Komáromi Lapok, 1933. július-december (54. évfolyam, 52-102. szám)
1933-09-02 / 70. szám
4, o'dai. »KOMÁROMI LAPOK« 1933. szeptember 2. Él-e még Orlh János, a komáromiak egykori daliás főhercege ? A komáromi „Kőszűz“ lovagja Ismét fölvetődött az a hir, hogy Orth János, előbb János főherceg még él? — A daliás főherceg öt esztendőt töltött Komáromban. — Rajongó tisztelője volt a komáromi szép asszonyoknak és leányoknak. — A kakukfiives temetők titkai. Saját tudósítónktól. Komárom, szeptember 1 Amint Petőfi Sándorról is sokáig azt tartotta a néphit, hogy nem esett el a segesvári csatatéren, hanem a szibériai ólombányákban raboskodik, éppen úgy bizonyos időközökben az egykori János Szalvator főhercegről is hírek támadnak, hogy nem pusztult el a délamerikai partvidék mentén a S. Margarétha hajóval feleségével együtt, hanem a rangjáról lemondott és Orth János nevet fölvett egykori főherceget itt, vagy ott látták. Ez a S. Margarétha hajó elsülyedését figyelembe nem vevő néphit Komárom halhatatlan regényírójának, Jókainak fantáziáját is megragadta, amikor megírta „Ahol a pénz nem Isten“ cimü regényét. A közelmúltban is olvastunk híreket, zött lakott Komáromban. Először a Nádor, akkor Rác uccában, a Ghyczy kúria kerti keresztépületében volt a lakása. E ház helyén épült az ipartestület háza. Ez a lakás nem volt alkalmas diszkrét látogatások lebonyolítására. Innét ki is költözött a főherceg, a tisztipavillonba ment lakni és emeleti lakására külön, diszkrét bejáratot és lépcsőt építtetett. A sétatérről ide szépen be lehetett surranni a főhercegi pásztorórákra . . . Akit a nők szeretnek, már félig megnyerte a csatát és János főherceg nagy népszerűségét a komáromiak előtt nagyban növelték hódításai a nők között. De ezenkívül is voltak neki olyan tulajdonságai, amelyek feltétlen hogy valaki Orth Jánost látta a háború alatt egy angol internáló táborban és vannak, akik azt állítják, hogy négy évvel ezelőtt 1929-ben Budapesten is többszőr megfordult és a Hungáriában lakott. Sőt vannak, akik látták Orth Jánost táncolni is. Ez az állítás dönti el, hogy akit táncolni láttak, az nem lehetett Orth János, alias János főherceg, ha élne, most 80 esztendős lehetne és ilyen korban nem szoktak táncolni, különösen olyan komoly gondolkozásu emberek nem, aminőnek János főherceget a komáromiak egészen közelről, a személyes érintkezés alapján ismerték, hiszen a komáromiak daliás János főhercege öt esztendőt töltött Komáromban, a Kőszüz városában. Nem egy komáromi matróna szive dobban meg erre a szóra: János főherceg! Mint legtöbb Habsburg, János főherceg is nagy barátja volt a nőknek és az öt éves komáromi tartózkodása alatt ugyancsak tarolta a komáromi asszony és leánysziveket. A komáromi kakukfüves temetőkben sok-sok szív porlad, amelyeknek bálványa a daliás főherceg volt, aki a legtöbb szivet meghódította! Könnyű volt neki édes Istenem: szép, daliás ember volt, jó modorú, rokonszenves, finom, előkelő és aztán nagyon gazdag, aki nem fukarkodott az ajándékokkal, ékszerekkel és a virágokkal és aztán végül főherceg is volt. Ennyi csábnak aztán igazán nehéz volt ellenállni. A komáromi kedvenceknek, Vecsera bárónőknek és Schratt Katalinoknak elég nagy volt a számuk. Istenem, öt év nagy idő és a főherceg nagyon szerette a változatosságot 1 A komáromi szerelmes szivek bálványa, János főherceg 1876 — 1881 kö-Iskolarühat, 1321 a régi kipróbált minőségben a MORAVIA R. T.-nál BRATISLAVA, Michálská 8, veszi legjobban, mert megbízható. rokonszenvet keltenek. A komáromiak nem loyalitásból szerették, hanem önmagáért. Dr. B.J. (Folyt, köí.) Szeptember eleje az iskolát látogató gyermek szülőjének leggondterhesebb napjait mutatja. Ami eddig csak tervezgetés volt, arra felvirradt az elhatározás napja. Minden szülő a legtöbbet akarná nyújtani gyermekének, mégis azt láthatjuk, hogy a súlyos gazdasági válság teljesen elvette a szülők tájékozó képességét. Majd mindenült csak egy jelszót hallunk — csak valami állami állást tudjon a gyerek protekcióval elérni. Hogy ez a törekvés hova vezet — könnyű elgondolni. A gyakorlati pályáktól majdnem teljesen elfordul az ifjúság; talán a másik szélsőség ez, mint amit 1919-ben értünk meg, akkor sok tisztviselő ember gazdálkodni próbált, vagy kereskedni, vagy ipari munkával tölteni el szabad idejét. Ma minden gyerekember Íróasztallal álmodik. Az állásnélküli diplomások problémáját egyformán Ítélik meg a munkanélküli fizikai munkáséval — mondván, nem lehet elhelyezkedni egyiknek sem. A két problémát nem lehet egyugyanazon úton levezetni. A gazdasági élet újraéledése nem az Íróasztalok — különösen nem az államiak — számát fogja megszaporitani. Annyi bank és váltóüzlet, kereskedelmi ügynökség, ipari és kereskedelmi részvénytársaság igazgatókkal és vezérigazgatókkal és csak ezekkel nem fog alakulni többet. Ezt már jól tudják azok, akik végkielégítésüket stb. sírják ezen a fellendülésen. Az ipari válság is nagyrészben annak a mérhetetlen eltolódásnak következménye, amelyet a tőzsdei konjunktúrák hoztak létre. Látjuk ma, hogy a nagyüzemekben — nem nálunk — de az egész Európában a mérhetetlen rezsi-költségek teszik drágává a termelést — ennek következménye a nagy gazdasági depresszió, a munkanélküliség. Nem képzelhető, hogy kulturigényünkről lemondjunk, már pedig ez másképpen, mint a termelés oly átalakulásával, mely a szükségletet lehető olcsón és a kereseti lehetőségekkel egyensúlyban fogja kielégíteni — el sem képzelhető. A két feladatnak, a kulturigányek olcsó kielégítésének problémája az ipar mai feladata. Egyesek úgy látják — egész rövid idő kérdése, — hogy csak az egész intelligens és képzett kisiparos fogja megtalálni a megélhetést; a gyári ipar nagy munkástömegei vissza fognak térni az ősfoglalkozáshoz. Valahol azt olvastam Fordról, hogy ellentétbe került önmagával, mert a nagyipari üzem helyett a kis üzemek, sőt a mezőgazdasági termeléssel kombinált kis gyárüzemek keletkezésében látja a jövő fejlődését. Nézetem szerint az állam feladata s itt nálunk kisebbségben, a kisebbségi magyar vezetők feladata: egy olyan iparos-generációnak megteremtése, amelyik intelligens is, képzett is, meg tudja látni a szükségletet és ki is tudja elégíteni azt. Az már azután természetes, hogyha kereső ember lesz, lesz fogyasztó is. Fontos tehát, hogy neveljük a kisebbségi magyar gyermekeket a mezőgazdaság, az ipar, a kereskedelem — de ne az Íróasztal szolgálatába. Neveljük bele az ifjúságba, hogy az érettségivel, vagy más szakképzettséggel a zsebében az iparos, a kereskedő többet tud produkálni, mint ha csak azt lesi, hogy szerveznek-e valami új ellenőri állást a szellemi munkanélküliek számára. Ha a társadalom is akar segíteni a szellemi munkanélküliek nálunk most növekvő táborán, úgy az intelligens embert ne a jó kabát és frissen vasalt nadrágban, de az intelligens gondolkozásban keresse, tekintet nélkül arra, hogy esztergapad, gyalupad, pult, vagy Íróasztal mellett keresi-e kenyerét. Az ebben a mentalitásban nevelt ifjúság meg fog tudni élni — nem fogja szaporítani a szellemi munkanélküliek félelmesen növekedő számát. (Dévényi.) Segítséget kérek elsősorban a református hívőktől Két nincstelen diákemberkéről szólnak e sorok, akik a múlt tanév végén a gimnázium három osztályáról magánúton szerzett oktatás révén (hála érte annak a jólelkü tanítónak!) tettek vizsgálatot jeles eredménnyel. Minthogy az otthoni magánoktatás már nem tudta kielégíteni a követelményeket, a két törekvő és vasakaratu diák tegnap, szeptember 1-én gyalog érkezett meg szülőfalujából, hogy a ma végbemenő beírásokat el ne mulassza. Vasútra nem tellett, 24 km-t gyalogoltak és elkísérte őket az édesanyjuk is abban a reményben hogy hármuk kérő szava talán előbb tud eredményt elérni. Két értékes falusi kincsről van sző. S. 0. S-t kiáltok azokhoz, akiknek antennájuk, jóságos szivük fölveszi segélykiáltásomat. Református fiukról van szó 9 könyörgő szavamat elsősorban a református hívőkhöz intézem, jöjjenek segítségemre, hogy élelmezést és szállást biztosíthassak e tetőtől talpig derék, jó fiuknak. Akinek fülei vannak a hallásra, hallja meg kérésemet és ne engedje, hogy a felszínre hozott aranyat vissza kelljen dobnunk olyan helyre, ahol e nagyértékü fém elkallódik. Komárom, 1933 szeptember 2. Gödör Kap. János tanár. Orosz főurak menhelye. Grófkisasszonyok mint mosogató leányok, ezredes mint háziszolga. Amikor Oroszországban megdőlt a cári uralom, a főurak és nagy méltóságok viselői sietve elhagyták az országot, mert életük egy pillanatig sem volt biztonságban. Amit magukkal vihettek vagyonukból, azt megmentették: amit nem tudtak magukkal vinni, az új uralom zsákmánya lelt. Természetesen egy-két év alatt elfogyott az eladott ékszer ára, a hamarosan összeszedett pénz is és így valamely megélhetési lehetőség után kellett nézniök. Mindenki igyekezett úgy elhelyezkedni, ahogy lehelclt. így lettek azután előkelő főúri dámákból énekesnők, táncosnők, vagy felszolgáló lányok, a férfiak pedig mint portások, zenészek, gyári munkások helyezkedtek el. Sokszor egymás mellett dolgozott a volt főúr, magasrangú katonatiszt, előkelő diplomata és az, aki valamikor az inasa, alárendeltje volt. A legtöbb orosz menekült Franciaországban helyezkedett el és ma is a legtöbben Párizsban élnek. Ezeknek a boldogtalanoknak az a szerencséjük, hogy vannak honfitársaik, akik még a cári uralom idején menekültek cl. Ezek előre látták, hogy nehéz napok következnek és vagyonukat sikerült kellő időben megmenteniük. Ezek a még ma is gazdag oroszok segítik, támogatják sínylődő, esetleg munka nélkül tengődő honfitársaikat. Ezek közé tartozik Mecserszkája hercegnő, aki nagyon gazdag még ma is. Hogy a menekült oroszokon segítsen, egy jótékony angol nő segítségével Saint Geneviéve-des-bois községben menhelye! alapítóit. Ide minden menekült orosz főnemes, vagy egykori előkelőség kérheti felvételét, ha nem tud munkát kapni, ha már öreg, vagy pedig ha beteg. A menhelyen ezidőszerint kétszázötvenen vannak. Valamikor valamennyien dúsgazdag ,vezető személyiségek voltak. Most boldogok, hogy a menhely lakói lehetnek. A hercegnő menhelyén nagyon szigorú szabályok vannak, amelyeket mindenki köteles betartani. A menhelyen elhelyezettek közölt teljes az egyenlőség. Ez alól kivételt nem ismernek. Ennek következménye az, hogy mindenki köteles a neki kiosztott munkát elvégezni. Minthogy pedig szolgaszemélyzet a menhelyen nincs, a legalantosabb munkát is a beutaltak végzik. A menhely körül majorságok vannak. Ezeket a menhely lakói látják el. Ugyancsak ők dolgoznák az asztalos-, lakatosműhelyekben is. Minden közös. Mindenki egyért és egy mindenkiért dolgozik. A sors megenged magának ilyen kegyetlen tréfákat. A menhelyet Gagarin herceg, a cár polgári irodájának volt főnöke vezeti. Sok és felelősségteljes munkájában Ofírosoimoff tábornok, a cár egykori hadsegéde segít neki. Mig a herceg a számadásokat látja el és az egész menhely ügyei az q kezében futnak össze, a tábornok a tehenészei, a konyhakertészet, a csirkelenyészet dolgait intézi. A konyhát egy volt miniszterelnök felesége ellenőrzi és a hercegkisasszonyok, grófnők felváltva szorgoskodnak körülötte. Mig egyik részük a főzésben segédkezik, a többiek az edények és evőeszközök mosogatását látják el. A kegyelmes asszony valaha híres háziasszony volt Moszkvában és a cárt is elég gyakran látta vendégül; most tudását itt gyakorolja és érvényesíti. Az a nehéz feladat jutott osztályrészéül: mint lehet olcsón és jól gazdálkodni, úgy főzni, hogy mindenki meg legyen vele elégedve. Shiroki, volt kozákezredes, önként vállalkozott a háziszolga teendőinek elvégzésére. Hatalmas termetű, nagyerejű férfi, akinek nem esik nehezére a konyhára szenet és fát hordani, fűrészelni, fát vágni, befűteni. Makoskaja bárónénak jutott a kórház vezetése és a hozzá beosztott főúri ápolónők oktatása. A meneküllek sokat szenvedtek, vau közöltük elég törékeny, beteges ember, a kórházban tehát állandóan van elég munka. De a bárónő csodálatos lelkierővel küzd meg a fáradalmakkal. A pétervári felső ipariskola volt igazgatója, Grekofí, az asztalosműhelyt szervezte meg. Az ő felügyelete és közreműködése mellett készülnek a menhelyen szükséges bútorok, ő javítja ki az elromlott székeket, asztalokat és ő csinálja a menhely halottai részére a koporsókat. Akad minden hónapban, aki a zaklatott földi életet felcseréli az örök pihenővel. A száműzöttek maguk építették föl a kis kápolnát is, amely melleit a temető húzódik el. Ide hántolják el honfitársaikat és a sírokon meglátszik, hogy állandóan gondozzák, ápolják azokat. A kastélyban, amelyet menhelynek alakítottak át, van egy másik kis kápolna is. Ennek' egyik falán márványtábla van a következő felirattal: »A kommunisták 1928 január 1-ig meggyilkoltak harmincegy püspököt, ezerötszázhatvan lelkészt, ötvenezer polgári egyént, hetvenhétezer politikai megbízhatatlant, háromszázhuszezer főnemest és egymilliókétszázezer katonát és parasztot. Béke hamvaikra.« A menhely nem nyújt fényes megélhetést, de az itt elhelyezett főurak és főnemesek nem kénytelenek verekedni az élettel a mindennapi kenyérért. Csendesen, nyugodtan éldegélnek; elbeszélgetnek a régi jó időkről, amikor még palotáikban laktak és szolgahad vette őket körül. Néha-néha felcsillan szemükben a remény egy-egy sugara, hogy talán újra felragyog majd szerencsecsillaguk, mig azután egy napon a bárónő gondozása alá kerülnek a kórházba, hogy végül is Grekoff igazgató vegyen róluk mértéket — koporsóra.
