Komáromi Lapok, 1932. július-december (53. évfolyam, 52-103. szám)
1932-11-12 / 89. szám
1932 november 12. »KOMÁROMI LAPOK« 9 o d?!<Gábor bátyám megtér. Irta Babay József. I. Apám, a mosolytalan ember alig köszönt, amikor belépett. Rám csak egy komor tekintetei vetett, felém nyújtva botját és kalapját. Én voltam a kisinas, örömtől reszkető szívvel rohantam bárhova egyetlen szavára s egyetlen mosolyáért talán meg is haltam volna. De sohasem mosolygott az én apám s megszaggatott patak volt a szava még akkor is, ha elelindult ritkán. Néném, aranyhajú néném sápadtan ült a terített asztalnál. Borongás nehezült anyám jóságselyemből szőtt vonásain is, hej, keserű izű lesz a vacsora ma este, szenvedni fogunk mindannyian. — Orvosnál jártál, te leány? — szólt nénémre az apám. — Nem, apuskám, miért? — Mert úgy látom, kioperálták a hangodat! És egyszerre az asztalra ütött. Megcsörrentek a tányérok, oldalt billent a boroskorsó s a Nápoly sugaras arculatát körbe mutató virágváza is és mintha a mennyezetről függő nagy, ernyős petróleumlámpa is meginogna, lángja halványodnék, akár félelemtől tágult szemben a fém'. Jaj, nem csoda, rettentő haragú ember az apám, ha elindul egyszer benne a szivek jegenye-viharja. Mégeg3rszer az asztalra ütött és homlokunkat verdesve öblös hangja, így folytatta nyersen: — Jegyezd meg, Katalin, ide be nem eresztem többé! Ez a há,/ nem a lumpok menedéke, az én küszöböm nem állja a tántorgó lépést! Már megint ott duhajkodik a Tauszignál, cigánnyal, pezsgővel, ebédidő óta. Néném feje az abroszra csuklóit, fehér vállát rázta a zokogás. Anyám átölelte, csitítgalni kezdte, én úgy néztem át rá, hogy szívem a szememben ült s egyenesen a szívemből csordogált a könnyem. Imádtam né német, ezt a halk, selyemben járó muzsikát, s rqlóst nekem is az fájt, ami neki A Gábor... — Nézze Gézám, — szólt át anyám apámhoz szelíden — legényember is, gazdag ember is, hadd mulasson. Isten megbocsássa, maga is lumpolt eleget, még a !nádast is széttáncolta, ha nekilendült. Apám ajka görcsösen összerá üdült, láttam, szörnyű szavakat haraphatott ketté. És anélkül, hogy evett volna egy falatot, felállt és indult. A küszöbről visszaszólt: — A kaszinóba megyek. Éppen odahallik a szerelmesetek duhajkodása. Szégyenkezem kicsit a leendő vöm miatt. Zuhogtak óriás léptei, olyan volt, akár a kétlábon járó jegenye, amelyet szörnyű benső indulat indított útnak. Tudtuk, ha most meg nem szüntetjük valahogy Gábor boldogszívű, táncos duhajkodását, mindennek vége. Mert apám kiejtett szava olyan volt, mint a zárt bibliáé, nem lehetett többé megmásítani. — Kicsi fiam, — szólt az anyám, — talán, ha te átszaladnál a Tauszighoz és megmondanád, hogy Gábor bátyám ne mulasson ... — Eridj át kis angyalom, — fordult felém ezüstkönnyes néném arca — eridj, csald ki abból a vendéglőből, mert belehalok. Emlékszem, halvánnyá váltam. Nagyon szerettem Gábort is. Csodáltam szelet elfordító erejét, gyönyörű hangját, tréfás, víg beszédét, amellyel megvette jó néném szívét is. Meg aztán a hivatala is imponált nekem, parancsolt a csendőröknek is: nemrég nevezte ki a megye szolgabírónak a főszolgabíró úr mellé ide, a mi kis városunkba. Sokszor emelt fel félkezével, akár valami kis duzzadt pehely zsákíot s a félvállára tett és körbe járta velem a boltíves hivatal termét, ahonnét el nem késett soha reggelenként s amely mindig dicséretet kapott, ha a Kossuth-arcú alispán úr hivatalvizitet rendezett. De. hát mulatott, mulatott sokat... Különösen, mióta megismerte néném a kaposj megyebálon s mióta dacos nagyurapám hidegebben váltogatta veié a szavait a víg, de úri dáridók miatt. — Igen, megyek, majd én beszélek vele! — mondottam hangosan, de majd el csuklóit minden szavam fele. Sapkát se véve, kisiettem a hold lényben rezgő kukacvirágos udvarunkra. A forgó kút mellett Sándor állt, apám hű legénye. — Hová, hová ifiuram, ilyen holdidőben? Súgva mondottam el neki a dolgot. Mélyen hajolt le hozzám s amikor néném említettem, hörgő sóhajtás tört fel a melléből. Tüskét is szívesen járó. hű szolga volt Sándor, idősödő legény, senkije, de senkije ebben a kerekké szenvedett Világban, csak mi, meg az árnyéka. Egészen csupasz arccal járta a világot, sűrűránoos volt a képe időtlen idők kezdetétől, haj se burjánzott a homloka felett, éppen ezért maradt árva minden szép leánytól. Én is tudtam, anyám is tudta, néném is látta, hogy őt imádja csak, elérhetetlen vágyak temetett tüzével, szoigaszív hajlottságával, titkon és szótlan. Nénémért megtett volna mindent, de mindent s most is rekedten kérdezte: — Osztán maga ,ifiúrkám, le tudja beszélni a tekintetes szolgabíró ural? — Anyuka mondta, hogy hívjam el. Meg aztán tudod, Sándor, ha Gábor bátyámat valaki megzavarja mutatás közben, vége a dalnak. Azt akarjuk, hogy jöjjön ide, még mielőtt apuka hazajön. — No, csak fusson, fusson, én majd várok idehaza. A Frankó szabóék előtt elbotlottam valami holdat kutató, kiálló szelencetőbe, megpörögtem magam körül, fejem a falnak ütődött, de hadd sajogjon, semmi. Gyerünk tovább. Már hallom is a Horvát-sarok hídjáról a cigánybőgő brummolását. Gábor bátyám, drága Gábor bátyám, ugye, énértem abbahagyod! II. A Tauszig vendéglő nagytermében füst, hegedűszó és nóta verte a vén falakat. Percó prímás meg a banda túlvilági mosollyal szorították a nyirettyűt a szárazfa fölé, mert éppen az a nóta sírta tele a levegőt, hogy: Kakukfű selymével Tömném ki a párnád, Ha édes ajkadra Az én csókom várnád. Negyednyi ajtónyílás mögül osontam be, Gábor bátyám észre se vett. Nagy, tüzes tekintete a cigány szemét tartotta mozdulatlanul s zengett, gyönyörűen zengett nagy melléből a nóta. Az öreg Tauszig sietett elém, megfogta a kezem s a mulatóra nézett. Szólni nem mert, lábodí Rozgonyi Gábor szolgabíró úr nótájába bele nem kotyoghatott senki, ha csak nem akarta, hogy keserves ropogásba kezdjen minden csontja. Percó prímás úr pillantott csak felém és sanda jobhszeme szinte átszaladt a túlsó sarokba. A mosolya megfagyott, kicsit feljebb is foghatta a hangot, mert apósa, a cimbalmos rászólt: — Káról té, mégvákult ás füled? Ekkor vett észre Gábor bátyám! Akkorát kurjantott, hogy az ablakpadkán szunnyadó kocsma-macska rémülten rohant ki a nyitvahagyott ajtón. — Ni-ni, pöttöm, te vagy az? Huj, az áldóját, nem is gondoltam, hogy mulató pajtásom is akad még máma. Édes egy kis komám, ide a keblemre! Megfeledkezve családi megbízatásomról, szívemet valami rajongás futolta be, szinte ugrottam a két, vaderejű, kitárt kar közé. Percó valami »tus«-félébe csapott és fénylett a fekete képe, ahogy üdvözölt: — Arányos ifiúr, á, dé kédvés vendég! Bándá, igazodj! És hirtelen hangváltozással kezdték az akkori minden gyerek örömdalát: Hej, a Takács-gödörbe Beúszott egy véka. A véka közepébe Két nagy teknősbéka. A második verset már Gábor bátyám is harsogta: Gyere pajtás, húzzuk ki Azt a csoda vékát, Megveszi a Rák Mari, Eladjuk a békát. Ma is rejtély, miért szerette azt a pattogó Ids dalt a város minden gyereke, — igaz, hogy a piactéri, négyszer öregedett, morc cukroskofa, a Rák Mári annál jobban gyűlölte, — de daloltuk is naponta tízszer. Már éppen sugdosni kezdtem Gábor bátyám fülébe, amikor egész falig kicsapódott az ajtó s egy idegen, sovány, de jó csontos férfi lépett be. Kajla, fekete bajusza, csúcsos fekete szakálla volt, nagykarimás kalap a fején. A ruhája ó-szabású fekete dolmányféle, szűk nadrágja csizmaszárba futott. Hetykén, kapatosán, úgy szájaiéi pökve ki a szót, egyenest a bandához fordult: — No, feketék, én is itt vagyok. Percó rémülten meredt Gábor bátyámfra s jabban a minutumban a háta mögé helyezte a hegedűjét. Ismerte a szolgabírót: nem mulat ez kettesbe soha, de ne is tegye be a lábát ide sé'iiki, ha ő tiz forintért váltja meg a boltíves belső termet. Gábor bátyám a padlóra tett, csak úgy huppantam. Rászólt az öreg Tauszigra: — Tauszig úr! Mutassa meg ennek a köszönés nélkül iderontó maskarának, hogy melyik a küszöb túlsó fele. — Hó, hó, hó, uram! Kegyed nem visel entlegenciát? Mert entlegenciás ember nem így fogadja a látogatóját! — Talán Ön nálam akar vizitelni? — dobbantott Gábor bátyám az idegen felé, — s így ajtóstul, élőbb a cigánynak a szót, aztán nekem? — Mindegy az uram, ember az is. meg kegyed is. No meg én is, aszondom! Kocsmáros úr! Bort, nótát, szivart! Gábor bátyám sápadt lett, akár takácsszőtte gyolcs a napon, majd vörösség futotta be a homlokát, a keze görcsösült, nagy szeme villogott, mint fény elé dobott üvegszilánk, lesodorta egy mozdulattal az asztalon álló italokat, aztán borult az asztal is, Tauszig bácsi a sarokba hátrált s csak nyitogatta a száját, de hangja akadt maradt, a Káról prímás apósa a cimbalom alá mehekedett, a banda többijei a másik sarokba s mikor Gábor bátyám első ülése lezuhant az idegen arca közepébe, egyszerre tört fel a kiáltás belőlük: — Jáj! Jáj! Jáj! Az idegen megtántorodott. Majd a két szilaj haragú kar lökésétől az ablak elé zuhant. Ott is maradi, orrából, szájából vér patakzott, feküdt mozdulatlanul, mintha ravatalra vágynék. — Majd én megmutatom nektek, hogy séftheti-e valaki lábodi Rozgonyi Gábor szolgabírói, ha éppen a nótáit húzalja. Künn az uccán, — minthogy én rémülten zokogtam, — megcsillapodott. Még csititgatni is kezdett. Fel is vett, de éreztem, reszket az egész óriás ember. A mulatságának vége volt alaposan. — Gábor bátyám! Vigyen haza! — könyörögtem sírva. — Lesz, ami lesz! — mondta és hazavitt. III. Tizenegy óra felé járt már az idő, amikor megjött az apám. Édesanyám, meg a néném elébe siettek, soká csitilgatták, kérlelték, amig bejött közénk. Eleinte hidegen zuhogtak a szavai, de lassan megenyhült. S mikor néném Gáborhoz húzódva, ígéretet kapott, hogy nem mulat többé, nem duhajkodik, apám is felderült. — Itthon, egymás között akár hajnalig. De ne vidd fiam a hivatali neved a kocsma közepébe. Hiszen van itt zene is, ha akarod! Ugye, kislányom ! Néném már ott is ült a zongoránál. Játszotta és énekelte s úgy énekelte, mintha meleg, ezüstszavak csilingelnének, a Gábor nótáját: Kakukfű selymével tömném ki a párnád, Ha édes ajkadra az én csókom várnád Apa kiment borért. Hallottuk, hogy hangosan kiáltja künn a Sándor nevét. Mikor bejött, azt mondta: — Nem tudom, halljátok, hol verekedhetett ez a Sándor, csupa vér az arca, csupa kék folt. Hát már ez is elzüllik a házamnál! Megremegtem ... Villámként égetett keresztül: milyen ismerős volt a hangja is, meg az alakja is annak a kocsmába lépő idegennek! Nénémre néztem. De mit se tudtam szólni. Csak azt hiszem, akkori kicsiny szívem előtt először világosodott ki a kúsza gondolat: ó, hát ily nagyon lehet szeretni!
