Komáromi Lapok, 1932. július-december (53. évfolyam, 52-103. szám)
1932-12-24 / 101. szám
10. oldal. kunkra küld. Ez az utóbbi megjegyzés nem a helyettes anyának szólt', aki elfogódottan, ijedten állt a két gyerek tekintetének kereszttüzében, hanem az üzletnek, a férjnek és a segédeknek, akik ellopják az időt és nincsenek tekintettel a válságos időkre, amikor az embereket csak ajándékokkal, rábeszéléssel meg miegyébbel lehet az üzletbe becsalogatni. — Megértette? — kérdezte katonás rövidséggel. — Ha jól viseli magát, negyedév múlva húsz koronával emelem a fizetését. Grátchen ezzel magára is maradt. A két gyerek jelekkel hívta a gyerekszobába, mely hátul volt a raktárak mellett és dohos pinceszaggal őrizte a kicsinyek egészségét. A kisasszonynak is a gyerekekkel kell aludnia. Éjjel-nappal velük kell lennie. Egy nagyobbacska gyermeknek való kopott rézágy, egy régi mosdószekrény az ő tulajdona. A gyerekek ágyai mellette állnak, egy kissé megkopottak, de kéz alatt vették őketj mert ritka alkalom volt, kétszáz koronáért vehették meg a két gyerekágyat. Médike ,a négyeszlendős kislány volt a nagyobbik gyerek, míg Tibiké csak három éves világszemlélettel nézte az eseményeket. Most is Médike törte meg a jeget, és ő szólt először a kisasszonyhoz: — Maga is szeret majd minket úgy-e? Anyuka sosincs velünk, maga mindig velünk lesz, úgy-e? Tibiké ostort akar, de a segéd úr nem csinált, mert nem ért rá. Most majd maga csináljon neki! A szőke, fiatal, germánarcú, családi fészek melegéből idecsöppent Grátchen megsímogatta a gyermek arcát. — Gut, gut, — csak annyit mondott. És belül valami új meleget érzett a gyerekszóra, amit otthoni életében eddig még sohasem érzett. A szoba is világosodni kezdett ,a koffer sem festett olyan szomorú szürkén, és cseléd dalolt a konyhában, aki szakácsnő, szobalány és mindenes volt egyszemélyiben, azért megengedhette magának a nem fizetett dalolást. — Én is játszani akarok, én is játszok, — kapaszkodott Tibiké is a kisasszonyba. — Anyuka sohase akar velem játszani, mindig fáradt. A kisasszony nem fáradt, úgy-e? És a kisasszony mosolygott és bólogatott a nyersen hangzó, ismeretlen csengésű és mégis belső muzsikával hangzó szavakra és a szemeiben nyugodt derű fakadt, mint virágos rét virágjai a tavasz első napsugarában. Régi gyerekkora jutott eszébe, amikor boldog, derűs estéken édesapja körül az asztal mellett ültek és az a simmlivel játszott velük vidám kacajba fúló, boldog társasjátékot. Ha most itt lenne a szürke ló, és eljátszhatna a gyerekekel. Akkor ébredt csak tudatára, hogy ezekkel a gyerekekkel még beszélni sem tud és hónapokig fog eltartani, amíg megérteti magát velük. Felsóhajtott. Tibiké a nyakába kapaszkodott és úgy sürgette: — Fog minket szeretni, úgy-e ' Anyuka nem akar az ölébe venni, mindig azt mondja, hogy fáradt, ne bántsuk őt. — Ja, ja — felelte gépiesen, fiatalosan mosolyogva a szőke Grátchen és Tibiké ujjongva szólt Médynek: — Hallod, hogy mit mondott? Jó, jó... Fel fog venni az ölébe a kisaszszony. Téged már nem vesz fel, mert te nagy vagy, óvodába is jársz. Csak engem vesz fel, én vagyok a kisebb. És föl is mászott azonmód a még mindig mosolygó, szőke Grátchen nyakába. A kisasszony teste meleg volt, mint a májusi hajnalokon permetező, tavaszi eső és Tibiké úgy ott feledkezett, mintha arról a bolondos kis szívről szakadt volna le és nem az édesanyja üzletnek élő, mégis csak őt hordozó szívéről. — Jaj, de jó itt Nálad, — gügyögte Tibiké, a boldog érzés első percében melegen tegezve a leányt. — Anyuka nem olyan jó meleg, mint Te vagy... — Was sagt er? — kérdezte hirtelen kíváncsisággal a szőke Grátchen, de aztán maga is belepirult a kérdésbe és hallgatagon tűrte a gyerekből felömlő, kedves meleggel csurgó, »KOMÁROMI érzésekkel teli angyalszavakat. — Játszunk lovacskát — ajánlotta hirtelen Médy. — A Reifék kisaszszonya mindig lovacskát játszik a gyerekekkel. — No, Frajlán, — fordult a kisasszonyhoz, mi lesz? Anyuka előre megmondta, hogy mondjuk meg neki, ha nem akar engedelmeskedni! De a kisfiú letorkolta Médyt és fenyegetve emelte rá a kisasszony öléből maszatos kis ökleit: — Nem, most azért sem játszunk lovacskát! Olyan jó itt a Frajlajn ölében és nem akarok innen lemenni. Majd ha süt a nap, akkor játszunk lovacskát! — Frajlán! — szólt nagyhangon a parancsoló nő Médyből. — Mi lesz? Én megmondom a mamának! Grátchen irulva-pirulva, mosollyal állta a kisleány égetően sürgető tekintetét. Nem értette a fennhéjázó, gyermekes lázongás szavait, de a leány tekintetéből látta, hogy nem jót cselekedett. Lehajolt a kisleányhoz és angyalfejes, szőke haját kezdte simogatni. — Jaj, ne nyúljon hozzám! — tolta el magától a kicsi, — anyuka azt mondta, hogy nem szabad a kisaszszonnyal ölelkezni, mert a kisasszony piszkos és minket is bepiszkít! — Nem igaz, nem igaz! — vörösödött bele Tibiké a védelem izgalmába, — a kisasszony szép, a kisasszony tiszta, anyukánál is szebb, anyukánál is tisztább. Nem egedem bántani a kisasszonyt! — Én megmondom anyunak, — védte magát a leány és már szaladt is, sebes ,árulkodó léptekkel az üzlet felé, hogy a küszöbről szinte vijjogva szállt vissza a hangja: — Anyuka, gyere csak, a Frajlán bepiszkít minket! És kézenfogva vezette a kemény üzletasszonyt, aki vevőt hagyott kiszolgálatlanul, még hozzá jó vevőt, aki hónapos vásárlásra jött most is az üzletbe. — Mi az? — ráncolta szigorúan a homlokát? — Mi történt, Freilein? Mit mond a leányka? — Én nem tudom, én nem értettem, mit mondanak a gyerekek, — mentetőzött a szegény szőke kisasszony, — én nem csináltam nekik semmit, hiszen beszélni sem tudok velük! — Jaj, anyuka, olyan jó itt a kisasszony ölébe, olyan jó! Te még sohasem dajkáltál így engem, mindig a Marit kértem. A Mari se akar dajkálni és a kisasszony dajkál. És kis arcát odaszorította a kisasszony kipirult, bánatosan ijedt, most nagyon szépre gyulladt arcához. Az asszony ott állt a küszöbön, féleszével a vevőre gondolt, akit egy pardonnal egyedül hagyott, félesze Itt volt a gyerekek és a kisasszony között és haragos megbocsátóan mondta: — Nem szeretem a rendetlenséget. Vigyázzon rájuk, kisasszony. Médy ne szaladgáljon be az üzletbe a kuncsaftok közé! Egy nagy darabig csak csönd borult a két gyerekre és a kisasszony ijedt szívére. A nagy csöndben behallatszott az asszony hangja, amint Grátchen előtt idegen nyelven kínálta az árut. Aztán a vevő éles, elégedetlen hangja is behallatszott, mire az asszony szinte alázatos, éneklő hangon felelt. Látszott, hogy a válságos időkben kettőzött udvariassággal akarja kiszolgálni a régi vevőket. — Ugy-e, nem mész haza? — kérdezte halkan Tibiké. — Ha a mamuska megharagszik, a segéd urat is hazaküldi! De te maradj itt, mindig velünk legyél, én nem engedlek elküldeni ! Grátchen csak hallgatott, nem tudott mit felelni. Egyszerű gyerekdalok fakadtak a gondolatában, amiket most búfelejtőül énekelni szeretett volna, de a gyermekdalocskák,; amelyeket iskolás leány korától eddig még megtudott őrizni, most egyszerre kihulltak belőle és szívében csak a fájdalmas melódiájú zsoltárok, templomi énekek maradtak, amelyeket fiatal leányok csak a nagy bánat és érzékeny csalódás óráiban szoktak az ajkukra venni. így történt, hogy maga sem akarta bánatos szépen rákezdett a náluk mindenhol megszokott karácsonyi, Jézuskatisztelő dalocskára, amely minden német szívében üde tavaszt fakaszt: LAPOK« — Stille Nacht, heilige Nacht.. Médy durcásan elbiggyesztette az ajkát ,de Tibiké ujjongva tapsolt a szép melódiára. — Jaj, de szép, jaj, de szép! Még énekeld, kisasszony, még énekeld! És Grátchennek sem kellett a bíztatás, mert az apró, hangokba öltöztetett dallamok úgy röpültek száján, szívéből, mintha apró, fehér galambfiókák lettek volna, akiket az édesanyjuk szalaszt vasárnapi próbarepülésre. Most már havas domboldalra épített vidám kacagása a Tibiké csengő bíztemplom volt a szoba, kisvárosi nép tatása és kis Grátchen a tizenhét esztendejével újra kisleány, fonatokba fésült, lenszínű hajjal, kék maslival a hajában és édesapja kezét fogva, megy az első éjféli miséjére. Az üzletbe is behallatszott az ének, s az asszony kemény, dorgálásra merevített arccal jött a szobába. — Mit énekel nekik, kisasszony? Hiszen ez vallásos ének?! Semmi közünk a maga dalocskáihoz. Azt énekelje, hogy: »0, wie herrlich, oh, wie schön...« Nem tudja ezt a dalt? De Grátchen nem tudta az egyszerű ábécés dalocskát. Most már semmit sem tudott, mert kis szíve tele volt félelemmel. Jaj, ha most elküldik innen és ők fizették az útiköltséget! Pedig ő mindjárt karácsonyra is ajándékot ígért a kis Hanzlnak. Jaj, Istenem, csak most az egyszer tekintsék el hibáját, soha többé nem fog vallásos dalokat énekelni. Heilige Nacht, mutasd meg csodatevő hatalmad, most az egyszer, utoljára, örökkön örökké, Amen! És kis ajka szeretett volna üde, gyönyörűséges dalt fakasztani, amelyben benne legyen a patak vidám csobogása, a gyerekek pajkos kacagása, a madárdal minden enyhesége, a természet minden melege, a virágok teljes színessége, csak egy dalt, egyszerű, gyerekeknek való, hangulatos dalocskát ,de a dal gém fakadt és kis Grátchen szívére nyomasztó súllyal nehezedett a tehetetlenség. — Ne énekeljen a kisasszony, ne énekeljen, — parancsolta Tibiké és öntudatlanul is betapasztotta a kisasszony száját maszatos két kis kezével. — Én nem engedem, hogy énekeljen. És te menj ki, anyuka, te rossz vagy, mert sohasem dajkáltál engem. Én a kisasszonyt szeretem és csak vele akarok lenni! Menj, menj innen, te csúnya, rossz anyu! Tibiké nem szeret téged! A rossz anyu ott állt a küszöbön, szigorú tekintete mintha szelídebbé enyhült volna és a kint dermedt tél bennrekedt melegéből egy ártatlanul vékony vonás rárajzolódott volna megmaradt gyerekszívére. — Tibi! — enyhült az előbbi harag egyszerű, megszokott figyelmeztetéssé, — nem szabad úgy a kisasszony nyakába kapaszkodni! A kisasszony nem azért jött, hogy ilyen nagy gyereket cipeljen. Ha nem fogsz engedelmeskedni, téged Marinak adlak és a kisasszony csak Médy kével fog járni! Hallottad? De Tibi nem hallotta és egyebet sem hallott. Eszébe élt az édesanyja előbbi haragja, még látta, milyen tekintettel közeledik a kisasszony felé, hogy elszakítsa tőle és erre az emlékezésre fölemelte kis ökleit és úgy kiáltotta kivörösödött gyerekméreggel: — Eredj innen, te csúnya anyu! Nem kellesz! Mondtam már, hogy nem kellesz és eredj innen! Menj az üzletbe veszekedni, a kisasszony az enyém! És kis karjaival még szorosabbra fonta magát a szőke Grátchen pihegő kebléhez. Az asszony egy hosszú pillanatig hangtalanul állt a küszöbön. Valami retteneteset szeretett volna mondani, szerette volna megfogni a leányt is, a kisfiút is, és mindkettőjüket kidobni a házból, az udvarról, elkergetni őket rongyosan, kiseprűzni a határba, aztán a másik ugyanolyan hosszú, de sokkal józanabb pillanatban szó nélkül kifordult a szobából. — Anyu már nem tud haragudni, — jelentette ki a kisleányok nagy fölényességével Médy. — Marit most biztosan kidobta volna. És egy kis megbocsátással mosolygott fel Grátchenre, akinek közben eszébe jutott az ajánlott dalocska, mely sem vallást, sem nemzetiséget nem sért, csak a gyerekeket vezeti a jó és szép szeretetére és felfakadó gyönyörűséggel kezdte dúdolni: Oh, wie herrlich, oh wie schön 1st es in die Schul zu gehen... Tibiké ragyogó szemekkel tekintett fel a kisasszonyra és nem vette észre, hogy a kisasszony hangja elfátyolosodik, mindig halkabbá válik, mig egyszercsak végképp elhalkul és forró cseppekben hullatja könnyeit az ő buksi, szőke fejére... 19ö2. december 24. Itt a karácsony ás njesztendű! 48RÍfe Beköszöntött a szigorú tél, gondoskodjon családja és önmaga szórakozásáról hasznos és kellemes ajándékkal. Legalkalmasabb egy jó Raktáron tartjuk a nevesebb bel- és külföldi készülékeket s így mindenkinek módjában áll vételkötelezettség nélkül próbálni minden készüléket Hacker és Neufeldnél Komáriso-Komárom Nád©r»u. 21. Tel, 58. 636 EGYEDÜLI PHILIPS SERVICE.
