Komáromi Lapok, 1930. július-december (51. évfolyam, 77-154. szám)
1930-12-23 / 152-153. szám
1930 december 23 «KOMAROMI LAPOK* 9 o dU. Téli szerelem. Irta Majthényi György. Dobcsa, a kerülő, a szántalp mellett ballagott, amelyen hatalmas vaddisznó feküdt. Biztatgatta a lovacskát, az meg keményen feküdt a hámba itt, a kaptatón. A szán mögött Urbány taposta a havat, az óriástermetű erdőfelügyelő. Amikor úgy látszott, hogy a lovacska elakad, lódított egyet-egyeí a szánon. Zuzmarásak voltak mind a ketten, s még a magas báránybőrsapkájuk is, elől, ahol a lélekzetük érte. A lovacskából meg csak úgy dőlt a pára. Sikeres vadászatról tértek haza. Hónapok óta lesték már ezt a vadkant, mert rengeteg kárt tett mindenfelé, de a ravasz, öreg állat mindenkor elkerülte őket. Ma meg, amikor nem is számítottak rá, a Pászta-szakadék lejtősebi k oldaláról a nagy hóval egyszerre csak eléjük gurult a bestia, de olyan hirtelen-váratlanul, hogy egyszerre sütötték rá a puskájukat. No, csakhogy megvolt. Most már nem igen beszélgettek a dologról, csak azon igyekeztek, hogy mielébb fölérjenek a dombhátra, mert már délutánra járt az idő. Fentről már gyerekjáték lesz leereszkedni Strázsra, ahol elszórtan állt néhány épület, az erdészék tanyája. Az alacsony égbolton hófelhők gomolyogtak s körülöttük, az út mentén, roskadlan álltak a fenyők. A hegyek fehér vonala szinte beleveszett a rájuk görnyedő felhőkbe. A két ember nagyokat lihegett s a lovacska valóságos páraoszlopokat fújt. Ahogy a dombházhoz értek, a túloldalról vidám csengőszó hangzott feléjük. Dobcsa felkapta a fejét. — Alighanem a Simon felügyelőék! — szólt hátra Urbánynak. — A csengőjükről gondolom. Urbány szeme kigyulladt erre, hatalmas teste meglendült, zuzmarás szemöldöke izgatottan mozgott, akár a káposztapille szárnya s egyszerre, mint valami suhanc, aki valami csinyre készül, nekifeszült a szánnak és akkorát lódított, hogy a lovacska majd leült ijedtében. És tolta, tolla a nehéz szánt, a lovacska meg poroszkálni kezdett s néhány perc alatt fölértek a domb tetejére. Urbány szétnézett, aztán hatalmasat kurjantott. — Hahó! Hahó! — és a havas dombok közt visszhangozva szállt a kiáltás. Simonék szánja már a közelben volt, lent az országúton s a fagyos levegőn át vidáman hangzott az asszony szava: — Maga az, Urbány? Hát hogy kerül ide? Urbány Dobosához fordult. — Most már nincs rám szükséged, mi? Csak menj szép lassan hazafelé, én Simonékhoz ülök. Azzal leszaladt a rövid lejtőn az országútra s pár szó után beült a szánba. A lovak megindultak s a csengők megint vidáman csilingeltek a dombok mentén. Urbány alig bírt magával örömében. Egyre Simon térdét veregette s amíg szeme az asszonyét kereste, folyton azt hajtogatta: — Ej, de okos dolog volt!... Node ijjet! Ez azután a beszéd, komám! Mert már úgy vártalak benneteket, hiszen két hét óta nem láttalak!... Szinte együgyűvé vált boldogságában. Igaz, ritkán is látott vendéget ebben a félreeső kuckóban, de Simonékat kiváltképpen szerette. Simon és a felesége, két mozdulatlan, bebugyolált csomag, csak a szemükkel nevettek az óriás Urbányra, aki velük szemben ülve, majd akkorát mutatott, mint a magas bakon ülő kocsis. — Aztán hogy akadtatok rá erre a dögre? — kérdezte Simon és ferdevágású szeme élénken villogott. — Véletlen, pajtás, véletlen! — nevetett Urbány. — Tudod, ott a vízmosásos szakadéknál, a Pásztánál... Nagy volt a hó, valahogy a lejtőre ment és legurult a hóval, mint valami lavina! Jóformán az orrunk elé potytyant! Tíz lépésre volt. Forgott, fújtatott ... Istenigazában azt se tudtuk, hogy micsoda, csak sebtiben odapörköltünk neki... No, de úgy örülök, pajtás, hogy eljöttetek! Az útelágazásnál jobbra fordult a szán s már ott füstölögtek a strázsi házacskák. Nyílegyenesen szállt föl a füst a hideg levegőben. Megálltak az udvaron. Esetlen, nagy asszony kukkantott ki a konyhából: Urbányné. Gőzfelhő tódult utána. Mindjárt összecsapta a kezét. — Tik vagytok? Node ijjet! — Borka segíts csak a nagyságának! — szólt hátra a konyhába. De Urbány már kiugrott s mire Borka előkerült, már fölnyalábolta azt a csomagot, amely Simonné szemével nevetett a világba, bevitte a tornácra és a felesége előtt a földre állította. Aztán Simont akarta bevinni, de az kapálózott, tiltakozott. Nagyokat és hosszan kacagtak, amíg a szobába kerültek, és Urbány valami csodálatos muzsikára gondolt, amikor Simonné hangját hallotta. Felesége is ott szorgoskodott a vendégek körül nehéz, elvastagodott testével, dagadt lábával. Mozgása szánalmat keltett és Simonné egyre kérlelte: — Ne fáradj, Gyöngyi, igazán... Hiszen megígérted nekünk, hogy kíméled magad és mi csak úgy jöttünk át, hogy be is tartod az ígéretedet! — Igen, igen, Annuskám!... Ó, ez a két nyomorult lábam! Milyen szerencsétlen is vagyok! — sóhajtotta Urbányné és a botját keresgélte, amelyet zavarában a konyhán felejtett. Urbány is fájdalmasan nézte a feleségét és valahányszor azt hallotta, hogy Gyöngyinek szólítják, szemrehányást érzett ki ebből a névből, amelyet ő még akkoriban aggatott az asszonyra, amikor igazán ráilletí... Elborult. Szeme Simonnét kereste. Micsoda más asszony volt! Üdén, frissen mozgott és illatával, jelenlétével telelehelte az egész szobát. Gyerekesen, félszegen udvariaskodott körülötte s maga se tudta, hogyan viselkedjék nagy odaadásában. Forralt bort hoztak be. Koccintottak. A beszélgetés hangja megnyugodott. Kint a koradélutáni téli alkonyat lehelte árnyait. — Meggyűlt a kerülő a disznóval! — kiáltotta be Borka. Fölélénkültek. Simon rögtön ugrott, Simonné is kendőt kapott magára. — No, ezt megnézem. Kimentek, körülállták a szánt és becsülgették az állatot. — Van másfélmázsa!... Cudar nagy dög!... — Disznószerencséd van! — szellemeskedelt Simon. — De én jobban szeretem a tálban, áfonyalekvárral — mondta Simonné és úgy nézett föl az óriás Urbányra, hogy az ezért a csodálatos szempárért a csillagokat is lehozta volna. Nagy jóság ömlött el benne, tenni szeretett volna valamit, de most íziben, valami csodálatos, merész, nagyszerű dolgot, amivel meghódíthatná ezt a gyönyörű, fiatal asszonyt, amivel megválthatná magát!... Hősi indulatok lobogtak benne s ahogy befelé indultak, odahajol Simonnéhoz: — Magának adom! Jó? —• Mit? — csodálkozott el az asszony. — Hát ezt a vadkant... Az asszony szélesen, hahotázva kacagott. — Ha annyira sze-re-ti, — dadogta Urbány és röstelkedésében az arcába szökött a vére. — De ilyet!... Ez jó!... Kitűnő! — kacagott tovább az asszony. De most Dobcsa állt eléjük. — Én ám nem adom, felügyelő úr! — Te-e? — bámult rá Urbány. — Én hát. Hiszen együtt lőttük, a fele az enyém! Urbányba szinte belefagyott a szó. Rettentően szégyelte magát és alig tudta kinyögni: — Hiszen igazad van... Csak kár, hogy a más... tréfájába beleavatkozol ... És ezzel megint az asszonyhoz fordult, mosolyogni is próbált, de a szemében könnyes szomorúság remegett. A szobában már terítettek. Szórakozottan tett-vett egy darabig, de nem bírt már az asszony közelében megmaradni. Fingedelmet kért és kiment. Nagy, óriási teste megremegett, mint a megvert gyerek. A szégyen égette, a rettentő, jóvátehetetlen szégyen, amely a sírig is elkíséri... Ostoba fajankónak szidta magát s az udvar homályában öklével dörömbölt a homlokán ... ó, ha el lehetne hitetni, hogy tréfa volt, csak tréfa... csak tréfa... Vagy ne is említse többé? Befordult az istállóba. A lantorna már égett s a párás melegben az állatok nyogodtan hersegtették az abrakot. Odabujt kedvenc lovához, átkarolta a nyakát és ekkor valami véghetetlen bánat verte szíven, mintha örökre eljátszotta volna a boldogságát. És ahogy a ló izmos nyakát ölelte, a sörényébe fúrta a fejét és teljesen ellágyult. A könnye tehetetlenül szivárgott alá. összeszorította a fogát. Nem mert hangosan zokogni, nehogy a kocsis meghallja, ha belép. Kozma Andor: SZERENÁD Egy másoktól rég elfeledt, Nagyon rég ásott sír felett Óh, Margitom! És lantomon Pcndül a szerenád. Alúdj, alúdj szép csendesen, Gyermekkori kis kedvesem. Megállók, emlékezni rád Ártatlan, édes szőke lány! Óh, Margitom, Csak én tudom, Miért szunnyadtál el korán. Alúdj, aludj, álmodd tovább Az első szerelem-csodát, Mely kettőnk tiszta üdve lett. Óh, Margitom, Hadd álmodom Azt én is újra át veled! Alúdj és álmodba se lásd A szívbeli elszakadást, Mely téged elkínzott s megölt. Óh, Margitom, Én titkolom Mért rejti hamvad itt e föld. Alúdj! Alúdj!... E sírban itt Legyenek tiszta álmaid S érezd meg azt, hogy itt vagyok, Óh, Margitom! S hogy sírodon Emlékezésem átragyog. Sándor bácsival vacsoráztam. Irta Csató Kálmán. Gyanútlanúl mentem el a színházba, csak azért, hogy egy programm nélkül való estémet agyonüssem, Természetes tehát, hogy nagyon megörültem Péternek, aki az első sor mellvédjéhez támaszkodva, a közönséget mustrálta. Péter távoli atyámfia és a legjobb cimborám. Mindjárt azon kezdtem a társalgást: — Remélem, együtt vacsorázunk? Péter a mellette ülő öreg úrra mutatott: — Én ma apámmal megyek, mert szalmaözvegy. Anyám elutazott falura a húgomhoz. Akkor vettem csak észre, hogy Sándor bácsi is ott van. Ijedten hajoltam meg előtte, mert mindig elfog a lelkifurdalás, ha ezt a savanyú kis embert meglátom. Nem mintha életemben bármit is elkövettem volna ellene, hanem mert a Sándor bácsi szemrehányó tekintete, sértődött ábrázata és rosszkedvű száj húzása mindig azt az érzést keltik bennem, hogy illetlen és erkölcstelen dolog részemről, hogy örülni tudok az élet kellemes óráinak. Ha rámnéz, mindig eszembe jut minden fillér, amit könynyelmüen költöttem el, anélkül, hogy előbb háromszor a fogamhoz vertem volna, sőt felelősnek érzem magam nem csak a saját fizetetlen tartozásaim, de a Péter adósságai miatt is, amikhez pedig semmi közöm. Valahányszor kitátja a száját, mindig azt hiszem, most fog kérdőre vonni és mindig elcsodálkozom, és megkönynyebbülök, ha nem azt teszi, hanem egyebet mond, pedig eddig még mindig egyebet mondott. Most is. Kedélyeskedő hangon szólt bele a fiával folytatott beszélgetésembe: — Gyere velünk! Lumpolni fogunk! Hehehe! A szája nevetett, a szeméből azonban a halálosan keserű komolyság hideg és fenyegető sugarai villogtak rám s a nevetése úgy csikorgóit, mint valami kriptaajtónak a kenetlen sarka. Olyan volt a kedélyessége, hogy a hátam végig lúdbőrzött tőle és majdnem csuklani kezdtem. Ellenkezni azonban nem volt erőm. Meghajtottam magam: — Tartom szerencsémnek, Sándor bácsi! — Hát akkor előadás után ennél az ajtónál találkozunk. Kedves és mulatságos darabot adtak, szerény véleményem szerint nagyon jól. Végigkacagtam az egész előadást s mikor a kiözönlő közönség tolomgásában sikerült megtalálnom Sándor bácsiékat, azt találtam mondani: — Igazán remek volt! Ugy-e, Sándor bácsi? Sándor bácsi felháborodva nézett rám és azt mondta: — Ez? Ez a marhaság? Életemben nem láttam még ilyen hülyeséget. Csalás, hogy ezért pénzt mernek kérni! Eszem ágában sem volt, hogy vitatkozzam, sőt hamar megpróbáltam frontot változtatni. — Nem is a darabra értem, hanem a játékra... — Csapni való rosszak voltak! Különösen, aki a fiút adta. Lerúgni való volt! — Az igen! — siettem egy véleményen lenni vele. — De a primadonna! Az csak tetszett Sándor bácsinak? Egy pillanatra mintha valami mosolynak a halavány visszfénye suhant volna át az ábrázatán, majd csendesebb hangon azt felelte: — Az még megjárta! — Aztán pillanatnyi szünet után legyintve tette hozzá: — De hol van ez Pálmaytól vagy Hegyi Arankától! Péter, aki közben visszatért a ruhatárból, ráhámozta az apjára a télikabátot. Sándor bácsi idegesen kezdett a zsebeihez kapkodni: — A sálom! — mondta.— Hol a sálom? Kilopták! — És mielőtt még feledhettünk volna, már ott hadonászott magából kikelve a ruhatár előtt és fülig veresen harsogta: — A sálom! Hol a sálom? Ellopták!... A zsebemből kilopták! A ruhatárosnő még vörösebben tiltakozott a gyanúsítás ellen, a kolléganői segítettek neki, a közönség egy jó része odasereglett, a vélemények megoszlottak, két párt kezdett kialakulni, az öreg rendőrért kiabált, a ruhatárosnő méltatlankodva visszagorombáskodott, Sándor bácsi még jobban ordított, már jött a rendőr, mikor Péter hirtelen az apja elé tartotta az elveszett jószágot: — Ne tessék keresni. Itt volt az én zsebemben!... Hogy Sándor bácsi ott helyben meg nem pofozta Pétert, azt hiszem csak azon múlt, hogy a közvélemény egyszerre fenyegetően fordult mindkettőjük ellen, amit csak még szítottak a méltatlanul megbántott és egyben fényesen rehabilitált ruhatárosasszony; vijjogó szidalmai. Sándor bácsi részben bocsánatkérést dadogott, részben a fiát szidta, én pedig iparkodtam úgy tenni, mint aki nem is ismeri őket. Csak az utcán mertem hozzájuk csatlakozni, de Sándor bácsi még akkor is dohogott. — Nem baj már! — kockáztattam meg. — A fontos az, hogy megvan a sál!... De megjártam, mert Sándor bácsi rámripakodott: — Fenét fontos! Törődöm is én ezzel a rongyos sállal! De most kompromittálva vagyok, csúffá vagyok téve, nevetséges vagyok, csak azért, mert ez nem rend! Ahogy a Péter zsebébe beledugták, éppen úgy beledughatták volna a Pityi Palkóéba... És Péter olyan szamár, hogy... Péter angyali türelemmel hallgatott. Se nem ellenkezett, se nem védekezett s mikor már az öreg jól kiveszekedte magát, akkor is csak azt kérdezte: — Hát hol vacsorázzunk? Ajánlottam két-három zenés éttermet, Sándor bácsi mindenikre azt mondta, hogy utálja őket, mert lármásak. Végre eszembe jutott egy csendes, előkelő belvárosi étterem. Sándor bácsi vállatvont:
