Komáromi Lapok, 1932. január-június (53. évfolyam, 1-51. szám)
1932-04-02 / 26. szám
í > KOMÁROMI LAPOK« 1932 április 2. Rauscherné kozmetikus Komárno, Deák Ferenc-u. 1. Telefon 176. Egyéni rendszerű arc-, bőr- és szépségápolás. Hajszálak végleges eltávolítása. Mindennemű szépséghibák szakszerű kezelése. Quarz besugárzás. Összes modern kozmetikai eljárások. Telefon 176. Díjtalan tanácsadás. Telefon 176. Mindennapi úti jegyzetek. Vonat — Elefánt a sínek mentén. — Az utitárs. Iván Sándor kitűnő színháza. Vonat áll az állomáson. Ellenvonatnak hivják ezt a vonatot, azonban nem mintha ellened törne. Sőt! Ez a legbarátságosabb vonatfajta, amivel találkozhatsz: mikor te beszaladsz meleg fülkédben, álmosan és számos narancshéjjal az állomásra, ez éppen indul kifelé, veled ellentétes irányban, lassan és méltóságos pöfékeléssel. Mennyi ember van ebben a vonatban. Mennyi ember, megannyi külön sors, érdekes élet, arc, mosolygó és szomorú: ahogy elhúzódnak előtted a vasúti kocsik s érdeklődve nézitek egymást. Egy lány, amint olvas és szemét egy pillanatra rád emeli, egy öreg férfi, aki szivarral vesződik, egy családanya, aki a puha ülésen siró csecsemőjét pakolja, két katona, szürke, unott arccal, egy utazó blokk-könyvével, ismerősök, akik abban a pillanatban találkoznak, amikor elibéd ér az ablakuk, egy magas, zöidruhás nő most huzza le az ablakot s majdnem fejen vág egy nagy banánhéjjal, egy kalauz a lépcsőn tiszteleg merev állásban. Sok-sok arc még a rengeteg ablak mögött. Kíváncsian néztek egymásra: diák, katona, utazó, berlini gyáros, szépasszony, kalauz, kofa: a társadalom egész keresztmetszete elfut előtted egy félperc alatt, gazdagok és szegények, vidámak és szomorúak, éhezők és jóllakottak. Egy pillanatig egymás szemébe meredtek, ki tudja, találkoztok-e valaha ismét, mert az ablakok sora mindjobban fut, kattog a váltókon az utolsó kocsi s te akkor veszed észre, hogy vonatod még mindig ott áll az idegen, kis állomáson s előtted egy éleshangu gyerek óbégat csupán: cukorká-át tes-séék... Aztán rohantok ti is. Az ellenvágányon néha fel-felrohan eléd egy vágtató gőzös, teherkocsikat húz s a kocsikban szén, zsák, kő, deszka, petróleum, malac és tehén utazik. Vágyjon a nagy gyors és elrohan életed nyugalmas fülkéje mellett, de ennek ablakaiban nem láthatsz semmit, csak egy vékony, hosszú csillogó, dübörgő sáv az egész, ködös valóság, mintahogy a végtelen emberi sorsok is egybefolynak az idők tengerén ... Elefánt a sinek mellett. Elefánt, hatalmas szürke elefánt cammog békésen a Körúton. Lapátfülei ernyedten lógnak, a balfüle meg is van tépve, agyarait kiszedték a gyáva emberek. Hátán egy reklámirat, valami bűvész tulajdona ez az elefánt, nyakában az elefánt „büszke lovasa“, aki alighanem sugdos valamit ennek a békés elefántnak, mert az állat vigyázva lépked a villamos sinek mentén, úgyszólván minden papírdarabot kikerül, emberre, gyerekre, biciklire vigyáz autónak szabályosan kitér, járdára föl nem lép, orrmányával nem hadonászik. Illedelmes csendben, szépen, okosan sétál a Körúton, délelőtti sétáját végzi, kissé közülnéz a városban, mielőtt ebédelni menne. Ez az állat jobban ismeri a közlekedési szabályokat, mint akárhány hivatásos. A rendőr intésére megáll, ugylátszik ismeri a piros, zöld, sárga lámpajelzést, az autószirénát, a baloldalt s a jobboldalt, a szabályos fordulatokat: mindent ismer ez az őserdőből Körútra tévedt hatalmas, szürke állat, jó iskolába járt, kitűnő nevelést kapott. De ő ezzel nem dicsekszik, békésen csavargatja az orrmányát s füleit barátságosan meglebegteti: biztosan ismerőssel találkozott. Az utitárs. Hogy a szomszéd fülkében meglátott, egy ideig ismergetett, aztán meglátogatni átjött. Valaha, régen találkoztunk már, igen. — Hát hogy van? Honnan, honnan? Ismered ezeket a banális kérdéseket? Mivel nem tudsz mit beszélni, közös ismerősöket kerestek memóriátok zugaiban: — Hogy van Pali bácsi és Máli néni mit csinál? Végre megtudod, miért jött. Van húsz cigarettája, légy szives, hozd át neki a határon... — De hiszen nem veszik el! Szabad! — Az nem úgy van, — mondja ő, ami biztos, az biztos. És már szedi is elő a cigarettákat, megfelezi veled, meg is kínál, de elfogadnod nem illik, mert nem azért hozta, hogy te szivd el. Azért hozta, hogy a zsebedbe dugja s kellemes perceket hozzon neked. Mikor ezt nagy körülményességgel elintézi, visszavonul fülkéjébe, nehogy, ha esetleg a finánc elszedi a cigarettákat tőled, reá hivatkozhassál. Átmenvén a határon, a kutya se bántja a húsz cigarettát, ismét megjelenik s köszöni a szívességedet. — Csak kölcsönös megnyugtatás végett kértem erre. .. mondja. Tudniillik: téged akart megnyugtatni, hogy átviszed az ő húsz cigarettáját . .. S akkor már nem tágít mellőled. Úgy érzi, hogy szívességet viszonoz, ha társaságával szellemeskedik. Ha olvasni akarsz, figyelmeztet, hogy ne rontsd a szemed, inkább beszélgess vele. Ha egyedül akarsz maradni, mellédszegődik s mulattat. Ha a restaurációban virslit kérsz, kiveszi a kezed-3. o dal. bői, mert biztosan romlott. Végre rászánja magát, hogy ő is egyék s akkor nagy csámcsogással, fürészeléssel fog a kenyérnek, félóráig elszórakozik rajta s végül panaszkodni kezd: „Drága mulatság volt ez a várakozás, öt koronába került.“ Mivelhogy ritkán tesz meg egyedül nagyobb utakat: elhagyatottnak, árvának érzi magát, utitársat keres, mulattatni vágyik, kifaggat, újságol, beszélget, egy percedet nem hagyja nyugton. Úgy érzi, rekompenzálni kell a húsz cigarettát. Iván Sándor társulata. Keletszlovenszkón most Iván Sándor játszik, remek társulatával. írni kell ezekről a színészekről s Iván Sándor igazgatói szivéről, mert olyan kitűnőek, pompásak ezek az előadások ! Mi komáromiak, akik nem vagyunk túlságosan elkényeztetve színházi tekintetben, nehéz szívvel képzeljük el, hogy Ivánék olyan kis vidéki színpadokon, mint Losonc, Rimaszombat, Rozsnyó: milyen tökéleteset, szépet és gusztusosat tudnak produkálni. Színészi gárdája, zenekara hatalmas, a színészek egytől-egyik kitűnőek, a játékstílus, rendezés, diszletezés: kifogástalan. Szerep-nemtudás ennél a társulatnál nincsen: itt minden ízesen, pompásan vág egybe és gördül. A rendezés gondos s olyan preciz, hogy a legutolsó átfutó statiszta is rendesen fel van öltöztetve, egy-egy beugró alak is teljes illúziót ád. Ivánnak szive-leike a színház, nem giccs és nem karzatnakudvarlás; amit Ivánék hoznak,az tiszta művészet, odaadás, teljes értékű ellenszolgáltatás a pénzért. Bő ruhatárával, díszleteivel minden darabot el tud játszani s pompás illúziót kelt. Akár a Maya operettet játsza, akár a 7orockói mennyasszonyt, vagy a Légy jó mindhalálig-oi: stilus, rendezés, szereplő gárda, diszletezés kitűnő és szinte minden felvonásnál felvetődik a kérdés: hogy tudja ezt Iván megcsinálni, mikor a gazdasági válság éppen a szórakoztató színházat érinti íeghamarább? Iván társulata, játékstílusa pompás. Szive és lelke van ennek az embernek hozzá. Dolgozik s egyetlen ambíciója, hogy elmondhassák: „az Iván-szinház kitűnő!“ S ezt bátran, minden kétség nélkül el lehet mondani. (thyvi) Arra ébredt fel, hogy valaki rázza a vállát és hogy valami borzasztó csípős szagot érez. Hirtelen felugrott és ijedten nézett körül. Csupa füst volt minden és az asszonya ott állott előtte. — Mackó! Elaludtál! Elégett a kenyerünk ! A férfi a kemencéhez ugrott, kikapta belőle a feketére sült kenyeret és az asztalra tette. Az asszonyka az ablakhoz sietett, kinyitotta. —-Istenem... A finom kenyerünk! Kinn az egek alján most fakadozolt p hajnal. Sápadtan rajzolódtak ki a fák az égre és testet kapott a mező az aláömlő fényben. Sokáig álltak így egymást átölelve, az asszony sírva s a férfi rengeteg szomorúsággal a lelkében. De amikor elővillant az első napsugár és aranyport szórva maga köré hullott be az ablakon a szobába, az asszonyka letörölte könnyeit, megszegte a kenyeret és felcsattanó szóval fordult az urához: — Mackó! Idenézz! A közepét meg lehet enni! Mohón esett neki a kenyér halványbarna belének, sietve kapott be egykét falatot, azután az emberéhez lépett és annak is úgy teletömte a száját, hogy az majd megfulladt » sok ennivalótól. Mackóm. Fenn vagyok, meleg is van, az idő gyönyörű odakint, ha hűvös is, most már csak egyetlen egy baj van. Ijedten hajolt hozzá a nagy darab ember. — Mi az? Az asszonyka nevetve súgta a fülébe: — Éhes vagyok. Mit szólnál hozzá, ha bemennék a faluba? Majd csak ad valaki valami harapnivalót? Az asszonyka ijedten nézett az urára. — Itt akarsz hagyni? A férfi átölelte. — Hissz visszajövök, te bolond. Itl leszek hamar. Jó meleg van, magadra zárod az ajtót. És elment. Az asszonyka hamar belenyugodott a távozásába és mosolyogva nézett körül az imádott otthonban. Ejnye, milyen rendetlen és piszkos mniden. Hiába, nagy' dolog az, ha az asszony két hétig ágyban fekszik. Óvatosan mozgolódni kezdett, a söprű is a kezébe akadt, aztán a szemetes lapát is és rövid óra elteltével olyan rendes lett a kis ház, mintha sohase lett volna beteg az asszonya. S mire minden rendbe jött, a gazda is haza került. Messziről kiáltozott már: — Itt vagyok már, Gyönyörűm! Még csak egy-két lépés és otthon vagyok! Párja ott varta a konyhában és leste, mit szól az ura a rendhez. Az meglepetten nézett körül, jól eseti neki a kitisztogatotl kalitkái látni. — Ejnye, Gyönyörűm, de hamar kezedbe vetted a söprűt. Nem ártott meg? — Nem bizony, — büszkélkedett a menyecske — de még éhesebb lettem. A férfi boldogan csapta szögre a kalapját. — Lesz mindjárt itt olyan kenyér, amilyent nem kaptál volna még a király ebédjén se álmodban! Letette a zacskót, megmutatta benne a finom lisztet és zsebéből elővette a kovászt. Az asszony ijedten szólt: — Szent Isten, hát a só? A férfi ijedten nézett rá. — A só? Hát persze! Anélkül nem lehet kenyeret sütni! De várj csak, hátha lesz itthon. A nagydarab ember megkönnyebbülten sóhajtott fel. — Hát persze, hogy van. Már azt hittem, hogy rámszakad a ház. Egy-kettő elővették a sót a tűzhely tetejéről. És a menyecske kacagva osztogatta a parancsait az ő lassan mozgó, nagy darab emberének s kicsordult a könnye is a nevetéstől, amikor az valamit olyan embermódra fogott két kézre, mintha fejsze lett volna. Előkerült a dagasztóteknő, kisúrolták, a gazdának is meg kellett jól mosni a kezét és úgy fogott neki a dagasztásnak. Ez volt még csak a mulalság. A kicsi sápadt asszonyka egészen belepirult a nagy nevetésbe. Az erős ember meg olyanokat dagasztott a tésztán, hogy majd kilyukadt a teknő feneke. Végre elkészült. Közben az őszi nap aludni tért, nagy vörös fejével kíváncsian kukkantott be még utoljára az ablakon. Mire a kenyér megkelt és betették a kemencéin1, késő éjszaka lett és hiába volt éhes az asszonyka, úgy elfáradt, hogy lefeküdt. Az ura olt esetlenkedett körülötte, takargatta, babusgatta. A nagy darab ember mosolyogva nézte, melegséget érzett a szíve táján, holnap már munkába mehet, minden menni fog, mint a karikacsapás. Itt van a kenyér, elég lesz két-három napra, azalatt majd csak kerül szalonna is a házhoz. Elálmosodott. Egyezerre arra ébredt, hogy a feje nagyot csuklott és beleütötte az orrát az asztalba. Felállott, kiegyenesedett, nagyol nyújtózott és egyet-kettőt lépett a szobában. Aztán megint leült és hogy-hogynem, olyan nagy volt a meleg és olyan régen nem pihent már alaposan, hogy elaludt.
