Komáromi Lapok, 1932. július-december (53. évfolyam, 52-103. szám)
1932-09-24 / 75. szám
4. oldal. »KOMÁROMI LAPOK« 1932 szeptember 24. Jjagy vut turnét! a AuJiáé> mert lágy vízben nem képződnek ama szürkés-sárga mész-szappan csomócskák, amelyek a szövet-rostokra tapadnak, öblítéssel nem távolíthatók el és ártanak a ruhának. Tudja, hogy 100 liter kemény víz egy darab szappant teljesen felemészt? Lágyítsa meg tehát a kemény mosó- és az első öblítő vizet CLARAX-szal. 1 csomag mindössze 1.50 Kc-ba kerül és 200 liter kemény vizet lágyít meg. Az ilyen lágy vízben a szappan teljes mosó ereje érvényre jut. Szappant takarít meg tehát, kíméli a szövetet és a ruha hófehér lesz. Kérjen egy ingyen minta csomagot a kereskedőtől, ahol vásárol. Ahol a nőket szépítik. Látogatás dr. Rauscher Zsigmondné kozmetikai szalonjában. Nem valami titokzatos officina ez, hasonlóan ama régi alchimisták műhelyéhez, melyeknek titkához emberi kéz hozzá nem férhetett (ha ugyan nem volt beavatottja a hétszerhét rejtelmeknek), nem titkos lombikok és görebek tanyáznak itt, — a terem világos, a bútorok mosolyognak, a villanygépek halk melódiával zugnak s mégis titok ami itt rejtőzik: az örök női szépség titka van ezekben a csövekben, tégelyekben, üvegekben és ecsetekben elrejtve. Hogy a férfiakért történik-e a szépségnek minden időkben való ápolása, vagy önmagáért csinálják a nők, azt megfejteni eddig egy tudós sem tudta. Ez a nők titka marad. Minden oly gusztusos itt, tiszta, kedves és világos. A női szépségek megtartásának laboratóriuma ez s ahogy a „végigkészitést“ nézzük, felötlik bennünk ez a kifejezés: „boszorkányossággal vegyes egyszerűség.“ Amig a fáradt női arcból, a napi munka egyformaságában elszürkült bőrből friss, rózsaszín, angol-göris puha teint lesz, a kenőcsök, masszázsok, vibrációk seregére van szükség. Hanem ezek aztán gyors egymásutánban következnek az arcon s a laikus ember csak a finoman felrakott krémek, borítások, simítások, gummihengerek, áramkapcsolók villanó egymásutánját látja, korunk „szépészeti vívmányait“ élvezi s ez valószínűleg élvezet is lehet, mert az „áldozati nők“ ugyancsak boldogan mosolyognak a finom vibrációk s az enyhe masszázsok alatt. Kenőcsre masszázs, arcgőzölésre villanyrezgés, pakkolásra kenegetés, finom festés, szemöldök-gondozás, ha szükséges: villannyal a pehelybajuszok (némely nőnél nem is olyan „pehelyke“) kiirtása: csodálatos, milyen nagy útja van annak, amig a szürke arcú nő uj ábrázattal de kellemesebben és szinte újjászületett érzésekkel megjelenik [az esti lámpafénynél. Báthory Erzsébet fiatal lányok vérében fürdött. Itt, ebben a szalonban a vérről legfeljebb annyiban van. szó, amennyiben a finom vérerecskéket vibrációkkal nógatják munkára a bőr alatt, mert minden kornak meg van a maga kozmetikája s ez a mostani, modern, higiénikus, fürge ujju és gondos kozmetika mégis csak kevésbbé veszedelmes, mint a régibb korok szépségápolási technikája. Ma: tudományosan is szépek tudnak lenni a nők. És sikerül nekik. Ebben a laboratóriumban kiválóan. Mégis csak van titkuk a nőknek! Kozmetikus. Fényképészeti készülékek, filmek és papírok Hacker és Ncufeldnél. Szeptember végén Egyszer, valamikor kerti virágok között érte utói a felismerés nagy kiáltása a költőt, aki csodálatos, rövid életével az elmúlás és örök élet nagy szimbóluma lett. Akkor is szeptember vége volt, halk bánat ereszkedett a földre, az asszonyok szemében föllobbanó lángok égtek, az emberek tüdejében mélyen sípolt a halálos ének, akkor is elszálltak a fecskék a narancsligetek felé, akkor is bucsuzkodott a nyár, mint az öregedő asszony, nehezen, ragaszkodón, forrón. Most is, ilyenkor jó meditálni a költő verse fölött, ájtatos csodavárással olvasgatni a Petőfi verset, most, mikor szeptember végén hervad a nyárfa az ablak előtt, jó megsimogatni a fáradt szemekkel a világot s őszi bor mámorában életről, halálról beszélgetni s nagyon vigasztalni saját magunkat. Milyen csöndesen surrannak hozzád az esték s milyen fájdalmasan szépek. Mint a hulló csillag. Mint a temető virágos dombjai. Mint egy könny. Búcsú. Higyjétek csak el nekem, az ősz jó, hivséges barát, álmatag sóhaj, narkózis, csók. Igaz, az őszi csók nem hull, tapad, forr az ember szájára, a homlokra ereszkedik békésen, mint az őszi halál, mint a virágszirom halála, ahogy lassan lefordul a földre. Hűséges barátom vagy nekem ősz, a szegény emberekkel, az elfelejtett halottakkal és az őszirózsákkal haldokló kertek csupasz fái alatt. Ó kérlek téged ősz, drága barátom, kármin-alkonyatok gyehennáiból küldd el titokzatos tüzeidet, üzenj nékem szent, megfoghatatlan titkokat a hulló csillagokkal, feltámadnak-é egyszer a lebukó csillagok, ó ezt üzend meg nekem, messziről jött-é a csillag, mi hozzánk érkezett, a könnye volt-é az Urnák, ki fiait siratja haszontalanságokért, mert bűnbe esének s kiüzetének a paradicsomból?! Barátom, drága ősz, kopott felöltőmet veszem már az estéken s úgy érzem ilyenkor, veled egyesülök s veled didergek az agglegény-hold alatt. Kalapomat veszem s embertársaimat üdvözlöm nagy lobogtatással, mint az érkező utas, mint a távozó utas, mindig szeretettel, a szeretet vágyával, mint ahogyan a szellővel meglobogtatod a szeptemberi fákat, hogy elsárgult levelük hulljon a földre s piszkát csalfa látszatta! bearanyozza. Barátom, Petőfi versét olvasgatom tengerszemű csodálkozással: „elhull a virág, eliramlik az élet“ . . . nézd, a költőnek igaza van, övé a felismerés szent diadala, mikor az utolérte őt kerti virágok között ... szeptember végén, amikor már ősz, drága barátom, átölelted a földet s szeptemberi könnyekkel megöntözted a temetőket, igaza van, hogy belőled kiolvassa a nagy szentenciát: eliramlik az élet . . . mégis, úgy érzem én, a percemberke, nem haragudhatok rád, barátom, halálos évszak, ha százszor is igaz a szentencia, olyan vagyok én, mint az utas, kit nem akar felvenni a szekér, mégis szalad a szekér után, lohol, törtet, rohan, irtó vággyal, akár könyörgéssel is. Mert a poros országút két oldalán olyan szép minden. A városok, a bulvárok, a földek, a virágok, a faluk s hidd el barátom, drága ősz, még az emberek is, a rossz, önző és igazságtalan emberek is. Nem kell nekem Maeterlinck filozófiája, sem a mikulásszakállu Tagore bölcsessége, mit nékem a nagy világ minden kincse, ilyenkor, áhitatos ősz felé csak elmeditáigatok a költő verse fölött, mit megirt egy multszázadbeii dicső emlékezetű őszben, (mikor égő tüdejében mélyen a halál dalolta már kócoshaju indulóját) és a sok szépség közötte beleremeg a vágyakba lázadó életem, a sok szépséget pedig lelkem csupasz ágaira aggatom. Haliga csak, valami csobbant, a lélektó csöndje beleremegett, . . . egy falevél hullt a fáról: szeptember vége ... Erdöházy Hugó. A csodahegedük kora Az utóbbi időben három csodahegedű is megfordult Komáromban: a nyolchúr os, a gyufahegedű s a „tangvalc“ Komárom, — szeptember vége. ... Még nyílnak a völgyben a kerti virágok s az elmúlás félre nem érthetően jelentkezik a heves dunai szél és az aszfaltozási büdösség alakjában, de az emberi szellem nem nyugszik és az agyvelőt dér nem üti meg... Egyszóval, dolgozunk, dolgozunk. Pur-farag mindenki. Újabban hegedűket éppen. Most a csodahegedükön a sor. Egy csekély alakítás-változtatás, egy kis magabizás, a távoli meggazdagodás csillámló Ígérete s születnek a csodahegedük. Néhány ilyen újonnan szerkesztett hegedűt mi magunk is láthattunk Komáromban. Az utóbbi hetekben úgy adtak egymásnak találkozót a csodahegedűsök, mintha itt valami titkos szabadalmi központ lett volna. A nyolchúros mester A nyolchúros hegedű alkotója Bencéik asztalosmester Udvaráról. Ezzel a férfiúval többször foglalkozott lapunk is. Bencsik asztalosmester uram kitalálta, hogy a nyolchúrú hegedű jobb is, praktikusabb is, mint az egyszerű, de kopott négyhúrú. Evégből minden pénzét nyolchúrú hegedű alkotásába ölte s hangversenyeket tart. Szerény, kedves ember, csak a hegedűjét nagyon félti, ő az egyetlen, aki a hegedűjét nem szereti magával hurcolni, nehogy ellessék a találmányát, de 6 azután az is, aki azonnal hangverseny keretében kíván bemutatkozni. Többször járt Komáromban s mikor féltünk neki kilátásba helyezni egy sikeres estét, hatalmas bevételt, rosszindulatnak bélyegezte. Magunk részéről igazán szeretnők, ha a kitűnő Bencsik mester vállalkozása nagy anyagi sikerrel járna, de Komárom városa sokszor közönyös a művészi élvezetekkel szemben s vannak bizonyos igényei. Azonkívül szeszélyes is a közönség. így aztán Ersekujvárott több reménnyel és biztatással indult neki a bemutatónak. Itt azonban szintén valami baj történt a bemutatóval, mert az »impreszárióval« súlyos nézeteltérései támadtak a kitűnő mesternek. Jött is be nagypanaszkodva hozzánk, Komáromba, de meg nem történtté tenni az érsekujvári bemutatkozás szerencsétlen kezdeményezéseit már nem lehetett. A hegedű, mint mondom, nyolchúros. Ámbár még kevés ember látta. Úgy őrzi a kitűnő mester a titkot, mintha nem volna az egész alkotmány Kolumbusz tojása. A bibi ott van, hogyha a nyolchúros hegedűre szükség lett volna, már Stradivárius megszerkesztette volna. Valószínűleg örökbe hagyta az eszmét az udvardiak számára... Kétezer gyufaszálból hegedű A másik csoda-alkotmánnyal egy Brúnó Oehlke nevű német csámpáskodott be a szerkesztőségbe. Az ember ezekkel a bőrnadrágos, hátizsákos, szögescipős németekkel sose tudja, hányadán áll. Wiking-hajóval jöttek-e Svábországból, citerával hangsenyeznek-e a Duna mellett, levelezőlapokat árulnak-e, vagy talicskán tolják-e az autogramm-köny vüket, amit majd a holdbéli milliárdosnak fognak eladni Csikágóban ... Utazásuk lényege mindig ugyanaz: pénzt szerezni ki a gyanútlan középeurópaiból. Mikor még csak ritkán és egyesével jöttek, adott az ember nekik szívesen, de mikor aztán rajban lepték el a Dunapartot s követelő módon könyörögték ki zsebünkből az ütjük folytatásához szükséges koronákat, az ember röviden, de udvariasan dobta ki őket. Akkor inkább a cserkésztáborozásra adakozunk, hisz kalandoraink vannak magunknak is. Egyszóval Oehlke ur, rövid nadrágjával, szöges cipőjével és Abesszíniáig szóló útlevelével bekövetkezett Komáromba. A jóég tudja, mit akarnak ezek Abeszsziniával. Valahány világvándorra akadtam, az mind, pontosan Abeszsziniáig váltotta ki az útlevelét. Ugylátszik, ott valami titkos miniszteri stallum várja valahányat. Oehlke ur, (írjuk csak öl kének), hóna alatt hegedűtokot tartott. A tokban hegedű volt. A hegedűben kétezer gyufa. Helyesebben: Ölke ur szívós munkával kétezer gyufából rakta öszsze a hegedűt. Mivel a jászói apátságon láttam már hasonló művet, mely a kölni dómot ábrázolta és Bécsben sem rettentem vissza hasonló munkák megtekintésétől, bátran szembenéztem Ölke ur hegedűjével s vigyázva fogtam kezembe. Ölke úr remekelt. Minden gyufának kormos vége látszott is, a hegedű piros és fehér szálakból volt ügyesen összerakva. A hangja kellemes vala. Részint Ölke ur játszotta el rajta a »Deutschland, Deutschland über allest«, részint szerény ujjaim aBocibocitarkát. Ment, miként a parancsolat. Ölke úr most aszongya: — Irna-e rólam uraságod? Megtörve bólintottam, hisz ilyen bemutatásoknak úgyis ez a vége. De Ölke úr nem volt egyszerű fából faragva, mert imigyen szóla: — Nos, tehát, hogy megengedem a hegedűmmel való írásbeli foglalkozást, természetesen ennek fejében némi pénzt kérek. Ilyesmi még nem fordult elő a gyakorlatunkban. Hogy az ember reklamiroz valamit s még a reklám boldog várandósa kér pénzt, ez az ötlet kissé fesztelen volt. — Rendben van. Mennyit kér, ha megengedi, hogy a csodahegedűjéről írhassak? — kérdeztem nagy nyugalommal. ölke úr a levegőbe nézett s megpaltintotta ujjaival a kétezerszálas húrokat. — Nnnna! Harminc korona elég lesz. Ebadta abesszinaija! Bosszút forraltam. Mint a világvárosi lapoknál szokás, elegáns gesztussal utalványt adtam lapunk kiadójához, harminc korona erejéig. Ment Ölke ur, mint a sólyom, távozott, mint az ólommadár. Hogy fáradozása nem járt sikerrel, azt onnan gondoltam, hogy mikor estefelé belopóztam a kiadóhivatal rekeszeibe, egy elmélázó hang fogad s mutatja az utalványt, amit ölke úrnak adtam: — Micsoda utalványokat osztogatnak az urak? Ölke ur tehát itt járt. Utalványát persze csodálkozva fogadták. Magam is csodálkoztam volna, ha az utalványra adtak volna valamit. Később hallottam aztán, hogy az egész Délsziovenszkót végigkunyerálta s még mi voltunk hozzá a legudvariasabbak... A „tangvalc“ Ez eredeti komáromi alkotás. Gárdonyi Imre nevű fiatalember az alkotója. Azért tangvalc, merthogy a tangó és a valcer játszható rajta a legszebben. Érdekes, ügyes alkotmány. Megbírálni azonban egy nagy szakértőnek kellene. Piros a színe s olyanforma, mintha a hegedűből mindent levágtunk volna, kivéve a fejét, meg a húros nyakát. Acélhúrokkal szól, van valami fájdalmas a hangjában. Ketten szerkesztették, a munkanélküliség idejében jó szórakozás volt. Hogy azonban lehet-e pénzt szerezni vele, az már az alkotó urak ügyessége. Féltett szerszám volt ez is, alakra nézve csodálatos, azonkívül a többi ilynémű találmányok fölött az volt az elvitathatatlan előnye, hogy rögtön el is adódhatott... De kinek van kedve ebben a rongy világban muzsikálni? Nyugodtan várjuk a többi zeneművészeti találmányokat. — Van ráérő időnk. Ezerkilencszázharminckettőt írunk... (—)
