Komáromi Lapok, 1932. január-június (53. évfolyam, 1-51. szám)
1932-02-06 / 10. szám
1932. február 6. »KOMÁROMI LAPOK« 5. o d<*i. Földes Dezső szinigazgató kedden és szerdán ünnepli színészi pályájának negyedszázados jubileumát. A huszonötödik évfordulón a Cigányprímás ismert operett címszerepében lép föl a kiváló és népszerű művész. — Saját fudósitónkSól — Komárom, — február 5. Amint a fenti fő- és alcímből láthatják olvasóink, Földes Dezső, az itt idéző színtársulat igazgatója, a kiváló színész, izig-vérig művészember színészpályájának jelentős útjelzőjéhez ért. Huszonötévé már, hogy zsebében a sziniakadémia diplomájával, mint a legboldogabb embere e földi siralomvölgynek, túl rózsásszínűnek látván e világot, elindult a színészet rögös útjára, hogy a világot jelentő deszkákon megvalósuljanak a szép álmok a nagynagy dicsőségről, sikerről, tapsról, elismerő kritikákról. Tele ambícióval, vasakarattal indult el az utón, amelyről azt hitte, hogy csak rózsákat, babérokat terem, de hamarosan tapasztalta, hogy ez az út a töviseket, a rögöket is bőven termi. Földes Dezső, mint jeles, kiváló színész, mindenütt, ahol csak föllépett, hamarosan a közönség kedvence lett. Minden közkatonának az az ambíciója, hogy hadvezér legyen, az iró arról álmodik, hogy ő egy nagy lap nak a szerkesztője, viszont minden színésznek az a vágya, ambíciója, hogy szinigazgató legyen. Földes Dezőnek is ez volt a vágya. A 25 éves színészi pályafutásából 15 évig álmodozott arról, hogy majd amikor ő szinigazgató lesz! 15 évi álmodozás után végre beteljesült az álom, immár tiz éve szinigazgjtó. És mindjárt le is szögezzük, hogy merész Íveléssel emelkedő színészi pályáján a szinigazgatóság súlyos ballasztot jelent. A szinigazgatósággal járó gondok elvonják attól, amire hivatva van, ami az ő igazi eleme, igazi birodalma, a színpadtól. Mint igazi művészembert, mint izigvérig szinésztehetséget szívesebben látnók a társulat egy kiváló tagjának egy élelmes igazgató alatt, aki tudná, hogy Földes kedvence a közönségnek és minél sűrűbben hozná meg a közönségnek azt az élvezetet, hogy Földes művészetében gyönyörködhessen. Földesről azt is mondják, hogy ügyes, élelmes direktor. Lehet, de az élelmességéből levizsgázott akkor, amikor egy nagyteheiségü színészt, önmagát nem foglalkoztatja eléggé. Ha többször föllépett volna, a szezon is jobban ment volna. Dehát édes istenem, a direktorok kényelmesek és a művészetüket, az ambíciójukat elnyomja a kényelemszeretet és ezzel megrövidítik a közönséget és a másik énjüket, a direktort. Földes Dezső játéka már az első jelenetekben tetszést, elismerést, sikert csal ki még a nehezen fölmelegedő komáromi közönségből is. Olyan igazi művészi, bohém ember, akinek minden jól áll a színpadon, még az is, amikor rögtönöz és egyenesen a karzatnak játszik. Ezt sokan bünül róják föl neki. Én nem. A karzat mindig a nézőtér hangulatának a megindítója, a lavinája, a forgószele. Az ülőhelyek közönsége sokszor affetált tulillemből hideg akar maradni, talán szeretne nevetni, kacagni, de azt hiszi, hogy az nem illik. De ha a karzat kacagós, tapsoló jókedvének a lavinája megindul Földes Dezső ötletes mókáinak a hatása alatt, akkor az affektált ridegsége a földszintnek megtörik és a jókedv megdagadt árja áttöri a gátat és a földszint is kacag, nevet, tapsol és a kacagásszülte könnyeket törli a szeméből. Földes dezső pompás alakításainak az emléke mindig megmarad a lelkűnkben. A darab címét rég elfeledtük, de Földes alakítása kitörölhetetlenül vésődik az emlékezetünkbe. Sajnos, az idei szezonban kevésszer élvezhettük művészetét. Ki ne emlékeznék a Csókos huszárokban a játékára, amikor a felesége helyett az anyóssal csukják össze a nászéjszakára. Hozzá még az anyósát Mihályi Vilcsi adta. Ha ez a két vérbeli művész, Földes és Mihályi Vilcsi mint partnerek összekerülnek, akkor aztán rengnek a falak a kacagástól. A templom egere öreg irodistáját se feledjük el soha Földestől és azt a szerepét se, amikor (a darab cime már nem jut eszünkbe) egy művésznőnek a müférjét adja, hogy az udvarlókat távol tartsa a művésznőtől. De ki tudná elszámolni az ő sok, sok és nagy sikereit. MÉCS LÁSZLÓ: (—február 6.) A gútai csendőrség ma letartóztatási parancsot kapott a losonci csendőrségtől, hogy azonnal tartóztassa le László Kálmán gútai gyógyszerészt, akit azzal gyanúsítanak, hogy a tizenhárom évvel ezelőtti losoncköi nyéki harcok alkalmával Herencsvölgyön többedmagával kivégzett egy szakaszvezetőt. Ezzel a nagyszabású statáriális pör hullámai a Csallóközig is eljutottak, sőt még több letartóztatás is várható Nyugatszlovenszkón. A letartóztatás érthető feltűnést keltett s a gyógyszerészt teljesen váratlanul érte. Pénteken a gútai csendőrség autón behozta a komáromi ügyészségre László Kálmánt, akit valószínűleg a besztercebányai ügyészségre visznek néhány nap múlva. László Kálmán nem is tagadta, hogy Az elátkozott család Gútai Tádéjában, mint drámai hős ragyogtatta nagy művészetét, mert nem csak mint komikus, de mint drámai hős is elsőraugu. Minden szerepében jó. Fiatal éveiben például Pozsonyban, Polgár igazgató társulatánál játszott ő mindent: buffót, bonvivánt, kedélyes apát, aszfaltbetyárt, táncoskómikust, drámai hőst, amit kellett. Mindig jó volt. Ez a vérbeli művész kedden és szerdán ünnepli 25-ik évfordulóját színész pályájának. A cigányprímás népszerű operett címszerepében lép föl. Azt a sok derűt, jókedvet, könnyeket kicsaló kacagást, nevetést, amelyet Földes Dezső szerzett eddig a komáromi közönségnek, azt most viszonozzuk azzal, hogy kedden és szerdán töltse meg a közönség a színházat. Nem fogja senki megbánni. Földes pompás alakítással fogja ezt meghálálni. része volt a kivégzésben. Szerinte, mint az akkori losonci 25-ös közös gyalogezred önkéntes őrvezetője, századosa parancsára ötödmagával kivégzett egy szakaszvezetőt, aki gépfegyverrel félemlítette meg a herencsvölgyieket. A parancsnak, mint katona, engedelmeskedett, mivel patrulszolgálatot teljesített. Gútán és környékén nagy feltűnést keltett a gyógyszerész letartóztatása. László Kálmán jóformán csak néhány hónapja tartózkodik Gútán, ahol mai patikáját megvette. A gyógyszerész felesége éppen most áll családi örömök előtt s félő, hogy ez a váratlan lelki megrázkódtatás nagy hatással lesz az uriasszony állapotára. A gyógyszerész hirtelen letartóztatásával Guta községben zárva maradt a patika s e pillanatban a tizenkétezer JÓSÁG A varjak száján jaj didergett, a népek fagyot fogvacogtak, az élet-tenger befagyott és nagy rianással megrepedt. Az üvegházból kirohantam, kezemben friss cserép-virággal, a farkas-szájú szélbe dobtam nagyot kurjantva: Szeretet! A varjak, vének vigyorogtak: jó éjszakát cifra csodácska! — De az lehullt, gyökért eresztett s az égig szökkent hirtelen, Egy angyal csúszva jött le szárán, mint hogyha fészek keresésbő füttyös kamaszka jő a bükkről s a cimboráknak hírt jelent. A kamasz angyal kacarászva ezüstből égi fészket tartott, a testem abba beletette: „Csicsijja, csendben kis tojás, a tested burka: tojás héja, a lelked benne a fehérje, de nem zápu!t-e meg? Meglátjuk!“ S míg szava folyt mint vízfolyás, a fészek ezüst dróttekercsén az égi áram átkeringett s a röntgenben a tiszta szív-mag ritmusozott oda-ide. A kamasz angyal rámkiáltott: „A mennyország itt van közöttünk, ha tested héja széthull: átlépsz belé, mint kész angyal-csibe!“ Az angyal eltűnt észrevétlen, mert jött a három rongyos ember: „A varjak szája vért ihatna s ehetne ember-tetemet és milliók leikébe csóvát dobál a düh! A milliókból hárman jöttünk, hallottuk hired, segíts, a tél hitet temet!“ — „Erdőm kivágva. Szétosztottam. Az eszmefákon nem lesz fészek’ de a madárnál több az ember s a fában csők van, emberek! A gyümölcsfáim óvtam eddig, de a gyümölcsnél több az ember, kivágjuk most a kis gyümölcsöst, a fában jóság szendereg.“ És fölmentünk a körtefára: én és a három rongyos ember. A fán virágok szoktak lenni s oly körték, mint a gerlehús. Most fűrészelten hullt az ága s az Isten bennük megbizsergett, s hogy jött a dél s a nagyharangban felujjongott az Angelusz: a százados fán négy lehajtott fej volt, négy kézben állt a fűrész, négy lélek illat-rádiója imás hullámot remegett. Az Űr ezüst, hárfás szakállán az aprószentek citeráztak, Ő meg mosolygott: Jól van, jól van, elég legyen már gyerekek!“ A csendőrség letartóztatta a gútai gyógyszerészt, aki tizenhárom esztendővel ezelőtt állítólag többedmagával kivégzett egy losonevidéki szakaszvezetőt Gutáig jutottak eí a nagyszabású pór hullámai. — Saját tudósítónktól — lakosú községnek, — mely Szlovenszkó legnagyobb faluja, — nincs gyógyszertára s patikai ügyekben Komáromba kell mennie a gyógyszerre szorulóknak. HÍREK A japán kapitány, meg a bableves. Hirtelen megint aktuálisak lettek a japánok, ezek a csendesen és ravaszul mosolygó, cseresznyevirágos, harakiris, örökké udvarias emberkék. Volt nekem is néhány kitűnő japán ismerősöm s az egyik, Imaoka Dzsuicsiró gyakorta hosszú előadásokat tartott a Belvárosi Kávéház sarokasztalánál a husidéról, a japánok erkölcsi világnézetéről. Mi áhítattal hallgattuk. Ez az Imaoka hosszú ideig tartózkodott Pesten, megtanult kitünően magyarul s könyvet is írt a nyelvünkön, amelyben Japánt dicsérte rettenetesen. Egy időben Pesten divat volt exotikus vendégeket hívni, vagy legalább is előkelő külföldieket a zsúrokra, estélyekre. Először ántánttisztek, aztán amerikaiak, norvégek, később négerek következtek s lettek divattá. Imaokát is szívesen hívogatták. Pósa Lajos özvegyének családjánál, a drága Lidi néniéknél volt egy nagy összejövetel s Imaoka is hivatalos volt oda. Az estély előtt néhány órával áttelefonált, hogy időközben megérkezett egy hazai barátja, aki kapitány Koreában s nem tudja egyedül otthon hagyni. Mit csináljon vele? Hát hozza el azt is, nagyon fognak neki örülni. Felpakolta Imaoka a kapitányt egy taxira s eljöttek együtt. Imaoka tudott magyarul s vidáman mosolygott. A kapitány csak angolul tudott és japánul, ő kényszeredetten mosolygott. Abban az időben érkezett a »rokon magyar nemzet« fővárosába az ázsiai határszélről s már az első pillanattól kezdve látszott, hogy sehogysem találja magát. A társaság, amolyan vidám pesti társaság, — a konjunkturális időkben történt ez még, — csoportokra oszlott, flörtölt, nevetgélt, táncolt s a gazdag büi'féhez járult. A kapitányt körülfogták a szépasszonyok és a szenzációra éhes fiatalemberek s faggatni kezdték. A kapitány angolsága s a dunaparti angolság sehogysem egyezett. Maradt a jelbeszéd. Etették és itatták a kapitányt. Inni nem ivott, csak málnaszörpöt, pedig szerettünk volna becsípett japánt látni, talán még a japán csűrdöngölőt is eljárta volna. Imaoka tiporta a csárdást. A kapitány, ez a kis fekete emberke azonban húzódozott s egyedül üldögélt a sarokban, hacsak tehette. Láthatólag idegen volt neki ez a vidám, kedélyes, zavartalanul mulató, daloló magyar társaság. Mindig csak mosolygott. Nem tudtuk, lenéz-e bennünket, avagy csodálja a »kifinomult európai társasélet« gyönyöreit, ami vidám pezsgőzésben, tangóban, csárdásban s reggel felé melankolikus dalolásban nyivánult. Volt itt hívott vendég talán hetven is, közöttük mindig elveszett a kis japáni emberke. Nem ivott s a gazdag büfféből csak a salátákat, zöldségeket, süteményeket szedte ki. A rezgő kocsonyájú hideg malac, a zsíros-szegélyű sonka, a hideg hurka előtt közömbösen ment el. Később áttért a szódavízre. És mindig csak mosolygott az istenadta. Egy-egy sarokban elüldögélt, szeretett volna már hazamenni, de nem akart illetlenséget elkövetni, talán beszélgetni is szeretett volna cseresznyevirágos hazájáról, de nem volt kivel megosztani bánatát. Imaoka viszont úgy érezte magát, mint a hal a vízben, de ő sem evett húst. Reggel felé mind kitünőbb lett a hangulat. Vidám csárdást roptunk, a büffé kimerült, bármily gazdag volt is és a zárt verandán kedélyes társaság borozgatott. Ekkor lépett be az aranyos Lidi néni, háta mögött az inas meg a szobalány rettentő serpenyővel. Lidi néni dirigált, letették a serpenyőit s a mérhetetlen edényből pompás kolbászos bableves, korhelyek eledelének illata szállongott. Tányér, kanál: mint fegyverzet mindenki kezében. Sorra je-
