Komáromi Lapok, 1931. július-december (52. évfolyam, 78-153. szám)

1931-10-10 / 122. szám

2. oidai. »KOMÁROMI LAPOK« 1931. október 10. j I Állandó rakiar numarom es környéke részére Frnik Mér íakereskedö cégnél Komárom, Rákóczi ut 40. Állandó raktár Kürt és környéke részére Wedsz Sanrané Állandó raktörVelk^-Meder és környéke részére Ungá? József íakereskedö cégnél Kűri fakereskedő cégnél Velky Meder Peredi Géza űr. 1864-1931 Ismét megszűnt egy élet és megnyílt egy sir, hogy magába fogadja ennek a városnak egyik legjobb, legnemesebb szivü és feddhetetlen jellemű fiát, az el­vek törhetlen és tántorithatlan harcosát. Megfogyatkozott sorainkban is nagy részvétet keltett az a nem váratlanul jövő hir, hogy Peredi Géza dr. ügyvéd, aki hosszú hónapok óta betegeskedett, szerdán este 9 órakor visszaadta lelkét Urának és Teremtőjének. Peredi Géza dr. volt egy időben az az egyéniség, aki a város sorsának irányításában elsőrangú szerepet játszott, mint a komáromi függetlenségi pártnak elnöke. A negyvennyolcas és a hatvan­hetes közjogi vitáknak volt ez az ideje, a mai szemszögből tekintve szomorú eltékozlása a magyar energiának és erőnek, mert ezekben a harcokban maga a nemzet vérzett és veszített ellenálló erejéből. Ezt azonban akkor, amikor a harcok folytak, nem látta senki, aki pedig váteszi szemekkel tekintett a jö­vendőbe, azt utolérte a Váteszek isme­retes sorsa. Peredi Géza dr., aki Érsekújvárod született 1864-be Pirk János és Beke Mária szülőktől, korán jutott árva­ságra és nagybátyja, Peredi János imelyi jegyző és felesége Dalmady Anna ne­veltették, akiken halálukig a legnagyobb szeretettel csüggött. Ezen a réven került közeli rokonságba a régi Komárom­­vármegye nagy szülöttével, Dalmady Győzővel, Pestvármegye árvaszéki elnö­kével, aki abban az időben ünnepelt költő és a Kisfaludy Társaság tagja volt. Mikor középiskoláit elvégezte Érsekújvárod, a budapesti egyetemen jogot hallgatott és ott szerzett doktori címet is. Joggyakorlatra Komáromba került, ahol Szabó György ügyvédnek, majd később Vásárhelyi Domokos dr. városi tiszti főügyésznek, a későbbi közigaz­gatási bírónak irodájába lépett be, de az ügyvédi oklevél megszerzése után 1894. évben Komáromban önálló ügy­védi irodát nyitott. Ez az iroda volt később Komáromnak egyik nevezetes helye, mert innét irányította a város sorsát és a törvényhatósági és ország­gyűlési választásokat. Peredi Géza dr. mint kiváló jogász is hamar szerzett magának jó hírnevet. Egyénisége maga volt a megtestesült becsületesség és kliensei határtalan bizalommal indultak el az ő tanácsán. Közismert dolog volt az ügyvédi etikáról mindig vallott és követett szigorú felfogása, amely iro­dájának a legjobb hirnevet szerezte. Az ügyek után nem törte magát és kétes ügyeket egyáltalán nem vállalt. A meg­gazdagodás útja nyitva állott előtte, de erkölcsi elveinek integritását mindenkor megőrizte és szegényen halt meg. Peredi Géza e század első évtize­deiben a háború kezdetéig játszott Komárom közéletében nagy szerepet. A Komáromban régi és méiy gyökeret vert függetlenségi és negyvennyolcas pártot reorganizálta, néh. Kolbe Dezső dr.-ral és Berinkey Bálinttal lapszer­kesztővel együtt megalapította an­nak harcos sajtóját, a Komáromi Hir­­lap-ot és a pártot több politikai és vá­rosi választáson győzelemre vezette. Ezek a választási küzdelmek az ő irá­nyítása mellett folytak le. Legbizalma­sabb vezérkarával a Dunaparton lévő régi Arany hordó-ban ült a vezérkar a választások ideje alatt, itt adta ki nyu­godtan és megfontoltan rendelkezéseit, melyeket a tömegek követtek és jelölt­jeit megválasztotta. Ádáz és nagy küzdelmek szintere volt akkor Komárom törvényhatósága. A történetiró feladata lesz leszűrni ezeknek a harcoknak és küzdelmeknek a lényegét és igazságait. De egy bizo­nyos: a függetlenségi párt vezére, ezekből a harcokból mindenkor erköl­csi súlyának teljes integritásával került ki. Ezek tették jellemét tűzállóvá és szilárddá, ezekben jegecesedett ki elv­hűsége, mely tiszteletnek örvendett az ellenfél táborában is. Akik közelről ismerték, azok meleg szivet, lelki jóságot és szépséget talál­tak benne és vonzódtak hozzá. Szü­­kebb baráti körében, szeretetreméltó életfelfogásában komoly, de emellett a mindennapi élet fonákságait szelid hu­morral szemlélő egyénisége a legrokon­szenvesebbek egyike volt. Meggyőző­dését mindig állta és védte, ha nem is a dialektika, hanem a meggyőzés és a logikus gondolkozás súlyos fegyverei­vel. Peredi Géza dr. és a becsületes­ség, és az ügyvédi tisztesség lassan­ként fogalommá váltak, melynek inkar­­nációját képviselte. A háborútól kezdve, amelynek végén politikai küzdelmeinek és munkája eredményeinek összeomlását látta, visz­­szavonult a szerepléstől. A demagógiát nem szerette és volt bátor ez ellen sokszor felemelni súlyos szavát. Az uj rezsim alatt teljesen visszavonult és inkább csak emlékeinek élt. Sokat ol­vasott és főleg a történelmi és politi­kai tudományok érdekelték. Mintnagy­­készültségü jogász, ennek számos al­kalommal adta tanujelét. Lehetett volna képviselő bármikor, azonban kiegyen­súlyozott éleiének függetlenségét ezért nem áldozta fel. Kínálkoztak számára fényes érvényesülési módok, de ezek felé sem hajolt. A köztisztelet és köz­­becsülés, amely környezte, kiszabták életútjának irányát és ő mindig az egyenesen haladt előre, arról soha el nem kanyarodott. Ez volt jellemének legszebb vonása, de egyúttal tragikuma is, mert sokszor kellett csalódnia az emberekben, akiket mindig a maga egyéniségéhez mért. Peredi Géza ügyvédi irodája csen­dessé lett az áilamfordulat után. Leg­többször csak perenkivüli ügyeket vál­lalt, de pár éve hanyatló egészsége miatt tevékenysége mindig szükebb körre szorult. Ez év tavaszán súlyos tüdőbaj nyomai jelentkeztek rajta, amely azután ellenállóképességét lassan fel­őrölte Betegágyához szegezve hónapo­kon át várta a csendes elmúlást, mely szerdán este 9 órakor beteljesült és nemes lelkét kiadta. A harcok régen elpihentek, utolsó mohikánjai régesrégen csak azok em­lékeiből táplálkoznak. Ezeken túl és ezek felett azonban megmaradnak az emberi nagy értékek és Peredi Géza emléke sem enyészik el nyomtalanul. E város évlapjai megőrzik nevét a fe­ledéstől és az enyészettől, melyből fé­nyesen tündöklő jelleme világit az utó­korra. Alapy Gyula. * Őszibarack. Irta Szánthó Dénes. Beleszerettem Kiss Mária táncos­nőbe. Kiss Mária, művészi nevén Ria de Koronnay, az »Aranymadár« című lokál első száma volt és naponta ellejteU egy naiv kis táncocskát fe­hér túli- és puderfelhőben néhai Strauss János zenéjére. Ez esténkint úgy féltizenketlő tájt történt. Aztán jött a többi szám, jöttek az attrak­ciók, egy óra felé a külföldiek, a sis­­tersek és csoportok, imilátorok és ak­robaták; ilyenkor Ria már régen az együk bíborvörös páholy félhomályá­ban iill és nézte a forgatagot, a sok pincért, a kevés vendéget és együtt dúdolta a zenekarral a jazzdal utolsó sorát, mely szerint: » ... legyen az én kicsikém...« Egy este, valami unalmas vacsora után, két barátommal lementem a lokálba. Volt hármunknál egy üveg vörösborra és kevés borravalóra való pénz. Megnézzük érte a műsort és a leányokat. Ria akkor már a páholyban ült, hiszen olyan korán nem lehetett az Aranymadárba menni, hogy az ő tán­cát is végignézze az ember. De a pá­holyban nagyon szépnek látszott. Föl­kértem egy tangóra. A haja, az illatos, ondolált, barnás­szőke haja az arcomhoz ért. Kislá­nyos leste hozzám simult. Sorsunk megpecsételődött. Eleinte kétszer egy héten találkoz­tam Riával, aztán másnaponkint. Az­tán mindennap, aztán naponta két­szer, aztán néha három napig el se váltunk egymástól. Kár, hogy nem tudom leírni, milyen aranyos gyerek ez a Ria. Huszon­három éves, de tizenkilencnek látszik. Vékony, de csupa nő. Nagy, piros szájából egyenes fogsor villan elő. És őszinte, jószívű, becsületes, nem olyan, mini legtöbb pályatársnője. Kitűnő háziasszony. Egyedü 1 lakik, maga főz, mos, takarít és bámulatosan kevés pénzből megél. Csinosan, egyszerű­en öltözködik, kevés cigarettát szív, a sok italtól becsíp, a hangos filmért nem rajong és imádja az olvasást. Kávéházban ketten eszünk egy me­nüt és a kisiiveg barna sör már fény­űzésnek számít. A születésnapját leta­gadja, hogy ne adjak ki rá pénzt és autóbusz helyett villanyoson jár ve­lem, mert az hat fillérrel olcsóbb. Nincs senkije. Nekem voltak ugyan flörtjeim, de mindet beszüntettem, amikor a Riához való kapcsolatom bensőségesebbé vált. Egy este a kályha mellett ültünk. Karjait nyakam köré fonta, simoga­tott és a parazsat nézte. Akkor azt mondtam neki: — Te édes, te drága, te rózsa, te ibolya, te — őszibarack! Elnevette magát és azt kérdezte: — Miért mondod nekem, hogy őszi­barack? — Miért hasonlítsalak mindig virág­hoz? — feleltem. — Minden fiú azt mondja a lányának, hogy rózsám, gyöngyvirágom... Én jobban szeret­lek, mint a többi férfiak a többi nő­ket. Én máskép akarlak hívni. Én nem virágnak nevezlek el, hanem gyümölcsnek. Én a gyümölcsöt még a Grágnál is jobban szeretem, mert a gyümölcs nemcsak szép, hanem jó is. Mint te ...! — De miért éppen őszibarack? — Őszibarack a legnemesebb gyü­mölcs. Hamvas, mint te vagy. Édes, zamatos, illatos— úgy is hívhatná­lak, hogy Zöldborsó, vagy Répácska. — Répácska... te pedig kedves bo­­londocska vagy. — Vagy mondjuk: Eper. Szamóca. Vagy Mazsola. Mazsolácskám, ez se hangzik rosszul, úgy-e? De az őszi­barack minden gyümölcs királynője... és azonkívül szép szó is. — Hát beleegyezem. Hívj Ősziba­racknak. Neked külön nevet viselek. A te Őszibarackod vagyok. — Aranyos kis Őszibarack fejede­lemnő, engedje, hogy leszakítsak egy piros levelet a legmagasabb ágáról! — Tessék, kertészem! — Kertész? — Persze. Az őszibarackfának min­dig szüksége van egy olyan kertészre, mint te vagy. És leszakít ottam egy égő csókot puha ajkáról... * Manci gyerekkorában nem sokat ta­nult. De nagyon szomjazta a tudást. Elvittem az Operába és ‘ Verdiről beszéltem neki. A Nemzetiben Sha­­kespearet magyaráztam, a Vígben Molnár Ferencet. Azonkívül pedig állandóan elláttam könyvekkel. Pénzem sose volt, de könyvem annál több. És Őszibarack valósággal falta a könyveimet, a ki­éhezett leikével. Reggel hatkor érke­zett haza a lokálból és kilencig ol­vasott. Délután ötkor ébredt és hétig megint olvasott. Egy-egy nagy regény­­nyel két nap alatt elkészült. Sok min­dent vittem neki: előbb modern és klasszikus magyarokat, aztán a nagy külföldieket. Dosztojevszkij, Flaubert, Dickens, Knut Hamsun, Wilde, Bal­zac, Wells, D’Annunzio, Thomas Mann... minden tetszett neki. Igaz, hogy Tolsztojra ezt mondta: »hercig volt« (tudniillik a Háború és Béke), de fő, hogy élvezte. Én felírattam vele egy kis cédulára minden könyv címét, amit elolvasott. Hogy ne csak a mesét nyelje, de fogalma legyen arról is, hogy ki mit írt. Tudásszomja pedig kiapadhatatlan volt. Meglátta a könyvszekrényemben a Pallas-lexikonsorozatot és találomra kihúzta a tizennegyedik kötetet.

Next

/
Thumbnails
Contents