Komáromi Lapok, 1930. július-december (51. évfolyam, 77-154. szám)
1930-12-23 / 152-153. szám
12. o dal «KOMÁROMI LAPOK» 1930. december 23. Nézegettünk is sorba egy párat, s míg végre a Szajna körül, de a nagyforgalmú belvárostól elég távol, találtunk is egyet. Jó zene szólt, az árak is normálisak voltak, betértünk. Csodáltam, hogy a korcsma külsejéhez mérten hogy lehet itt igazi néger jazz-band. Helyisége sem volt túlságosan barátságosnak mondható, az ember szeretett volna visszalépni, ha egyedül van, mondván: — Pardon, én trafikba akartam menni. De ott volt a szőke angyal, már előre is ment asztalt keresni, sürgöttforgott, hát szégyeltem volna visszatáncolni. A vacsora már nem tükrözte viszsza kellőkép a korcsma képét, mert meglepően jó volt. Alig hogy lenyeltük az utolsó falatot, nagy dérrel-durral bejön vagy három sapkás alak. No, — gondolom magamban — neked apacs kellett, hát itt vannak. Ezek nem úgy néznek ki, mintha nem szívesen ütnének te egy embert. Olyan nagyon szerettem volna az ajtón kívül lenni. Nem volt sok időm gondolkodni, mert tényleg elébem áll két alak, egyiknek egy hatalmas bicska a kezében, másiknak egy revolver. — Mi ez? — kérdem a midinettet. — Istenem! — sóhajtott, — én nem tehetek róla. De az egyik apacs bizony úgy tett, mintha képen akarta volna ülni a leányt. Önkéntelenül is elkaptam a karját. Mint a héjják, úgy rohantak rám. Megfogtak most már mind a kettőnket, összekötöztek, s egy sötét, roszszagú udvaron át hurcoltak, majd egy folyosón végig, lépcsőkön lefele ... Itt-ott pókhálós sárga villanykörték pislákoltak. Pincében voltunk. Nyirkos, dohos pincében. A leány nagyot sikított, egy patkány szaladt el előttünk. Még vissza is nézeti ránk. Egy nagy helyiségen vonszoltak tovább bennünket. Fényesen égő lámpák világítottak ránk, s mi is jól láttuk, hogy itt papírpénzt nyomnak, hamis ezüstöt öntenek. Akik ezt csinálták, ügyet sem vetettek ránk. Már alig tudtunk menni, annyira gúzsba volt kötve kezünk-lábunk. A következő helyiségben ezt leoldották rólunk, zsebeimet kikutatták s természetesen mindent elvettek tőlem. A leánynak nem volt semmije. Belöktek egy olyan cellafélébe s egy vézna kis gyereket, lehetett 14—15 éves, állítottak a bejárat elé. T. i. ajtó nem volt a cellán. Ráripakodott ez a behemód főapacs a gyerekre, kezébe adott egy revolvert s ezt mondta neki: — Ha több, mint felét előre jönnek, rájuk lősz — s ezzel visszament. A gyerek állt ott, állt, de úgy vettem észre, mintha állva bóbiskolt volna. Levetettem a kabátomat, egy csomagot gyúrtam belőle s mikor a gyerek biccentett a fejével, — mondom, mintha állva aludna — hozzávágtam a kabátomat s ráugrottam. Elvettem a kezéből a revolvert s ráparancsoltam, hogy vezessen ki bennünket. A leányt húztam magam után. A fiú szepegett, hogy most mi lesz ővele. Otthagytuk. Rohanni kezdtünk a hosszú folyosón. Az első fordulónál a főapacsba ütköztünk. Kiütötte kezemből a revolvert. A szivem verését hallottam egy pillanatra. Végünk van. — Áh! Maguk szökni akartak? Na jó! Hát majd meglakolnak érte. Egy retteneteset füttyentett. Legalább húszán rohantak oda. Hogy honnan jöttek ezek, tán a falakból váltak ki. Újra megkötöztek bennünket és mint csökönyös szamarakat húztak valahová s ordítottak: — Most meglakoltok kutyák! Bemegyünk ismét egy nagy hodályba. Itt már nem pénzt csináltak. A sarokból kötélről egy akasztott ember szeme csillant meg a gyönge fényben is. — Hát felakasztanak bennünket? — Nem — azt mondja — maga fölakasztja a szőke tündért, mi majd nézzük. — Hű, a teremtését! — Hogy én akasszam föl? Azt már nem, — mondom — akassza föl maga. Erre a szomszéd »teremből« éktelen jajveszékelés hallatszott ki. A főapacs kinyitja az ajtót, hát uramfia, egy ember le van kötözve egy priccsre, s forró vassal sütögették. Verejtékezni kezdtem. Az arcomon sem tudom, mi ütött ki, mert a között kellett választanom: vagy fölakasztják a leányt, vagy megégetnek tüzes vassal, viszont amit neki kell végignézni. Emberfölötti. Nem bírtam tovább. Az újabb ordításra elájultam. * Mire felébredtem, a midinett tartott karjai között, s ragyogóan ki volt világítva a pince. Nem ismertem ki magam. A hulla még mindig ott lógott s rettenetesen fénylett. Nem tudtam, mi van körülöttem. Köteleim levéve s alig hogy megmozdultam, a leány kiment és beengedte maga után a vendéglőst. A legnagyobb ámulatomra azt mondja: — Bocsánat uram, hogy annyira próbára tettük az ön idegeit, de nem tudhatjuk ugyebár, hogy mikor elég. Mi csak a hírhedt apacsvilág romantikáját akartuk önnek bemutatni, ami azonban már a múlté. Leemeli a hullát, rákopogtat, az ujjával. Fából volt. Áthúz az égető szobába, a tüzes vas üveg volt, benne vörös villanyégő. — Sötétben gyönyörűen festett — szóltam félig magamhoz térve — de mondja, nem történik itt senkinek se baja? — Nem, itt senkinek baja nem történik. Az égetett ember gipszfigura volt. — De akkor ki ordított? — Ugyanaz, aki a sütővassal volt elfoglalva. Tényleg, észre se vettem, háttal állt nekem. A következő helyiségben a pénzhamisítók kártyáztak egy sarokban. Az ötfrankos a gépen — valódi volt. Az ólom pedig »ezüst« kályhafestékmassza. Kolosszális. — De azért mégis sok volt, uram! — mondom a korcsmárosnak. ; — Uram, ha ön most el nem ájul, egy ember elkiáltotta volna magát, hogy itt a katonaság, s önt kitették volna egy hátsó utcai kijáraton, ahonnan ön sohasem talált volna ide vissza. Nézze csak meg különben a zsebeit. Mindent visszarakták már a fiúk s csak a vacsora árát, a tíz francot vontuk le belőle. Megnéztem, stimmelt. — De ön elájult s így nem tudják abban az illúzióban elbocsátani, hogy egy igazi apacstanyán volt. — Igazán sajnálom. Talán majd »legközelebb«. Angliának egy langyos feketét! Irta Aszlányi Károly. I. Egyszer kigyógyítottam egy őrültet. II. Egyébként nagyon vidám és csendes őrült volt. Nem is kezelték: ott ült naphosszat a kávéházban, — csupán az volt a rögeszméje, hogy ő: Anglia. Magas logikai skálán futott fel idáig és hogy hogyan képzelte, arra fényt derít egyik beszélgetésünk: — Ön tehát Anglia. Jó. Ön egyben tehát az angol király is? — Én vagyok az angol király. — És Anglia?! — Én vagyok Anglia. — És egyben angol király?! — Nem egyben. Én vagyok az angol király. — Valamint Anglia! — Nem valamint, Anglia. Erről tehát nem vitatkoztam többet. III. — Kérem, mit szól, — kérdeztem egyszer — az önben nemrég lefolyt választásokhoz?! — Elégedetlen vagyok, — morogta, — MacDonald nem az az ember, aki gyarmataimat meg tudná védeni a szovjet ellen. De mit csináljak?! Nem szólhatok belém. — Úgy hallottam, hogy az ön fővárosában mindig köd van. — Ah, — legyintett — azért mégis legnagyobb város a világon. — Csodálom, hogy elfér önben, — mondottam ajkbiggyesztve. — Holott még van mellette egy csomó más város és Lloyd George. Orrom alá tartotta a hüvelykujját. — Tudja mi ez?! — recsegte. — Hüvelykujj, — mondottam. — Nem. Ez államalkotó elem. És tudja, mi ez?! — Gyűrűsujj — feleltem naivul. — Nem. Ez is államalkotó elem. És tudja, mi ez?! — Államalkotó elem. — Nem, — nevetett — ez mutatóujj. IV. Éreztem, hogy vereséget mért rám, tehát igyekeztem visszaszerezni eddig megóvott fensőbbségemet. De ma különösen elemében volt. Kedvtelve beszélt bányáiról, érceiről, flottájáról és történelmi múltjáról és hogy benne találták ki a gőzhajót. — Ismeri G. B. Shawt?! — kérdeztem hirtelen. — Ki az?! — bámult rám. — Nem ismerem, — mondta az államok könynyelmiiségével és nemtörődömségével. Másnap elhoztam neki Shaw uj darabját. — Ezt önről írta, — mutattam neki. — Ne gondolja, hogy árt nekem az ilyesmi, — és közönyösen lapozgatott benne, — destruktiv írókat főleg külföldön olvasnak és a brit külpolitikát nem érdekli a külföldnek azon része, amely könyveket olvas... V. — Halló, halló — integetett messziről — jöjjön csak ide! — Valami kisebb államkölcsön, — gondoltam leverten. De nem. — Mit szól, milyen népszerű a walesi herceg?! — És — feleltem, — mi haszna van önnek ebből?! — Nekem? Semmi. Én nem akarok mást, csak fennállni. Egy állam örüljön a fennállásának és ne kívánjon mást. De az exportommal nem vagyok megelégedve. Szerettem volna zavarba hozni, hogy kizökkentsem rögeszméjéből. Kezembe vettem a Daily Mail egyik számát és színlelt közönnyel kérdeztem: — Ez az újság önben jelent meg? De megint csak kibújt a válaszadás alól. Mint mondotta, Essexben kevés fizetést kapnak a bányamunkások és ez súlyos megrázkódtatásokat okoz neki. Máskor térképet vittem neki, kiterítettem és Angliára mutattam, kihívóan: — Ez ön?! — Nem, — mondta biztonsággal,— ez az én fényképem. — Nem hasonlít — dadogtam lenyügözötten. — Valóban talpraesett fickó! Nem csoda, hogy évszázadokon keresztül annyi külpolitikai sikert aratott. VI. Shakespearet, Tennysonl és Wildeot ismerte, emlékezett rájuk. — Akkor éppen odanézett, — így magyarázta. A Jelentéktelen asszony befejezését kissé erőszakodnak találja. Egyszer őszintén megmondta, mi a véleménye Amerikáról. — Tízszer akkora, mint én és mégis én vagyok fölényben, óriási fizikumbeli és technikai fejlődése együttjárt a szellemi és etikai erők elcsökevényesedésével. Szelleme olyan, mint egy tízéves angol gyermeké, erkölcsi érzése kibírhatatlanul naiv és egyoldalú. Nézze csak. Látja itt rajtam ezt a félszigetet?! — Nem. — Magának nincs kontinentális látóköre — kiáltotta dühösen. — Minek is engedtem a határaim közelébe! VII. Ott ült a sarokban és feketét ivott. Még nem adtam fel a harcot. Leültem mellé. — ízlik a fekete?! — Egyes társadalmi rétegeimnek. Egyébként ne faggasson, nagy bajok vannak. Az éjjel vihar volt, eső és jég. A cipőm talpa egészen lyukas és a lyukon folyton befolyt a La Manche-csatorna. Azonkívül a fejemnek nekiütődött egy jéghegy, ami a Far-szigetekről esett rá, onnan ... És feje fölé, a plafonra mutatott. Szomorúan néztem rá. ö lesütötte a szemeit és halkan hozzátette: — Valamint a jobboldalamat folyton csiklandozza a Golf-áram. Ezen a ponton már láttam, hogy vagy sikerül döntő csapást mérnem erre a kényszerképzetre, erre a rögeszmére, rettenetes tévhitre, — vagy e \z ember végképp elveszett. — Idehallgasson, — és megragadtam a bal félszigetét, — hány lakosa van magának?! — Nekem?! Hm. Sok. — Nem tudja! Ahá. De azt tudja, hogy boldogok-e? — Tudom, — felelte mély, szemrehányó tekintettel. — Nem boldogok. — És maga?! — Én... én, fennállók. Ha egy állam fennáll a mai viszonyok közt... — Dehát nem érzi, hogy ember?! Nem szokott a foga fájni?! — riváltam, — a fogai?! Mi?! — Évi csonltermelésem... — hadarta gépiesen. VIII. Mikor már lemondtam róla és meguntam, — akkor jött a mentő ötletem. Valósággal felvillanyozott. Bementem a szokott kávéházba és leültem Anglia mellé! Kissé mintha gúnyosan mosolygott volna. — Mondja csak, — kérdeztem alattomos egykedvűséggel, — mondja, milyen vallású maga?! — Görög-katolikus, — felelte. — Ohó! Hogy lehet maga görög-katolikus, amikor az államvallás magában az anglikán? Hebegett. — De ez mindegy, — folytattam diadalmenetemet, — hanem remélhetően do you speak english?! — Tessék?! — Remélhetően beszél angolul?! Dermedt csönd. Anglia elkomorul, arcán alázat és kapituláció. Anglia nem tud angolul. Há-há-há! — Uram, mondja végre emberi hangon, — be kell vallanom önnek valamit. Én nem vagyok Anglia. — Ne-em?! — kérdem kellemes meglepetéssel. — Nem. Az egész csak tréfa volt. Én nem vagyok Anglia. Én Németország vagyok. Guten Abend, — és elment. Fekete Lajos: A szombatesték sovány garasa koppan az igábagörnyedtek komisz tenyerén s kik erejüket hat napon által a garatra hordták, most ünnepet csinálnak: reményes szombatestét. — Hold vitorlázik őszinte-kék egen, (a robotodvakban kihűltek a kohók) s valahol messzi, messzi sövények alatt valakiből már kiénekel a bor. Otthon, vánnyadt asszonyok szám[lálják x-lábú asztalok fölött a bér helyét de ijesztően sápad rájuk a törtszárnyú eredmény: nem elég, nem elég... nem elég... Anyás töprengésre hamuszín vacokról pontot sóhajt fel álmában pár csont[ésbőr gyerek. A lámpásban petróleumra éhes a kanóc, s hogy éljen még, hát levegőt hápog; mert valahol elmaradt, nem jő a Pénz. S az ajtón, sárga-kék arccal, bambán, részegen bedől a szombateste..
