Komáromi Lapok, 1933. január-június (54. évfolyam, 1-51. szám)
1933-04-29 / 34. szám
1933 április 29. »KOMÁROMI LAPOK« 11. odal At — A GYEHMEKKKKEK, <m, Anya a fiához. Harangvirág csendül, Árnyas erdő zendül; Zöld csalitnak ág-erkélyén Csalogányhúr pendül. Fehér vizirózsa, Néz a ringó tóra. Melynek partján nádasok közt Kelepei a gólya. Fönt, a kéklő égen, Aranyfüves réten, Bárányfelhők legelésznek Egymásmelleit, szépen. Nyugszik a nap lassan, Nincs már a magasban. Till a falun, dülőúton Tücsök cirpcl halkan. Este van már, este, Fészkén ül a fecske. Gyere te is, kis fiacskám, Pihenj az ölembe. Csókás ajkam csókja, Kezecskédnél fogva, Hadd vezessen rózsák között Csendes nyugalomba. Jácint tündérke meséje. A napokban kis cserép jácintot kaptam. A kis virág szinte beszélni látszott, oly üde, friss, illatos volt. Önkéntelenül kérdeztem tőle: Honnan jött, jó volt-e a gazdája? A kis virág csak bólintott, mintha mondta volna: jó, jó! Este, mikor lefeküdtem, bevittem a kis jácintot hálószobámba, hogy ott is érezzem pompás illatát. Félhomályra lecsavartam a lámpám s ekkor képzeljétek csak mi történt? A jácintból parányi kis tündérke szökkent ki. Szólni sem tudtam a meglepetéstől, a kis tündérke beszélni kezdett: — Most megmondom honnan jöttem, mert nappal mi tündérek láthatatlanok vagyunk és ajkunk néma ... Bizony, messze földről, hollandus kertből hoztak ide, de — sokszáz év előtt testvérkéim földalatti tündérek voltak. Boldogan éltek, semmit sem tudtak a földi éleiről, míg egy napon a királynőjük föl nem küldte udvari szolgáját, a vakondot, a földi virágok gyógyszerészéhez fodormenta-teáért. A vakond hazajövet sokat beszélt nekünk a napsugár melegéről, tavaszi szellőről, bimbófakadásról, földi emberek- Vől, s lazóta testvérkéim egyre vágyódtak fel a földre és sóhajtoztak nap-nap után. Igaz, királynőjük megengedte, hogy felmehetnek a földre, szétnézhetnek, ha jól esik, ott is maradhatnak, de maguktól, minden segítség nélkül, kell az utat megtalálniok. Hanem azok gyávák voltak. Mi lesz, ha egy göröngy a fejükre esik, ha zöld ruhácskájukat a lehulló rög eltépi, beszennyezi? ... Egy napon aztán mi történt? Kis cipőcskék kopogása hallatszott le hozzájuk. Már tudták a testvérkéim a vakond leírásából: erős cipőkopogás, nagy ember, halkabb cipőkopogás, kis emberke jövés-menése lehet. Ezúttal azonban a cipőcskék kopogását tompa puffanás, majd sírás követte: »Jaj! a lábam. Nem tudok felállni, jaj!« Testvérkéim tanakodtak, kis szivük megesett a földi lény fájdalmán. Ekkor a legbátrabb közülük megszólalt: — Én nem bírom a sírást tovább hallgatni, lesz, ami lesz, utat török magamnak egész a földig megnézem a kis emberkét, talán tudok rajta segíteni. A szavait tett követte. Pár pillanat múlva, keserves nyögések közben testvérkémnek sikerült a földre jutnia. Sötétséghez szokott szemét sértette eleinte a napfény, meglepte a földi élet sohasem látott képe, elkábította a levegő, de hamarosan magához tért s első dolga volt a kis sírót megkeresni. Nem messze tőle egy pöttömnyi legényke feküdt a földön, vérző lábait tapogatva: »jaj, jaj!« Kis testvérkém leszakította ruhácskája övét s bekötözte a kis fiúcska lábát. Az, mikor fájdalma csillapult, körülnézett, kereste, ki segített neki, de napvilág lévén, csak egy kis zöld, tépettszínű virágot látott. Hopp! talpra állt s eltipegett... Ezalatt lenn a földben testvérkéi aggódva várták a kis tündérkét. Sokáig késett, azt hitték bajba jutott s mert nagyon szerették egymást, gondolkodás nélkül utána mentek. Mikor felértek s meglátták, boldogan ölelgették egymást, de eközben este lett. Fázósan bújt össze a sok tépettruhás kis virágtestvérke ... Csend lett mindenhol a földön, sehol élőlény, félni kezdtek, szepegtek s ekkor a jó Isten, — kinek őrködő szemeit semmi nem kerüli el — meglátta őket, megparancsolta a tavasz tündérkéinek, takarják be őket, altassa el a tavaszi szellő s míg alszanak, a tavasz tündére igazítsa meg és színezze ki a jó kis virágtündérkék zöld ruhácskáját. A tavasz tündérei pár pillanat alatt készen is voltak s mikor a kis földalatti tündérek hajnalban kinyitották szemecskéjöket, alig ismerlek egymásra. A szakadozott ruhácska csipkésszélűre változott, a színe kék, rózsaszín, fehér lett, a hasadt, sáros pedig piros, tarka-barka bársonyosra vált. Boldogan, könnyes szemekkel ölelkeztek újra össze s örültek a szép földi életnek és tanácskoztak, mit is fognak itt fenn a földön megnézni, mikor a tegnapi sérültlábú kis,fiúcska odatipegett újból. Gyönyörködve simogatta őket, majd édesanyját hívta: — Gyere gyorsan, anyuskám! Soksok virág nyílt az éjjel, ezek között lesz az a tündérke, ki tegnap bekötözte fájós lábam. Jöjj, keressük meg s köszönjük meg a segítségét! Jött is a fiúcska mamája, látott ott szebbnél-szebb virágot, de nappal lévén, a tündérkéket ő is hasztalan kereste. Hozott hát sok kis cserepet, óvatosan beültette a virágokat s mert kora tavasz volt, éjjel még fagyni szokott, bevitte azokat szobájukba. Kérdi bent a kisfiú a mamáját: — Ugy-e anyukám, a virágoknak is van nevük, mondd, hogy hívják ezt a csipkés szirmút? — Ezt, fiacskám, nevezzük el jácintnak és azokat a sokszínű, vágottkelyhű virágokat tulipánnak fogjuk hívni! — Igv rajtuk is maradt mindmáig ez a név. Virágtestvérkéim nem mentek vissza a földbe, mert a hollandus család jószívű volt, gondozta, ápolta őket. Elvitték magukkal a virágokat más országokba is, ahol tudták, hogy szeretettel bánnak velük, így kerültünk mi sok-sok év előtt a magyarok földjére... Mit mesélt még a tündérke, nem tudom, mert elaludtam, de reggel, mikor felkeltem, első dolgom volt megírni Jácint tündérke meséjét. A fecske és veréb. Esett az eső, ilyenkor nem volt kedvük sétálni a kis csibéknek. A Sárga Kotló alá húzódtak, mert fáztak. Az betakarta őket szeretettel s hogy ne unatkozzanak, azonnal mesélni kezdett nekik. A mese így szólt: — Fészket építettek Cikázóék. Nagy szorgalommal és kitartással hordták kis csőrükben a sarat, mohát, csakhogy minél csinosabb és szebb legyen a kis házuk, ahol a fecske mama majd kikölti fiókáit. Dolgoztak reggeltől estig. Nagy volt a boldogságok, látva, milyen szépen halad a munka. Ha elíárádtak, leültek az eresz alá és vígan énekeltek, dalolászlak. Jaj, be pompás kis házikó... jaj, be pompás kis házikó! — csicseregte Cikázóné. Hallotta ezt Csirip, a veréb, aki ott fészkelt a szomszédban, a szalma fedélen. Bosszantotta őkelmél nagyon, lw>gy a fecskefészek csinos és rendes, míg az ő házatája majd elrepül a piszoktól és a rendetlenségtől. Mikor készen voltak a munkával, a Cikázó-pár beleköltözött az új lakásba, hálaimát énekelve a jó Istennek, mert megsegítette őket és megáldotta munká j ukat. Egy napon így szólt Csiripné Csiriphez: — Hallod-e, kitaláltam, hogy mért olyan rendes a Cikázóék háza. — Mert az övék nem olyan egyszerű szalmafészek, mint a miénk, hanem igazi vályogház. Szerezz nekem is olyat és meglátod, hogy amit meg tud tenni Cikázóné, azt meg tudja tenni Csirip mama is. Olyan rendben fogom tartani a házikónkat, hogy hétországból járnak majd a csodájára. De hogy maga építsen, ahhoz semmi kedve nem volt Csiripnek. Különben is egész életében gyűlölte a munkát. Törte hát a fejét, miképpen juthatna olcsó szerrel egy házikóhoz. — Majd elmegyek Ravaszhoz, az öreg rókához. Segít az a bajomon. — Tudod mit, — mondta Ravasz koma, — a fecskék nemsokára költözni fognak s így valószínű, hogy elrepül Cikázó is. Egyszerűen be fogtok költözni az üres lakásba. Csirip boldogan röppent haza. El is érkezett az elköltözés napja. Csiripék rövidesen beköltöztek az idegen portára. De ha azt hiszitek, hogy a házikó szép és rendes volt ezután is, nagyon csalódtok. Mert olyan piszkos és rendetlen lett az, mint a régi Csiripfészek s mindenki megismerte már messziről, hogy Csiripék annak a gazdái s nem Cikázóék. Aki látta az elhanyagolt és rendetlen fészket, kacagott és azt mondta: — Milyen rendetlenség!... Mit szólnak Cikázóék, ha majd visszajönnek. Rá sem ismernek a maguk szép kis házikójára. Hallod ezl, hallod? — bökte meg ilyenkor Csirip bosszankodva a párját. — Mégis csak igaz, aki rendetlen a szalmafedél alatt, rendetlen marad az a palotában is ... Még tovább is mesélt volna a Sárga Kotló, de hát álmosak lettek a picikék, nem is akarta zavarni őket. Aludjatok, csöppségek, aludjatok. Majd holnap még szebbet fogok mesélni, ha jók lesztek ... Álmodjatok a (mi urunkról, Dombúrról, akinél nincs hatalmasabb kakas a földön s áz ő udvaráról, ahova csak az juthat be, aki jó és engedelmes. Jó éjszakát. És boldogan aludtak el mindanynyian. Árva Gergő az erdőben. Szélvész süvít, zúg az erdő, Sírvafakad árva Gergő. Nem találja meg az utat, Könnyes szeme bárhogy leutal. Közeleg a sötét este, Félelemtől remeg teste. Piciny lábát tüske szúrja, Ijedt szívét lidérc fúrja. lAtásai szörnyek lesznek, Árnyak jönnek s kígyót esznek, Egyik öl is ölbekapja S rút szájával megharapja. Manók hada gyűl köréje, Keselyű-raj száll föléje, A vállára gyikok másznak S a farkukkal hadonásznak. Előjönnek mind a szörnyek S valahányon reátörnek. Letiporják bágyadt testét S rávonják a sötét estét... Elcsitult a zúgó erdő, Mélyen alszik árva Gergő. Zöld moha a ringatója, Örök éj a takarója ... A város legszebb utcájában lUí! mi Ili minden mellékhelyiséggel ellátva emeleten elköltözés ér miatt eladó. w Csak komoly vevők tekintsék meg d. u. 5—4 óra között a kiadóhivatalban megtudható cim alatt. TÁBORTŰZ KOMÁRNO — KOMAROM, NÁDOR-E). 29. a legjobb szlovenszkói ifjúsági folyóirat. Szerkeszti: MRENNA JÓZSEF. — Főmunkatársak: BÍRÓ LUCIÄN, Dr. BORKA GÉZA, SZOMBATHY VIKTOR. - Cikkeit a középiskolások állandóan szivesen olvassák. Egész évi előíizetés 20 — korona. Tavaszi és nyári Divatlapok megérkeztek és nagy választékban kaphatók Spitzer Sándor könyvkereskedésében Komárom, Nádor-u. 29.
