Komáromi Lapok, 1933. január-június (54. évfolyam, 1-51. szám)
1933-03-25 / 24. szám
2. ou-i dr. és Hodac dr. képviselőket választották meg. A szavazás előtt Mayr- Harting dr. német keresztényszocialista párti képviselő azt követelte, hogy az ellenzék is kapjon az elnökségben képviseletet s ezért azt ki kell bővíteni. Az elnök közlése szerint a törvény 5. szakasza értelmében az elnök, a két alelnők és a két jegyző alkotják a választmányt és a bizottság egyszerű szótöbbséggel további 3—6 tagot választhat meg választmányi tagnak. Patejdl dr. indítványára ezután Hackenberg és Windirsch német képviselőket választották meg a választmányba. Nem alakítanak közös frontot a szociáldemokraták a kommunistákkal. A csehszlovák kommunista párt központja fölhívta a csehszlovákiai szociáldemokrata pártokat, hogy a német nemzeti szocialisták, a Stribrny-féle nemzeti mozgalom és a Gajda-féle fasizmus ellen, továbbá a háborús agitáció és a munkanélküliség ellen egységes frontot létesítsenek. A csehszlovák szociáldemokrata párt vezetősége a kommunista párt ajánlatát elutasította azzal, hogy a szocialista internacionálé zürichi határozata értelmében egyes ország szocialista pártjai nem léphetnek külön szövetségre az illető ország kommunistáival. Az egységes front kizárólag a második internacionálé és a harmadik internacionálé közvetlen tárgyalásaival hozható létre. Csendes részvét és koszorúk mellőzése kéretik... irta Quidam Kötelességünkhöz híven emlékezünk meg róla is, hiszen »városunk szülötte« volt és ezt sokszor lobbantották is szemünkre, hogy Nubia párduca csak ilyen nvulakat tud szülni! Ebben az apaságban a párducnak semmi szerep nem jutott, valami jel arra mutat, hogy itt nem volt törvényes házasság itthon, csaták után. Irta Babai] József Gárdonyi liliomlelkű szüzeivel társalogtam éppen az »Egri csillagok« fénye alatt, amikor kijött értem az édesanyám és örökmosolyú hangján szólt: — Gyere be fiam, itt van a Lupék, l>eszélni szeretne veled. Sajnáltam otthagyni a kertet. Fejem fölött a vörhenyes ruhájú meggyfa susogott, lamentációt hullattak rám levélhalálszínbe öltözködött levelei. Mért jöttem ily későn, gyümölcsérés után, mért nem akkor, amikor még telistele volt minden águk nehéz, piroshúsú gyümölccsel? Ö, mondtam szótlan s bizonyosan meg is értették a lélek ajkával mondott szavakat, engem odafeszített a munka a nagyváros keresztjére. Talán majd jövőre koranyárra érkezhetek, te kedves, áldott meggyfánk... Hervadt mályvabokrok nézték az eget oldalra dőlve, a ribizke, meg egresbokros út aranyban pompázott. Búcsúzott a kert a nyártól, ferdére csuklott nevető, tarka feje a napraforgónak is, csak a csalán zöldéit még mérgesen és a szekfűkörte öreg lombja reménykedett terebélyes léttel, hogy nyár követi a nyarat... De a kerítés egyik sarok-cölöpén azt énekelgette örökösen visszatérő dallammal a kisasszony-madár, hogy: — Elmúlt mái’ — elmúlt már! Bizony, elmúlt a nyár. Mert minden múlik. Csak a Lupék, — aki odabenn vár rám, bizonyosan szomorúan, — csak az ő szerelme örök és hervadhatatlan Kriptái Csúcs Kiss Katalin iránt, aki ugyan egyszerű iparosleány, de nemes vér pirosítja nevető orcáját és olyan a járása, teste szép megmozdulása, hogy régi, nagy pogány ve• zérek lányairól regélő, igaz regék szállják meg az embert, ha látja. »KOMAROMI és a magzat is csak olyan lett. A Reggel-TÖ\ van szó, amely saját fogalmazása gyászjelentése szerint a gazdasági válságnak esett áldozatul, holott ebben is elkerüli az igazságot. A selmával beteltek, szolgálatai nem kellenek. drága volt, rossz volt, a magyarokat nem tudta korrumpálni abban a mértékben, mint azt a politika kívánta, a szociáldemokratáknak langyos volt az iránya, az agráriusok megutálkoztak a sok bécsi emigráns ocsmányságaitól, tehát ki tették a szűrét. Nem volt ebben a gazdasági válságnak semmi része. A halottról semmi mást, csak jót mondj. Mi igyekszünk elmondani. Harcolt a demokráciáért, de nem azért a demokráciáért, melyet 1818. márciusában alkotott meg a századok gúzsából felszabadult magyar nemzet, hanem azt a demokráciát adagolta vasárnaponként gondos prágakülvárosi csomagolásban, amely egyenlő jogokról szaval, de a földreformból kizárja Csömör Istvánokon kívül a magyar népet. Szóval a maradékbirtok demokráciát hirdette és hogy sokszor nagyon belesántult, tehát állandóan a magyarországi »oligarkiának és reakciónak támadásával kéréséit magának alibit. Magyarország azonban messze esett tőle, a magyar paraszt pedig igen jól tudja, hogy odaát is volt földreform, de maradékbirtokosok kihagyásával. Másik öröktémája pedig az itten élő és a maga fejével gondolkodó magyarságnak és vezetőinek állandó kissebbítésében merült ki. Egy daralúg sajlópereltünk, de azután csöndes megegyezés támadt, hogy írhat akármit, az mindegy, mert azzal becsületes magyar ember tisztessége kárt nem szenvedhet. Hiszen Apponyi sem lett kisebb ember, amiért támadta, de azok az aljasságok sem értek célhoz, amelyek sarával közéleti embereket befecskendezett. Ugyan melyikünk lett kisebb csak egy miliméterrel is ennek a magyarul írt lapnak a piszkolódásaitól! Már olt tartottunk az ellenpróbánál, hogy ha valakit dicsérni kezdett a magunk fajtájából, hát az gondolkodóba ejtett sokakat. Azt se higyje senki, hogy egy sebektől kimúlt, tehát bátor küzdelemben véget ért oroszlán teteme van előttünk. Mert ki lenne olyan rövidlátó, hogy az állatok királyát összetévesztené a fürge görénnyel! A büzbombák Lupék, a cserépkályhák és agyagedények iparosmestere a szobámban várt. Édesanyám birsalmasajtot és kerekpohár ribizkebort tétetett elébe. Lupék köszönte szépen, de hozzá se nyúlt. Úgy ült a szinesfonatú szalmaszékben, két óriás öklét a karfán pihentetve, mint haldokló király, akinek kebléből kitépték a szívét és zokogó fájdalmú orgonácskát építettek a helyébe. Azóta ez az orgonácska zeng, egyre zeng, de csak egy sora van a dalának, egy régi név: Kriptái Csúcs Kiss Katalinka... — Szives bocsánatát kérem, ifiuram — kezdte Lupék, az agyagművész s nagy lassan felemelkedett. Termete öreg házunk gerendás mennyezetéig ért, nagy, szomorúszemű óriás volt, csaták viharát hordozó, csontos arcán barázdákba mélyült a gond és nagy pillantású, fekete szeme színében valami lélekkel fel nem mérhető férfiszerelem fátyolozódott. — Szives engedd m e után ifi uram — folytatta csendben, de így is erőben zengő hangon, — vallani jöttem. És lecsuklott a nagy. széles feje. — Vallani? Ejnye, kedves Lupék uram, vájjon mi vallani valója lenne magának? — Egyedül kegyednek vallók, mint földimbélinek, akit a betű etet odafenn fehér ünnepkaláccsak És messze nézett, túl a falon, réten, erdőségen, Budapest felé. Istenem,— szállt meg a szó jóságosán — szegény Lupék... Szép a hited, hogy azt hiszed: a betűből élő embert ünnepkaláccsal étetik odafenn ... Hát csak hidd, vén vidéki kályhás-agyagos, hisz úgyis te vágj' tán az egyedüli. — Vallani jöttem, minthogy megöltem Katalint! Szinte hördült a melle és úgj' felhúzódott, mintha hegyet rakott volna benne a véres bűntudat. Sápadt lett. Szeme fényében olyan különös csillo-LAPOK« Fehérfogak: Chlorodont sohasem a mi portáinkon robbantak, hanem az ő kezükben. A mi ablakaink zárva maradtak, csak a rothadt sarkokban minősítették ezt rothadt lelkű és szőrös szívű emberkék ózonnak. Akinek a kezében láttad testvérem ezt a nyomtatolt papirost, arról megállapíthattad, hogy az nem barátod, sem a magyarságnak nem barátja, legkevésbbé azonban Magyarországnak. Arról és úgy írt, ahogyan gazdái parancsolták. A fizettséget meg kell szolgálni, a hajcsár ott áll mögötte, gás tétovázott, aminőt nem láttam soha. Tudtam, — sokat mesélt nekem erről, ha műhelyében csodálgattam agyagfiguráit, — tudtam, hogy a halál holtan teremtő erejével szereti a szép, nagy, barna lányt, aki azonban Meller Írnok úrnak nyújtotta a szivét. És most megölte? — Mit tett Lupék? Meggyilkolta a Kiss Katalint? — Ezzel a dolgozó enkezemmel e! — Hol? — Otthon. A műhelyemben. — Mikor? — Tegnap éjfélkor, ifiuram. Egyetlen lőrdöféssel, de az is elég volt neki. — Szentséges Isten és... és mondja Lupék... ugyan! Ez lehetetlen. Maga minden évben megijeszt engem valamivel. — Úgy segítsen az Urjézuskrisztus, — esküdött sápadttá váltan a vén legény — úgjr segítsen a Mindenható, aki létrehozta könnyezésbeu földi életünket. Megöltem s most ott fekszik vérben, a műhelyem alján. De gondoltam, tudva, hogy kegyed itthon van, nem szólok addig sem csendőrnek, sem rendőrnek, még a Roznik rendőrnek sem, aki pedig anyai ágon rokonságot kötelez velem, amíg be nem vallom mindezt kegyednek. Ha nem tetszik hinni, tessék velem jönni. Nem fél a holttól, ifiúr? A kertek alól a Bienenfeld-rét alvó fűrengetegéből híveskés szél szállt a szobámba. Aggódva figyeltem Lupekot, aki meg-megborzongott, magamra vettem a felöltőmet és elballagtam vele. Nem tagadom, kísérteties út volt. A gyilkos, — akit szívben és lélekben rendkívül megviselt a háború s különössé, gyászbabonássá gyötörte a tudatát is, szótlan mérte mellettem a kisvárosi uccák régkopott téglaköveit. Hosszú két keze előre, hátra lengett esetlenül. Pedig csodákat tudott 1933. március 25. és ha megáll a toll, akkor oda dobja a felmondás kész papírosát Mennyi bárgyuságot, szemenszedett hazugságot adott be Komáromról is nyájas olvasóinak és mégsem történt semmi baj, mert a rágalom szappanbuborékai a napon szétpattannak. Komárom ezt is elbírta. A szülőváros. Vájjon állít-e emléktáblát azon a házon, ahol született? Vájjon ki siratta meg a megboldogultat? Ki mond felette emlékbeszédet? Csehszlovákul mondja-e, vagy magyarul? És hol kap díszsírhelyet Bratislavában (néha mégis Pozsonyt írt a kis hamis)? Ki küld arra koszorút? Hodzsa-e. vagy Dérer? Mussolini és Hitler semmi esetre sem. És a magyarság? Annak semmi köze se volt hozzá. művelni ez a két rőföstenyerű kéz. A cserépkályha talán világvégéig fűtött repedezés nélkül, amit egyszer összerakott. És az agyag, amelyből különös korongszerszámain a korsókat gyúrta, formálta, edzette, díszítette, szinte életet leheltek, lelket, szívmélyéből fakadt művészetet. Sokszor, esténkint, ha fáradt volt már híres bögréi díszítésétől, lehasított egy darab barna húsú agyagot s csak úgy pihenésképp, apró szobrokat gyúrt belőle. Néha erős arcát formálták ki az ujjai, megtévesztésig hűn, máskor azt a jelenetet, amikor ott fenn, a durva hasítékú kereszten oldalt csuklik az Idvezítő feje és két könny indul alá halálba fehérült arccsontján. Sokan és sokat csodálták Lupékét, Sárdinecz tanár úr ezerszer mondta: — Lupék! Miért nem megy maga tanulni. Nézze, adok egjr ajánlólevelet Budapestre, az én régi mesteremhez, fillérjébe sem kerül és híres lehet! — Á, — mondta Lupék, — itt születtem, itt halok a temetőkertben. Csak úgy játszadozom, kérem, mint nagy gyerek az apró akaratban. A Keselyű uccánál egyszerre csak megállt. Válla felhúzódott. Rendkívüli módon szenvedhetett belé, hogy nem zokoghat. Hogyan is zokoghatna a nyílt uccán, mellettem, felnőtt, csatát vitt mester és kenyérkereső, aki e mellett neves iparos is. ö nem tudta, én ludtam, hogy vitte a háború, aztán hazaküldte a béke. Lupékét hazaküldte a béke, de úgy, hogy belől, a gondolataiban továbbra is háborút viselt, zavart lelke szerelmet ivott, zavart szerelme félelmetes komorságban élt... Kriptái Csúcs Kiss Katalin csak mosolygott, mosolygott, ha arról meséltek neki, hogy ez a hatalmas ember milyen rendíthetetlen szerelemmel vágyódik utána. Mit tehetett volna? Ha dolgozik is szépen, és Nyitra együtt aggódik Komárommal. Ami Nyitrának fáj, nekünk is fáj. — Az érsekujvári törvényszéket ugyanis megsínyli nemcsak Komárom, hanem Nyitra is. Komárom, — március 24. Saját tudósítónktól. Eddig azt hittük, mi komáromiak, hogy a mi bánatunkban nem osztozik senki. Pedig igen is van, aki osztályrészt kér a mi bajainkból és pedig egy egész város: Nyitra. Azonban nem kell azt hinni, hogy a nem tudom, hány százalékos pótadónkból és egyéb nyomasztó terheinkből kér osztályrészt Nyitra városa. Nem! Nyitra csak azon aggódik, hogy végre is megvalósul az érsekujváriak régóta szőtt álmuk, hogy Komáromból odaviszik a törvényszéket, illetve most már az uj elnevezés szerint a kerületi bíróságot. Könnyű az érsekujváriaknak szövögetni a törvényszék odaviteléről az álmaikat, mert hiszen az álom megvalósítását törvény biztosítja. A törvény ellen mi szegény komáromiak semmit se tehetünk, ellenben az érsekujváriak küldöttségeket meneszthetnek,deputáciőzhatnak, kilincselhetnek, hogy a törvényben megígért előnyöket minél előbb megvalósítsák. Ha a törvényszék Komáromból Érsekújvárra kerül, akkor az operálókés belevág a nyitrai törvényszék hatásköri területébe és hatalmas falatokat fog kivágni az érsekujvári törvényszék javára. így aztán érthető, hogy a nyitraiaknak is sok aggodalmat okoz ez a kérdés, mert idegen- és pénzforgalmuk ugyancsak megcsökken, ha a vidék egy jórészét elveszti a nyitrai törvényszék. Még van egy érdekelt fél ebben a kérdésben, Léva városa, amely szintén szeretne törvényszéket kapni olyanképen, hogy a nyitrai és az érsekujvári törvényszék területéből kihasítanának annyit, amennyi elég volna a lévai törvényszék területéhez A lévai aspirációknak azonban nem lévén törvénybe iktatott alapjuk, mint az érsekujváriaknak, nem valószínű, hogy a lévaiak terve megvalósulhat. Egyik nyitrai laptársunk, a Nyitravármegye nemrég foglalkozott az érsekújvári törvényszék kérdésével és többek között azt írja, hogy lapjelentések szerint az igazságügyminiszter az 1933-ik évben is folytatja építkezéseit. Előkészíti többek között az érsekujvári törvényszék uj épületének megépítését is. A nagy munkanélküliségre való tekintettel valószínűleg még az idén elvégzik a tervbe vett építkezések javarészét. A hivatalos fogalmazásból nem tűnik ki, hogy az érsekujvári kerületi bíróság épületének felépítése benne van-e a
