Komáromi Lapok, 1932. július-december (53. évfolyam, 52-103. szám)
1932-10-08 / 79. szám
1932. október 8. >KOMÁROMI LAPOK« oldal. tetet nem ismer, kivéve azt, amit tárgyának természete megkövetel. Csak a tárgy természete és ennek megnyilatkozása érdekli a tudóst. A tudomány tárgyává úgy lesz valami, ha a különböző előítéletektől menekülve az egyest, akár a természet, akár a szellem világában nem, mint hetéronomot, hanem mint autonómot kutatjuk. A különleges érdekel! Ez azonban csak az összehasonlítás útján lehetséges, azaz azt kutatjuk, hogy a rész mit jelent az egészre nézve? A tudomány kiemel az élmény világából vagy érzetből nehány egyszerű megnyilatkozást vagy alakulást és elgondolással megalkotja az élmények új komplexumát. A gondolkozás nem egyéb, mint összehasonlítani és megállapítani az összefüggéseket a megismert tünemények között. De itt ne felejtsük el: a megfigyelés gondolkodás nélkül éppoly káros, mint a gondolkodás megfigyelés nélkül. Aki keveset gondolkozik, sokat téved! A természettudományokban az egész élmény nem más, mint műszerek megépítése a kísérletek vagy megfigyelések számára és a műszer mutató szerkezetének exakt leolvasása. A kísérlet nem más, mint — egy tünemény lefolyását meghatározott feltételek mellett megismételni. De a korlátok között lejátszódó tünemény új megoldásokat adhat vagy új megoldások lehetőségére s a lehetőségek keresésére utat mutat. Felfedezni legtöbbször annyit jelent, mint egy pontosan megfigyelt tünemény lefolyását törvénybe foglalni, szélesebb ideológiai keretbe illeszteni és végül osztályozni. A tudomány azonban éppen mivel mindig az újabban és újabban felismert tényeket ismerteti, azokat feldolgozza, rendszerébe beilleszti, a régi és új ténykörülményeket objektív kritikai szemlélettel kiválogatja: folytonosan alakul, de kész sohasem lesz. Minden megdolgozott problémából az új kérdések végtelen sora rajzik ki s a mai felfedezések a holnapok csíráit hordják méhükben. A tudomány kész sohasem lesz, mert a teremtett világ gazdasága végtelen! Nehány évvel ezelőtt azt hittük, hogy a csillagászattan közeledik a befejezéshez, mikor Seeliger prof. leírta a Tejút-rendszer zártnak megismert világát, de az újabb erősfényű műszerek feltárták a Tejút-renszeren kívüli csillagvilág mérhetetlenségét s új feladat elé állították a csillagászatot: megismerni, leírni, kikutatni az óriás-csillaghalmazok törvényvilágát, természetrajzát, — hogy a sok ezer példa közül csak egyet hozzak fel! (Folyt, köv.) •HMNBMMmMBnBHaHHKMnaMaat Három Ady-kompozíció A Dalegyesület kertjében már elhullatták levelüket a gesztenyefák, csönd van s őszi poézis remeg a levegőben. Benta terem sarkában a zongora, előtte a Dalegyesület karnagya, Schmidt Viktor.ltt tölti a délutánokat, egymagában, itt dolgozik. S mikor ráköszönt az alkonyat, indul a városba pihenő sétára. Meglátogattam őt egyilyen őszi délután és meghallgattam három legújabb szerzeményét. Három Ady vers, három kompozíció férfikarra. A három versbe bánat süppedt, egy élet búcsúzik ott minden sorában, aki érzi a halált, akiben utolsó, nagy fináléban zúgnak az akkordok az élet dicsőítésére és a nagy, halhatatlan búcsúzkodásra. Mert Ady élete ez vala egyszer. És a Dalegyesület karnagyának alaptermészete sokban rokon a szomorúságok és finom, búsuló nekifelejtkezések inspirációival. Aki ismeri őt, tudja róla, hogy halkan lépeget az életben, szerényen, halkan szól az emberekhez. A három Ady vers: Várás a tavaszkunyhóban, Ének a porban, Halk, bánatos szökés, — az ő lelke-arcának is megfelelt, mint ahogyan emlékeztet bennünket a két nagy, süppedt csodálatos Adyszemre. Milyen fülbemászók ezek a melódiák, miiyen heroikus életszerelem s milyen könnyes rezignáció szakad ki belőlük. g Ó de megérzem, hogy sikolt ki a zon- A gorából: „Ez az a nász, amit Ígérnek ' s amit soha meg nem kapunk. Holnap, | súgja a végső Tavasz is s meghalunk.“ £ Mert Ady Endre hiába áhitozta, nem i érte meg a holnap nászát. Néha őszi délutánokon fiatal emberek lázas törtetésében a szépség után: a fáklyafüstből fellobban a láng. Most is a Dalegyesület öreg falai között ütött tanyát a Költő, kivel találkozott egy késői utód, áhítattal, kegyelettel és dalba öltöztette a szót, hogy megcáfolja a szót: Ki magyar tájon nagy sorsra vágyik, Lalla, lalla, Rokkanva jut el az éjszakáig. „Be jó volna élni,“ irta egyszer Ady — és Schmidt Viktor kompozícióiból ezt éreztem meg, ezt a nagy, éhes, szerelmetes, rimánkodó, könnyekben ázott, őszült vágyat, ezt... ezt. Ezt az Őrjöngést, ezt az elnémult rémületet. Este hét órakor együtt jöttünk el a Dalegyesületből, a városban már vígan korzóztak az emberek, villany szikrázott, rikkancsok kiabálták a szenzációkat, csak mentünk szótlanul,... csak mentünk... szótlanul. Csöndesen megeredt az eső. (e. h) Ufi filmtekercs. Élő anakronizmus az első osztályon. Pesti gyors. Nógrád megye. Őszi délután. A hangzatos nevű Apc-Zagyvaszántó körül halkan felszáll egy ur. Igen különös úriember. Első osztályba lép, kis táskáját feldobja a hálóba, de van neki egy átalvető táskája is, mint az ötven év előtti angol utazóknak: barna vékony szíjjon hatalmas táska, mely a baloldalán fityeg. Világjáró, kockás angolok használtak ilyet a vasút őskorában. Az egész ember is olyan, mintha egy régi, képes családi albumból lépett volna ki. Ézerkilencszázharminckettőben vajmi ritkán látható. Mert hogy festett emez úriember? Mint Batthyány negyvennyolcban. Mint egy hazafi a pozsonyi diétán. Manapság már csak a Nemzeti Színházban lehet ilyen ruhát látni, amikor az „Aranyembert“ adják. Szűk, zsinóros, fekete magyar nadrág, hozzávaló puhaszáru csizma, sujtásos attila, aranyszélű, csokros nyakkendő, — régi jurátusok, alispánok jártak igy. A ruha kelméje nagyon finom posztó, ingének kézelője hófehér, kesztyűje disznóbőr: az egész alak nagyon finom, kellemes, megkülönböztetett jelenség volt. Jó — magyarul igy fejezhetném ki: elegáns és disztingvált. :. Látszott rajta, hogy mindennapos, megszokott ruhája ez ennek az urnák, akinek régi magyaros öltözetét hatalmas, mellig érő hófehér szakáll egészítette ki. Valahányan voltunk a kocsiban, sorra ellépdeltünk előtte s megnéztük feltűnés nélkül. Csendesen ült a fülkében, egymaga. Emlékszem, egyszer, a nagy nemzeti felbuzdulás idején lúttam hasonló magyaros öltözetű embert, — ezerkilencszázhusz körül járt néhány évig a jogi fakultásra, Pesten, egy nagybajuszos jurátus, de annak kopott volt a ruhája, azonkívül egy fringia is csörömpölt az oldalán, amiről később kiderült, hogy fakard s nem lehet kihúzni. Éz a férfiú az ébredő magyarok egyik ifjúsági vezérszónoka Fűzik mérték után is, haskötők orvosi rendeletre, melltartók, női kombiné és hálóingek, keztyű, harisnya ° nagy raktára Pollák Juliska Utódánál Komárno, Nádor-u. 17. Keztyfik és fűzők tisztítása és javítása. volt s haja úgy lengett, mint a Rákóczy Ferencé. Később eltűnt a pesti uccáról, amelynek Freystädtler lovaggal és Újhelyi Nándorral együtt sokáig jellegzetes alakja volt. Azóta se láttam magyar ruhás alakot uccán megjelenni, köznapon. Mert a diszmagyar nem ide tartozik. Ezt a fehérszakállas magyar urat mindenki megnézte magának a vonatban élő anakronizmus az amerikai világban. Honnan jött, kicsoda senki se tudta. Megjelent, mint egy figyelmeztető a magyar előidőkre. Hátha a kalauz tudná? Megszólítottam. — Mondja, kérem, kicsoda ez a nagyszakállu, zsinóros úriember? A kalauz, aki hivatása szempontjából fogja fel a kérdéseket, ijedten kérdezte: — Talán összeszólalkozása volt vele az urnák ? — Dehogy. Azonban nézze meg, milyen érdekes öltözete van. A kalauz bepillantott a fülkébe. Felrántotta a vállát. — Nem tudom, ki lehet De valami gazdag úriember, — tette hozzá őszinte elismeréssel, — mert teljes jegyet váltott És szakszerűen fűzte még hozzá: — Első osztályú polgári, fizetett, élj es jegye van . .. Polgári jegye van . .. Pedig megjelenésére nézve legalábbis gróf... Ült csendesen, egymagába, finoman, mintha itt felejtették volna a régi világból s most az elmúlás felé utazik. De oda is első osztályon. Kalauzok udvariassága. Általánosítani ugyan nem lehet hogy egyik ország kalauza mindig udvarias, a másiké pedig mindig goromba, mert láttam én már udvarias szerb rendőrt is és goromba osztrákot, de feljegyezni ezt a két történetet mégis érdemes. Egy napon történt, időkülönbség másfél óra: Pelsőc-zólyomi vonal, úgy Várgede táján. A szakaszba Feleden egy fiatal hölgy szállt be, pesti hölgy, jól öltözött urinő. Csomagjai a polcon. Jegye rendben, útlevele kikészítve. Véletlenül azonban olyan fülkében ül, amelyen ez a szó van: Nekuráci. Mi már megtanultuk, mit jelent. Meg kellett tanulnunk, ha a vasutigazgatóság nem is volt olyan figyelmes; hogy magyarul is kiirta volna. Tekintettel a magyar vidékre, a dohányzási tilalom államnyelven kivül csak a Nefumatori és a Nichtraucher szavakkal van jelezve, tekintettel arra a rengeteg németre, olaszra és franciára, aki szlovenszkói vicinálisokon utazik. No, mindegy. Megtanultunk sokmindent, ezt is. A pesti hölgy azonban, — és ebben nincs semmi csodálatos, — nem értette ezt a kis cédulát, ami az ablak fölött volt eldugva és rágyújtott. Hogy-hogy nem, egyikünk se látta meg a dohányzási tilalmat s csendesen elbeszélgettünk. No, most jön a bürokratizmus A kalauz képviselte a bürokratizmust. A kalauz, — nagy, behemót ember — belépett s mivel illetlennek találta, hogy magyar közönségtől magyarul kérje a jegyét, először dörmögött, s a következő pillanatban ráorditott a hölgyre. Tesssék ezt úgy venni, ahogy mondom : egész kíméletlenül, hangosan ráorditott. Hogy mit kiabált, azt az első pillanatban nem tudtuk. Az ember, ha hatósággal keveredik össze, sose tudja, mit vétett. Mikor azonban a kalauz hangja egyre erősebb lett s a keze a cigaretta körül hadonászott, eltalálta a hölgy is, hogy itt valami főbenjáró bűn történt: dohányzási tilalmat szegett meg. Rendben van. Ha már a tábla úgy van kiírva, hogy nem mindenki érti, ám legyen. Csakhogy a kalauznak ordítani nem szabad. A kalauznak csupán figyelmeztetni illik. Goromba volt és kellemetlen. Annyira, hogy a kis hölgy szeméből kicsurrant a könny. ... A másik kalauz : Salgótarján, MÁV. Vonatunk áll a síneken. A szomszédos sínpáron szemben jön egy tolató mozdony. Néhányan a lépcsőn tartózkodnak, köztük egy hölgy is. Ha va-Süteménye megörvendezteti j ha \ megszórja iSAÉ PPP OETKER FÉLE VAN1LL1NCUK0RRAL lamelyik csallóközi állomáson akkor tartózkodsz a síneken, amikor gőzös jön szembe, akkor úgy kurjongatnak rád, mintha gyilkosságot követtél volna el. Itt azonban, ezen a tarjáni állomáson történt valami kedves. Nem nagyjelentőségű, de feljegyezni illik. Ahogy a gőzös egyre közelébb füstölgőit, az egyik kalauz félhangosan igy szólt: — Kérem, uraim, hölgyeim, méltőztassanak fölfáradni a lépcsőn, nehogy baj történjék. Megtettük. De még milyen szívesen. Hogyne, mikor oly udvariasan kérték, (sz. v.) HL ÍREK Az aradi gyásznap — 18k9 október 6. — A dicsőséges, szent tavasz után elkövetkezett a kegyetlen, gyilkos ősz. A magyar szabadságnak fiatal hajtását legázolták a császári hordák és elkövetkezett a leszámolás: itt élned, halnod kell. Ezúttal a költő sorának második mondata ment teljesülésbe. Halnia kellett a tizenháromnak szégyenteljes, megbecstelenítő halállal, a bitóján. Ezt az Ítéletet nem a jog mondta ki, hanem a szoldateszka dühöngő szadistája, akinek a nevét nem szabad magyar embernek soha, de soha kimondani. Ellenben kötelességünk minden esztendőben ezen az őszi napon leikeinkben gyászt ölteni és meggyászolni az erőszaktételt a jogon, a hitnek beszennyezését és a nemzet oltárának szentségtörő kezekkel való meggyalázását. Addig egy oltárunk volt, azóta tizenhárommal több oltárt építettünk be a magyar Pantheonba. Mindegyik előtt ott ég a magyar hitnek öröklámpása, hogy ki ne aludjék soha. Leikeinkben is kigyűjtöttük ezen a napon oltárunk gyertyáit és áldozatunkat bemutattuk azokért, akik meghalni tudtak hősök gyanánt apáinkért és miértünk is, elkésett nemzedékért. Óh mi jó lett volna akkor élni, amikor bemutathattuk volna a legszentebb áldozatot a magyar földért, a nagy tűzhelyért, a magyar nemzet jövő életéért! így: kegyeletünk a tizenháromé, munkánk nagy emléküké, áldásunk a fölöttük virrasztó nemzeté.- A ZSIDÓK HOSSZUNAPJA. A zsidók engesztelő napja: Jom Kippur, vagy Hosszunap, amely a legnagyobb ünnepe izraelita testvéreinknek, az idén hétfőn, október 10-én lesz. Az ünnep már vasárnap este beköszönt és az ájtatos zsidók már attól a pillanattól kezdve ünnepelnek. Az engesztelődés napja szigorú böjttel van egybekötve, aminek az a jelentősége, hogy. hogy a megtérést és töredelmes megbánást fogadó hitsorsost kibékítse a Jehovával. Az ünnep az igazi bűnbánóknak bűnbocsánatot hirdet s a zsidó templomok e napon megtelnek buzgó izraelitákkal, akik egész napon át imádkozással töltik el az időt.
