én csak akkor vagyok boldog, mikor téged egészségesnek, jókedvűnek látlak, — borult a zsugori kétségbeesetten a kis beteg fölé. — Oh, apácskám, én meggyógyulnék, csak lehetne. Egy angyal volt az éjjel az ágyamnál s azt mondta, hogy csak akkor gyógyulhatok meg, ha apácskának megjavul a szíve. — Az én szívem csak akkor javul meg, akkor nem fáj, amikor te meggyógyulsz, leányom. — Nem úgy, apuskám, nem úgy értette az angyal. Úgy kell a szívének megjavulni, hogy szeressen. — Hiszen szeretlek, legjobban szeretlek téged a világon! — Az angyalka azt mondta, hogy az az igazi szív, amelyik mindenkit tud szeretni... — Mindenkit? Jaj, én úgy nem tudtam eddig szeretni... De tán ezután tudok, ha meggyógyulsz. Te érted az egész világot szeretni fogom. Megállj csak, .hogyan is kezdjem a szeretetet? . Úgy kezdte mgg a zsugori "a szeretetet, hogy a legjobban tejelő tehenének megfogta a kötőfékét s iramodott vele Nebusulj Máté kis kunyhójához. — Nesze, Jancsi, ez a jószágocska. Adjon tejet ezután a te leánykáidnak... A földedet is viszszaadom neked, Miska. Éljetek boldogul rájta, galambom, Gyuri... — Máté a nevem, édes testvér, Máté. Áldjon meg a mennybéli jó Isten! — hálálkodott Nebusulj Máté meghatott szívvel, de a volt zsugori már iramodott vissza a hollóhajú kis leánykájához. S íme, Mártika már a szobaajtójukban várta csillogó, ragyogó szemecskékkel, tárt karokkal. — Apácskám, meggyógyultam. Hát apácskám szive megkönnyebbült-e? — M^g, csillaggyöngyöcském, meg! Oh, mily csodálatos jó érzés szállt szívembe*... Most tudom csak, hogy a legszentebb hely a világon az igaz, szerető szívben van... A cica és az egér. Les a cica a sarokban, Hol az egér, hol, merre van? Jön az egér, mit sem sejtve, Jaj! a cicát észrevette. A cica is észreveszi, S az egérkét megkergeti. Fut, szaladgál, s jaj, hogy bujkál, Mig végre egy lyukra talál. Kapja magát s befut rajta, Cica csak a száját nyalja. Munka László. Ifjúsági könyvek nagy választékban kaphatók a Spitzer-féle könyvesboltban Komárno-Komárom, Nádor-utca.
