Komáromi Lapok, 1933. július-december (54. évfolyam, 52-102. szám)
1933-08-26 / 68. szám
1933. augusztus 26. »KOMAROMI LAPOK« 9. oidal A GYEBJWEKKKUfEK. Az öreg tengerész meséi Volt nekem gyermekkoromban egy öreg barátom. Géza bácsi volt a neve, de mi csak úgy hívtuk őt, hogy öreg tengerész. Tengerész ruhában járt, az arcán két oldalt olyan hosszú csücskös szakállt viselt, a szájában pedig fapipát tartott és füstölt, mint egy kisebbszerű hajó. Már a külseje is elárulta a mesterségét. Különös ember volt ez az öreg. Különössége elsősorban is abból ból állott, hogy egyhuzamban hoszszabb ideig nem tudott máshol ülni, csak a csónakban. A csónakot ringatta a viz s ilyenkor azt képzelte, hogy a tengeren van. Összeszedett bennünket ,tíz-lizenkét gyereket és levitt a Sió part_ ra. A Sió szélében ringott a ladikja, beleültetett bennünket, ahányan csak voltunk, ő maga a kormányhoz ült s mikor a hullám szépen ringatni kezdett bennünket, mosolyogva mondta: Látjátok, most utazunk! Me. gyünk a tengeren. Már indulunk is. Tenyerét a szája elé tette, az ujjait behajlitotta és úgy kürtőit, mint a hajó. Búgott is, azt is tudta utánozni, ahogyan indulásnál a hajókerék a vizet csapkodja, aztán vezényelt a matrózoknak: — Felvenni a vasmacskát! Elereszteni a kötelet!... Mentünk, utaztunk. És ilyenkor csodálatos dolgokat mesélt nekünk az öreg tengerész. Minden utazás előtt megmondta, hogy hova visz bennünket. Ezúttal Hidegországba vezette a hajót. — Merre van az a Hidegország? — kérdeztük tőle. — Huj, azt ne is kérdezzétek, gyerekek, — felelte az öreg — szörgyüséges messze van. Arra fölfelé, északfelé, ahonnét azok a hideg szelek fújnak, amelyek talán vörösre csipik az orrotokat, meg a fületeket, hogy a sapka alá kell dugni, különben lefagy. — Géza bácsi már volt olt? — Hogyne lettem volna! Másként nem tudnék róla mesélni. A csónak ringott, a pipa füstölt .az öreg mesélt: — Hát az ugv volt gyerekek, hogy mentünk, mentünk a tengeren. Akkor már két álló hónapig mentünk. Mindig csak fölfelé északnak. Fuj a hideg szél. A harmadik hónap elején megérkeztünk Hidegországba. — Ott is laktak? — kérdezte egy nagyon kiváncsi szöszke gyerek. Az öreg tengerész nagyot szilt a pipájából.- De laktak ám. Nem is gondoljátok, hogy kik. Mit gondoltok, kik laktak? Az eszkimókok? Dehogy azok. A szerecsenek. Ott volt nekik a szépítészeti intézetük. Azért mentek oda, hogy fehéredjenek. De nagvon megjárták.- Miért? — Azt tudjátok, ugy-e, hogy a ^zerecseneknek mindig melegük van, mert hát Szerecsenországban laknak, ott meg olyan meleg van, hogy elolvad az ember. Hát megszokásból itt. is melegük volt. Mindenáron fürödni akartak. Jól van ám ,de Hidegországban olyan hideg volt, hogy ott csak bundában lehetett fürödni. így hát a szerecsenek nem fürödhettek. Miért nem fürödhettek? — Mert a szerecseneknek nincs bundájuk. Ruha nélkül járnak. — Hát aztán? Megint mentünk egy hétig. Ott is olyan hideg volt? — Hogy hideg volt-e?... Ott volt csak igazán hideg! Olyan hideg volt, hogy a gyerekek nem tudtak megmosakodni, mert a viz a szemük láttára megfagyott. Az egyik gyerek szeme felcsillant: — Nem is mosakodtak? — Nem tudtak, — felelte Géza bácsi. — Ebből lett a nagy baj. A Porteleki Pista kijelentette, hogy ha nem mosakodhatik, akkor ő piszkosan megy el az iskolába. Mit szólna a tanitó ur. Nagyot néztünk. Porteleki Pista ott ült velünk a ladikban. Tiszta, rendes gyerek volt. Igaz lehetett, amit mondott. Csak azt nem értettük meg, hogy kerülhetett ő Hidegországba, mikor mindig velünk volt. Rámutattunk Pistára: — Ez a Porteleki Pista volt? — kérdeztük csillogó szemekkel. — Ez hát! — mondta az öreg — a Horog Jani is azt mondta, hogy ő se megy piszkosan iskolába. Jani felé nézett: — Igaz-e, Jani? Jani eleinte nem mert egyenesen felelni, de mikor látta, hogy valamennyien csodálkozva bámulnak rá, hogy ő már Hidegországban is volt, ráhagyta, hogy igaz. Az öreg tengerész minden egyes gyerekre rámutatott ,hogy az is ott volt, meg az is. Aztán tovább folytatta: — Végül a gyerekek kijelentették, hogy ők nem maradnak Hidegországban. Nekik nem kell olyan ország, ahol még mosakodni sem lehet. Csak egy gyereket nem nevezett meg. Ezt a gyereket Füstös Miskának hívták. Ott kuporgott a csónak végén. Nemcsak a neve volt Füstös, hanem az arca is olyan maszatos volt, hogy a feketeségből csak a szeme fehére villogott elő. Olyan volt, mint az ördög. Mikor látta, hogy a tengerész bácsi őróla nem S2^ól, feléje fordult és sértődötten kérdezte: — Hát én nem voltain ott? — Dehogynem voltál, — mondta az öreg. '— Nékecf nagyon tetszett az az ország, táncoltál, ugráltál örömödben és kijelentetted, hogy te bizony ott maradsz, mert keresve sem találtál volna magadnak jobb országot, mint ez, ahol nem kell mosakodni. Miska elszégyelte magát s attól a naptól kezdve minden reggel megmosakodott, nehogy valaki azt kérdezze tőle: — Na, te már megint Hidegországból jöttél az iskolába? A Bonifác mester csudaszerszámja. Ez a mese Sokeszü Bonifác mesterről szól, aki ebben a-minutumban éppen a királyi vár aranyszőnyeggel kivert kapuja előtt tartózkodik, várdogálva, hogy azon beeresszék. Idáig már háromszor tudakolta a silbaktól, vájjon nem kiáltották-e a nevét, de az mind a háromszor azt felelte rá, hogy bizony még a másét se mostanáig. Pedig innenonnan delet kongat a vártorony vén harangozója. Bonifác ur meg kora hajnal óta ácsorog már kint, igen türelmetlen várakozásban. Hogy voltaképpen mért akar őkelme a király őfelsége színe elé járulni, annak rettentően nagy a sorja. Nem azért nevezik Bonifác mestert Sokeszünek, hogy ezzel a sokkal ki ne agyait volna valamit; ha pedig már kiagyalta, akkor biztosan hasznát is akarja látni s ugyan ki tudná más találmányát csengő arannyal jobban megfizetni, mint az, akinek legtöbb van belőle, vagyis tehát maga a király őfelsége. Egyszóval azért kutyagolt három nap, három éjjel erdőn-berken át, hogy személyesen mutassa meg a királynak csudálatos masináját, aminél furcsábbat nem fabrikált még senki emberfia ennekelőtte. Nagysokára cifragunyás udvari cseléd bukkan fel a várkapu aljából. — Sokeszü Bonifác! — ordítja a tarkagunyás cseléd Bonifác mester nevét mingyárt legelsőnek. — Jelen! — kiált vissza mesterünk. — Akiknek a nevét leolvasták a papírról, szépen, katonásan sorba állították aztán. Ez vizsgálat okából történt, nehogy utiporos csizma, keféletlen föveg akadjon véletlenül valamelyikükön. Hát nem is akadt. No, hogjr igy mindent rendbenvalónak találtak, elindultak a várba. Bonifác mester alázatos képpel állt meg a gyémánttal megteremtettézett ezüst trónus előtt. — No, édes fiam, — szólítja meg a király —■ mi hát az a csudálatos szerszám? Milyen a formája, mi a tudománya? — Nagy szüksége vagyon erre felségednek — felel Bonifác mester a tarisznyájából valami fényes, lapos micsodát kotor elé. És folytatja mondókáját ilyenképpen : — Ez a masina megmutatja a gazdájának, hogy ki hazudik, ki mond igazat azok közül, akikkel beszédbe elegyedik. Nem kell ezzel az égvilágon semmi egyebet cselekedni, csupán egy zsámoly lába alá dugni, a beszélőt meg a zsámolyra ültetni. Ha igazat mond. semmi bántódása nem esik; hanem ha füllenteni talál, akkor a tudós szerkezet abba’ a nyomba’ elárulja a selymát! Nagy szemet meresztett a király erre a beszédre. Hitte is, nem is, amit Bonifác mester magyarázott. — No akkor tegyünk véle iziben kísérletet, — mondá kisvártatva, mire Bonifác mester csakugyan egyik karszék lába alá dugta a masináját. Most a király beszólitotta kincstárnokát, ráültette az elkészített székre, majd meg a következő kérdést adta fel neki: — Milyen királynak tartasz te engem ? A legbölcsebbnek, uram, — felel a kincstárnok alázatos szóval, de már fel is ugrik a székről, mintha kígyó csípte volna s ordított fájdalmában, mint akár a sakál. A hátát hajlékony fűzfavessző csapkodta, noha egy teremtett lélek se volt a közelében. Mikor a vessző csattogása, vele meg a kincstárnok ordítása abbamaradt, a király ujfent kérdezte: — Milyen királynak tartasz te engem ? — A legbölcsebbnek...—ismétlé a kincstárnok, ám már halk hangon, félénken. Hanem most a vessző nem állt munkába, mivel a kérdezel t nem ült a székben. így jöttek rendre: a felcser, a varga, a borbély, a pohárnok, meg a többiek. Valamennyit elnáspángolta alaposan a masina, ha füllenteni merészkedett. Mikor mindenkin végigpróbálták a szerkezetet, azt mondja Bonifác mesternek a király: — Megvásárlóm a művedet, fiam, mert jó hasznát látom, mikor az igazat firtatom. Minthogy pedig a királynak örökké azt kell kutatni, hát öi'ökös szolgálatba is állítom. — Potom száz arany az ára. Nem is pénz érte — azt mondja a mester s titokban megdörzsölte a markát, minthogy viszketni kezdett. — Igazad van, — egyezett bele őfelsége minden alku nélkül — de most még rajtad is kipróbáljuk. Nosza ülj a székbe szaporán. Bonifác engedelmesen süppedt a székbe, a király pedig kérdezte: — Milyen embernek tartod te jómagad? — Jóravaló, derék, becsületes embernek — feleli Bonifác. — No és milyen vagy csakugyan? — kérdi tovább a király. Bonifác mester hirtelen felugrott a székről s igy felelt: — Derék, jóravaló, becsületes ember vagyok, de megvesszőzni mégsem hagyom magam. Ha száz esetben jó volt a masina, akkor a százegyedikben is jó lenne, csakhogy az énnékem nem lenne jó! A bölcs király nevetett és fizetett. A keresztespók. Krisztus Urunk mérhetetlen szenvedést állt ki a keresztfán. Vonagló testének tenger fájdalmára nemcsak hogy írt nem kapott, hanem inkább újabb és újabb ellenségek támadtak rá, hogy kínjait szaporítsák. Véres testét körülrajzották a legyek, majd a kegyetlen szúnyogok. Marták, szívták a szenvedő testet. Észrevette ezt a pók. Felmászott a keresztfára s pár pillanat alatt hálót feszített odafönt. A legyek, szúnyogok tucatszámra kerüllek a csapdájába. Krisztus Urunk észrevette a pók jóakaratú segítségét, nem is hagyta jutalmazás nélkül. A hűséges pók hátát kereszttel jelölte, örök emlékeztetőül arra, mikor a keresztfán vele jót tett. S hogy a háló fonásában minél több hasznos szerszámja legyen, két lábbal t öbbet adott neki, mint a többi bogárnak. Azóta van a póknak nyolc lába, s azóta díszíti az egyik fajta póknak a hátát kereszt. Apró mesék. Az almafa és a fű. A hegy oldalán már kora lavaszszal friss fű zöldéit. S hogy enyhe napok jártak: egy-egv csöppnyi virág is fölsárgállott a zöld fűben ... Persze, roppant büszke vált a fű. Nézett is erre, arra, hát egy almafát vett észre. Hát szegénynek még levele sem volt. Feketén, kopáran állott. Nagyot nevettek a fűszálak. Mondják: — De ostoba ez az almafa. Nincs ebben semmi tehetség! Hiszen ha volna, csak virágoznék? Mi picikék megmutattuk ennek a nagynak, idomtalannak, milyen erő, tehetség van bennünk... Mosolygott az almafa; ránézett egy nyílani kezdő cseresznyefácskára... az megértette, mit akar az almafa, hát ő szólott a fűhöz: — Régen elfelejtettek már benneteket az emberek, amikor javában dicsérik az almafát pompás gyümölcséért ... Arany mondások. Egyazon gonoszság mindenkinek mindent megengedni, mint senkinek semmit. $ Csata után okos a magyar. * Jobb a tisztességes háborúság, mint a színes barátság. * Nem gyermeknek való a bor: nem tudja megrágni. * C Ott szeret lakni a nyúl, ahol fölnevelkedik. * Füstölheted a szalonnát, nem lesz abból derelye. * Féregrágta gyümölcs a legédesebb. A szerkesztésért a főszerkesztő a felelő«. Lapkiadó: Spitzt' • la. Nyomatott Spitzer Sándor feiifiyvnynni&é* Iában Kontáron]. T
