Komáromi Lapok, 1932. július-december (53. évfolyam, 52-103. szám)

1932-08-06 / 61. szám

1 »KOMÁROiMI LAPOK< 1952. augusztus 6. Szerencsétlenség1 történi a most épttlö tüdőbeteg paVillonnál. Összedőlt az állvány és hét munkást maga alá temetett. Két súlyos és öt könnyű sebesült.» Kit terhel a felelősség? Saját tudósítónktól. Súlyos szerencsétlenség történt e hó 4-én, csütörtökön a városi közkórház uj pavilonjának építése közben, amely­nél hét munkás sérült meg. A városi közkórház tüdőbetegek ré­szére emelendő egyemeletes pavilon­jának épitése az utóbbi napokban na­gyobb lendületet vett, amennyiben Weisz János épitész-mérnök, az épít­kezés vállalkozója a héten megkezdte a falak külső vakolását s ehhez a munkához megfelelő számú kőműves munkást alkalmazott, hogy a sokáig húzódó építkezés minél előbb befeje­zést nyerjen. A vakolást a munkások magas állványokon végezték, amelyek közül az épület keleti oldalán felépített állvány csütörtökön délután háromnegyed 2 órakor, eddig még megállapítást nem nyert okból váratlanul össze­omlott és a rajta dolgozó kőmű­vesek és munkások lezuhantak, az állványfák és gerendák alá estek, miközben erős sérüléseket szen­vedtek. Juhász István és Pauli/c Ferenc kö­­mivesek súlyos sérüléseket szenvedtek. Juhász Istvánnak eltörött a kulcscsontja, ezenkívül mindkét lábszárán, mindkét karján több sérülése van. Pauliknak két lábszár sérülése van, azonfölül a derekán ütődéstő! nagy fájdalmat érez. Huszlicska Lajos, Szűcs György, Szampel Gyula, Kriszti Gyula és Petöcz Benő kisebb sérüléseket szenvedtek. A sebesülteket a kórházba vitték és a­­könnyebben sebesült öt munkásnak Waiczner Andor dr. kórházi orvos be­kötözte sérülését, mig a súlyosabban megsérült Juhász Istvánt és Pauük Fe­rencet beszállították a kórházba és ott kezelik őket. Ennek a két betegnek állapota a kórház vezetőségétől nyert értesülés szerint kielégítő, két három hét alatt’meggyógyulnak, amikor egész­ségesen fogják elhagyni a kórházat. A szerencsétlenség színhelyén meg­jelent a rendőrség képviseletében Uh­­rovcsik István rendőrfogalmazó, aki az esetről jegyzőkönyvet vett föl. Az ái­­lamrendőrség a vizsgálatot megindította A Piave és egyéb hadiemlékek. Udine tájékán valaki hirtelen meg­szólal: — Alattunk van egy folyó. A Piave! A kocsit megállítottuk. Útkereszte­ződésnél állunk, valami falu határában s alattunk a széles folyó szürke hullá­mai. íves vashid keresztben a folyón. A part szélén barnára sült olasz gye­rekek sütkéreznek, a füzes alján ruhát mosnak asszonyok. Piave... Mennyi véres emlék, ha nevedet ki­mondom!... Most lustán és lagyma­tagon folyik sárgás vized, tűröd, hogy fotografáló masinák zápora kattogjon körülötted, olyan békés vagy, mint valami ártatlan, mit sem sejtő patak Szlovenszkó erdeiben. Mit tudnál pedig mesélni! Partjaid s övező dombjaid mennyi emléktől terhesek! Városaidban hadimúzeumok és tizennyolcas emlékek, határaidban katonasirok s partjaidon még ma is düledezik egy-egy rommálőtt falu, ko­passzá lett templom, beomlott lövész­árok s ha jobban bepillantunk titkaid­ba: uj betonágyak, frissen épített fede­zékek s apró acélváracskák kukkanta­nak ki a szőlőföldek s a kukoricatáb­lák mögül. Piave, most sem nyughatsz . ..! Álnokul és lagymatagon folydogálsz, mit sem emlékezve, ravaszul és paj­­koskodóan. Komárom, —- aogusztus 5' és a szerencsétlenség okának kiderítése céljából kihallgatást folytat. Megjelent a színhelyen a város kép­viseletében Füíöp Zsigmond helyettes városbiró, Igó Aladár dr. rendőrkapi­tánnyal, valamint Gyalókay Miklós árm. társulati igazgató főmérnök, épitőbi­­zottsági szaktanácsadóval és Horváth István tanácstaggal, akik megtekintették a szerencsétlenség helyét és Weisz János épitészmérnök vállalkozótól a szerencsétlenség lefolyására nézve kér­tek információt Egyben az állványo­zást vették beható vizsgálat alá, amely­nél egyes részek kijavítására és meg­erősítésére hívták föl a vállalkozót. Az összeomlás oká'a nézve eddig pontos adatot nem sikerült kideríteni. A szerdán készifett állványon, amely csütörtökön összeomlott, aznap kezdtek dolgozni s már délután felmondta a szolgálatot. Állítólag az állvány felépí­tését nem végezték kellü gondossággal. Az egyik verzió szerint az állvány tartó oszlopai lesülyedtek, aminek következ­tében a rája nehezedő súly alatt esett össze az állvány. Más verzió szerint bosszú művének tartják a szerencsét­lenséget s azt gondolják, hogy valami gonoszindulatu ember meglazította a kapcsokat s ezzel előidézte az állvány összeomlását. A szerencsétlenség oko­zóját súlyos felelősség terheli és ennek kiderítése végett az államrendőrség szigorú vizsgálatot indított. A városi épitőbizottság pénteken dél­után kiszállt a kórházépitkezés szín­helyére és megvizsgálta az állásokat, megtette kifogásait és nehogy hasonló eset forduljon elő, felszólította Weisz János vállalkozót, hogy az összes áll­ványokat megfelelő szakmunkásokkal erősítse meg, illetve ahol szükséges, építse újra. A szerencsétlenség a városban nagy izgalmat keltett és a tömegrémület olyan fantasztikusan túlzott formában vitte szét a hirt, amely nem felelt meg a valóságnak. Három-négy halottról és nyolc sebesültről beszéltek ezek a hí­rek, szerencsére azonban csak sérülé­sek történtek, a megsérültek állapota a legkielégitőbb. Vérrel itatott folyó. Fölötted levett kalappal állunk. Egy nemzet történetét jelented. Olyan békés, ártatlan és semmit­mondó vagy igy. Apró városkák, búza­táblák, benzinkutak, füzesek és ország­utak unatkoznak körülötted. Piave ... * A Garda tó fölött húzódik a pom­pás, uj országút. Hetvenhét kilóméte­ren nyolcvan, sziklába robbantott alag­úttal. Az útépítés csodája. Az egyik utitárs, látva a sziklákat, a tavat, a Dolomitokat, fokozottan izga­­tottabb lesz. Alig várja, hogy Rivában szállodát érjünk s lemossuk az ut po­rát: már veszi is fotografáló masináját s a szemergélő esőben — amely min­dennapos délutáni vendég a Garda tó fölött —- útnak indul az uj úton. — Jöjjenek csak, mutatok valamit! Megyünk vele. Jó kilóméterre Rivá­tól megáll egy sziklafal tövében. Akkor látjuk csak, hogy a szikla oldalában apró lyukak vannak szabályos sorban s a lyukakhoz vasajtó vezet. — Tizennyolcban kavernák voltak. Olasz kavernák az osztrák—magyarok ellen! — magyarázza az utitárs. Gyufát gyújtunk s bemászunk egy kavernába. Nyirkos, sötét lyuk. Villany­­drótok kapcsai lógnak, kövek görög­nek alattunk, apró, acéllal bélelt nyí­lásokon kukkantunk ki a tóra. Ágyuk és gépfegyverek helyei. Ruhafogasok. Gázmentes kamrák. Vaskapcsok. Az emberi öldöklés roppant technikája. Minden sziklahajlatban, kiálló csúcs­ban egy ilyen kaverna-sor. Egész sza­kaszok fértek el benne. Botorkálunk a kavernákban. Az utitárs magyaráz. Pontosan tudja a helyeket, honnan hová ágyúztak, me­lyik sziklafoknak mi a neve, hol állot­tak az osztrákok, hol a magyarok s merre rejtőzködtek az olaszok. Most felcsillan a kései nap, bera­gyogja a tavat, a pénzen mutogatott vízesést, a kavernákat, az alagutakat s a Dolomitok tetejét. Minden oly békés fényben úszik. Az utitárs magyaráz tovább. Végre megkérdem: — Honnan tudja ezt ilyen jól? — Tizennyolcban repülő voltam az osztrák—magyar hadseregben. Amott, a túlsó oldal mögött voltak az állá­saink. Majd minden nap erre repültünk földeríteni. Ismerem felülről ezt a vi­déket ma is, mint a tenyeremet. Csak éppen, hogy soha nem tapostam a földjét. Ma történt meg, hogy a jól­ismert helyeket tulajdon lábaimmal is bejárom Higyje el, nagyon különös! Tizennégy év múltán eljött megnézni alulról, amit eddig csak felülről látott. Meg is mutatta azt a helyet, ahová ledobta az első bombát. Most alpesi virágok nőinek azon a helyen. Szombathy Viktor. Tarba krónika Saljapin egy híres audencláról. Egy újságíró meglátogatta Fedor Saljapint Párizsban, aki többek között ezt a történetet mesélte el: II. Miklós cár briliiánsokkal kirakott aranyórát ajándékozott nekem. Udvari bál volt a téli palotában. A cár cercle-t tart, A cercle folyamán, amikor a cár minden meghívotthoz néhány szót in­téz, végre én kerülök sorra. Átnyújtja a briliiánsokkal diszitett órát. Én meg­köszönöm a megtiszteltetést. — Hogy van az, kedves Saljapin, — hogy az operában, de egyáltalában a színpadon a közönség jobban szereti a tenorénekeseket a basszistáknál. — Ennek nagyon egyszerű a ma­gyarázata, felség, — válaszoltam — a tenoristák mindig szerelmes hősöket játszanak, fiatal lovagokat, tehát nép­szerű szerepeket, trig mi, basszisták, a kevésbé népszerű szerepeket kapjuk, mint például Mefisztókat, királyokat, császárokat. A cár elmosolyodott. — Igaza van, háládatlan szerep ki­rályokat, császárokat játszani a szín­padon... Aztán tovább ment. A gyémánttal kirakott óra ketyegését túlharsogta a szivem dobogása. Ereztem, hogy vala­mi nagy ügyetlenséget követtem el. A cár már a tőlem jobbra álló har­madik meghívottal váltott néhány szót, amikor megint felém fordult: — Monsieur Saljapin! Bennem megfagyott a vér. Mi kö­­vetkezhetik ezután. A cár csak most fejezte be előbbi mondatát. — ... de nemcsak a színpadon há­látlan szerep, hanem az életben is. * Carnegie gyanús ötvendollárosa. Carnegie egy vasárnap délután egy álmos déli kisvárosban volt és unal­mában bement egy néger templomba. Az istentisztelet javában folyt, így hát az utolsó padban ült le. Amikor az öreg néger sekrestyés előtte is elhaladt a tálcával, Carnegie belenyúlt a zsebébe, kivett egy ötvendollárost és beletette a tálcába. Az öreg néger azonnal le­tette a tálcát, kezébe vette az ötven­dollárost, mindkét oldalán alaposan megvizsgálta, aztán megszámlálta a tál­cán lévő aprópénzt, végül pedig ünne­pélyes léptekkel vitte a gyűjtést a pap­nak. A pénz átadásakor izgatottan sut­togott valamit a papnak, aztán fejével intett először az ötvendolláros, aztán Carnegie felé. A pap letette a tálcát a szószékre, megtapogatta az ötven­dollárost, hunyorított egyet-kettőt és aztán mondta: — Testvéreim, az Űr ma különösen kegyes volt hozzánk. Gyűjtésűnk egy dollárt és 24 centet tesz ki és ha ez KÉPESLAP HELYETT. 5. oldal. lWs«an roVarirt°s«r-Élelmiszerekre is permetezhető, mert izf maga Btán R e m itag? Gyártja a FLY-TOX r. t az ötvendolláros bankjegy, amelyet az a szürke hajú és szakállú ember adott az utolsó padban, jó, van 51 dollárunk és 24 centünk. Most pedig imádkoz­zunk az Űrhöz, hogy a bankjegy jó legyen. * A kutya és az eskü. Sir Joseph Byrne, Kenya kormány­zója, a Kakamega kerület benszülöttei között aranykutatmányi jogok körül kitört viszályt azzal az Ígérettel simí­totta el, hogy a hatóságok tiszteletben fogják tartani a szerzett jogokat. Egy agg törzsfőnök felkérte a kormányzót, hogy pecsételje meg Ígéretét ünnepé­lyes esküvel s egy eleven kutyát és egy éles kardot helyezett Sir Joseph elé, akit felszólított, hogy szelje ketté a kutyát, mert enélkül a benszülöttek nem tekintik érvényesnek esküjét. A kormányzó erre tapintatosan megje­gyezte, hogy az angol benszülöttek szemében viszont csak akkor érvényes az eskü, ha kezüket az ég elé emelik, ami lehetetlenné tenné a kutya kivég­zését. Röntgen-csók. Egy német magazinban illusztrált cikk jelent meg a röntgen csodáiról. A cikk arról beszél, hogy milyen idealis­ták vagyunk mi, emberek, alapjában­­véve — a röntgengéphez képest. Mi azt mondjuk, például, hogy szép lát­vány, amikor egy fiatalasszony kaktu­szai fölé hajol és fémkancsójáből ön­tözi kedvenc szobanövényeit. Ugy-e szép ez fotográfián — mondja a ma­gazin — és a kép mellé, amely az öntöző fiatalasszonyt ábrázolja, oda­teszi ugyanennek a jelenetnek röntgen­képét, amelyen egy csontvázkéz a csonton lötyögő gyűrűvel és korsófüllel valami szörnyű növényzet felé nyúlik. Pedig a dolog ilyen — mondja a ma­gazin Az ember úgy, ahogy belenyug­szik ebbe a két felvételbe, de a ma­gazin most tovább megy. Á következő oldalon egy gyönyörű szép fiatal leány feje szemben egy ritka szép férfiéval. A szem önkéntelenül is megakad ezen a klisén, oly szép ez a fiatal pár, amint a szemük összenevet, ahogy a szájuk finoman egymáshoz hajol. Hohó, — mondja gyorsan a magazin — félre ezzel az álromantikával, ezzel a tavaszi tévhittel, mert a dolog úgy áll, hogy: s a következő kép két ijesztő csontváz­fej, fekete szemüreg-gödrökkel; borzal­mas látvány, ezek az előre nyúlt áll­kapcsok, az iszonytató fogsor, az em­ber szinte hallja, hogy összekoccannak, olyan, mint egy rémületes álom valami lidércnyomásos éjszakán. Bohó emberek, oktat a magazin ezzel a félelmetes csók-röntgengéppel, mit akartok, mit szavaltok fiatalságról, szépségről, öröm­ről és boldogságról, amikor ilyenek vagytok a bőr, a hús, az izomréteg alatt, vigyorgó halálfejek, sírtöltelékek, vagy legjobb esetben preparált díszek a cinizmus íróasztalán. Az ember ki­váncsi, vájjon igaza van-e a magazin­nak, kedve volna arra, hogy legköze­lebb megmutassa ezt a röntgencsókot egy szerelmespárnak, hogy mit szólnak hozzá?...

Next

/
Thumbnails
Contents