Komáromi Lapok, 1930. július-december (51. évfolyam, 77-154. szám)
1930-11-01 / 129-130. szám
1930. november 1. 3. oldal. «KOMAROMI LAPOK» Katica babaruhát mos. Gondos anya a kis Katica. Gondja van rá, hogy a babaruha mind, állandóan tiszta legyen. Minden héten nagymosást rendez. Természetesen Radiont vesz hozzá. Látta, hogy anyukája Radionnal mossa oly szép fehérre és tisztára a ruhát. Azonkívül a Radionnal való mosásnál nem erőlteti meg magát senki, mert hisz RADIO MAGATOL MOS KÍMÉLI A RUHÁT el hazájuknak ezt a földet, amelyen itt maradtak és ellenségek. Igenis azok vagyunk. Minden nacionalistának el ensége, amely nagy bajaink mellett még meg is rugdos bennünket Hogy miért nem vagyunk barátai a sovinisztáknak, akik ellenünk uszítanak minden alkalommal, főleg október 28-án, azt is megmagyarázhatjuk. Ezek azt verklizik, hogy itt a magyaroknak olyan jó dolguk van, hogy még Magyarországon sincsen jobb, mert szabad magyarul beszélniük, van kulturális, gazdasági és politikai szabadságuk. Először is meg kell állapitanunk, hogy ezt a magyar kisebbség részére nemzetközi szerződés biztosítja, amely olyan alaptörvény, hogy megváltoztathatni sem lehet. Azután a mi kulturális szabadságunk igen gyenge lábakon nyugszik. Nekünk nincsen elég iskolánk, a meglevők ellen pedig ismét megindult egy nagy roham, nekünk tehát egyik kezünkkel építenünk kell, a másikkal pedig önvédelmi harcot vívunk. A gazdasági szabadságról pedig jobb nem beszélni, mert a kisemmizés munkáját maradéktalanul talán itt végezték el legjobban. Hol van virágzó gyáriparunk, hol vannak földjeink, hol vannak hadikölcsöneink, hol vannak pénzintézeteink: már mind ki van terítve. Ellenben van kétszázezer magyar földönfutó proletár, akinek nincsen földje, munkahelye, ami tizenkét év előtt megvolt neki. És soknak nincsen meg az állampolgársága sem, pedig lojális volna a szegény, amint csak kitelik tőle. A Slovensky Juh az aktiv magyarokról fuvoláz csalogató dailamot, akik kaptak az államtól egy hold földet bérbe, ami után előre kellett Itt a megkezdett levél a pincér özvegyének. Folytatni kell. Özvegynek kell már címeznem? Áh, ez túl brutális volna. De hisz özvegy... Mit bánom én... Majd értesíti a hivatalos. Inkább az anyámat kellene értesítenem. Persze, — azonnal írok is neki. Igen ám, de mit, miről? Ezt? Erről? Ami itt van? Ments Isten... írni kell, mindegy, hogy mit... És már írom is... Édes, jó Anyám! örömmel értesítem, hogy a legjobb egészségben vagyok mind mostanáig. Remélem, magát is erőben, egészségben találják ezen soraim?... Ostobaság! így írnak a hozzátartozóiknak a kanonirjaink. így kezdődik minden legénységi levél. Szégyelhetem magam! Nem mert tőlem sem telik ki több, igazabb, szebb írás, hanem mert az egészhez csak azért folyamodtam, hogy megbújjam az itteni helyzet elől az anyám levele mögé... Igaz, de nem szégyenlem. Mindég ő hozzá menekültem, ha valami veszedelem fenyegetett... Mégis félreteszem a megkezdett levelet, oda a pincér özvegyéhez írt és abbahagyott levél mellé. De hát mit csináljak?! A telefonkagylók a fülemen. A süketség szinte síri csenddé sűrűsödik rajtuk át. Csak az ágyúk ugatása és a robbanások megrázó hangja hatol a fülembe. Utálatos! Mint egy patkányfogóban! Ülni és várni! Várni és lesni! Mikor jön?! Hogyan csap le? Hogyan ken a falra? Mint egy eltaposásra ítélt féreg. Jön a nagy szeges csizma talpa. Rámlép és vége. Förtelmes! Ilyen bénán, — nyomorultan, — ilyen tehetetlenül ! Vacog a fogam a dühtől, meg a félelemtől. Valljuk csak be: Irtózatos félelemtől. Nem gyávaság! Óh, a gyáva ember megfutamodik, hátat fordít a veszedelemnek, szemet liúny előtte. Én itt vagyok, eszembe sem ötlik, hogy meneküljek, a szemem is nyitva. Várom a végzetet. Hát vacog a fogam! És aztán! Lehet, hogyha a dekkungajtón egy fölfegyverzett óriás lépne be, a kezében kézigránáttal és a mellemnek szegzett revolverrel, habozás nélkül nekimennék. Elkapnám kifizetni ötszáz korona bérletet és ovadékot, azután belépni az egyedül üdvözítő agrárpártba, nasa stranába, no meg egy csekélységet: aláírni a cseh iskolát kérő ivet a maeyar gyermekek számára, a lélekvásárt, mint Hodza apánk nevezte. A szociáldemokratákra hivatkozik. Igen, azok csakugyan be is nyújtottak egy állampolgársági javaslatot, mert látták, hogy ez a helyzet tarthatatlan. Nos, ki hallott róla valamit? A belügyminiszter jégre tette. A tavasszal még kinyilatkoztatta, hogy uj törvényt készittet, most már azt is visszavonta. Most „liberálisan" kezeli a régi törvényt, vagyis beismeri, hogy eddig nem kezelte liberálisan. Szóval állampolgárság nem lesz. És még ezek után azt állítja a a nyakát, kicsavarnám a kezéből a gyilkos szerszámot és bírókra kelnék vele, akármilyen reménytelen kimenetele is lenne ennek a küzdelemnek. De itt nincs senki. Itt magam vagyok. És egy messziről ideokádó ágyútorok. Néhány buta kanoir keze, egy vezényszavakat kiáltó száj. Csupa ismeretlen, csupa személytelen, csupa megfoghatatlan hatalom. Mit lehet itt tenni?! Ülni és várni. Lesni és megdögölni. Csakhogy ezt nem bírják az idegek soká. Minden robbanás egy-egy brutális lökés a testemen. A fülem belesiketül már. Az agyam a hibbanásig összerázva. Meddig bírom még?. Itt tenni kell valamit! Hidegvérrel, elszántan! Kiáltanom kell. Hé! Valaki! Egy ember! Van-e még, él-e még valaki egyáltalában? Csak egy ember lenne legalább a közelemben. Kihalt tán az egész árok? Tán gázzal árasztották el az oroszok és megfúlt mindenki? Lehet! Különben nem lenne ilyen síri csend. Most pár méterre csapott le. Egy reccsenés, egy zuhanás. Por tódul be a dekkungajtón. Lezuhant a cseresznyefa egy vastag virágos ága. Mint felkavart hópihék szálldosnak szanaszét a fehér virágszirmok. Azután csend. És a virágok közül felröppen egy méhecske. Biztosan az ággal együtt zuhant ide. Körülszálja a dekkungot. Halk zümmögéssel keres útat és szabadulást a földfalu börtönből. Ideoda cikkázik. Nekiütődik a falnak. Kissé bódult lehet a gránát légnyomásától. Megpihen a padkámon. Megrázza szárnyait. Terepszemlét tart. Aztán szétterülnek a finom erezetű szárnyak és egyetlen ívvel kirepül a dekkung ajtaján. Mintha az élő egyetemes világ költözött volna el messzi, messzi ezzel a kis méhecskével. Rettenetes üresség támadt, zümmögésének hirtelen megszűntével. Egy méh zümmögése a pokoli ágyúdörrenésekben. Mindegy, de élet a pokolban. Üzenet a világból, a távoli elérhetetlen, drága, szép életből. Egy kis méh. Óh, de nyomorult féreg vagyok hozzá képest! Most már minden mindegy. Leté-Juh, hogy nekünk annyi jogunk van, mint a cseh nemzetnek magának. Csodálkozunk ennyi vakmerő ferdítésen. Miért nem Írja, hogy mindegyikünk maradékbirtokos is! Hogy mi sokszor kifejeztük megelégedésünket? Minket ne tévesszen össze holmi Csömör Istvánokkal, akiknek a nyakába odaakasztották az abrakos tarisznyát és reggeltől estig dicshimnuszokat zengedeznek. És hogy nekünk több jogunk van, mint amire a kisebbségi szerződések kötelezik az államot, ezt valahol a prágai álmoskönyvben olvashatta, de ezzel már csak azokat maszlagolja be, akik még nem tudnak a politika mesterségéhez. Hiszen, ha valakit felelősségre vonnak, annak hibája tudatában a tagadás a legpem a telefonkagylókat a fülemről. Pár pillanatig eszelősen bámulok a dekung ajtónyílására, amin kiröppent a méh. A karom tétován mozdítom. Zsibbadtságból ocsúdó csontjaim úgy lendülnek fel, mintha szárnyak lennének és repülésre tárulnának ki. Aztán leesnek. Kimegyek. Nem lehet itt egyedül maradnom tovább. Indulok, de visszavet egy közeli explozió. A földpadkára ülök újra. Szemem ráesik az édesanyámnak kezdett levélre. Gépiesen fogom a tintaceruzát és írom sebtében tovább: ... Köszönöm jóságos levelét... Kár aggódnia értem. Nincs ezen a részen semmi baj. Élünk, mint Marci Hevesen ... Egy hónap múlva szabadságra megyek. Óh, de jó lesz. Megölelhetem, megcsókolhatom édes Anyámat ... Majd összebújunk és mesélni fogok sokat... Csak türelem és ne féltsen édes Anyám ... Vigyázok én magamra... Nem! Nem! Ezt nem lehet tovább folytatni. Undok hazugság! Önámítás! Áltatás! Gyáva megbújás! Hazudtam Anyám! A fiad semmivel sem több — és érdemesebb egy kukacnál! Vadásznak rá! Bömbölő gránátok hullanak rá! Sziszegő vasszilánkok lesnek a fejére, hogy szétloccsantsák, a mellére, hogy szétmarcangolják, a szívére, hogy kitépjék! És itt ül összekuporogva a fiad Anyám, egy földpadkán, ami négyszögletes és hideg, mint egy sírhalom és a fejére a fenyőfagerendák közül lassan szitál a föld. Porlad, recseg, inog az egész mindénség. Nincs egyetlen cérnaszál, amibe megkapaszkodhatnék. Egyetlen emberi lélek a közelében, akire ránézhetne, akihez szólhatna, aki eliszonyodhatna, ha bármelyik pillanatban kiloccsanna a fiad agyveleje! Óh Anyám, irtózatos, irtózatos ! Megőrülök! — Segítség! Ezt már kiáltottam. Felelet semmi. Hirtelen elhal az ágyúszó. Mélységes csend zuhan a mindenségre. Olyan hatalmas kontraszt ez a csend, az előbbi pokoli zajra, hogy szinte fáj. jobb fegyvere. Benesre hivatkozik az állampolgársági problémában, épen jó tanúra. Hát bizony kedves Slovensky Juh, az állampolgárság még csakugyan „nincs végrehajtva teljesen" mert mitőlünk azt kérdezik, hogy hol születtünk, az apánk hol született és őseink milyen nadrágban jártak Mária Terézia idejében és erről mind bélyeges bizonyítványokat kell hoznunk és a szegény munkás, a szegény földhözragadt proletár honnan vegye a sok pénzt erre a játékra, amelyben háromszor elutasítják, arra megfelelhet, ha tud. Hogy a maguk kormánypártjának ehhez hatalma vaD, azt érezzük, csakhogy joga nincsen, ezt meg tudjuk. Géniben is ezt bizonyítottuk be annak ide-Mi az? Vége? Beszüntették? Elvégezték a napi penzumot? Mit jelent ez a csend? Rettenetes! Rosszabb mindennél! Ez a halál! Előre meredt nyakkal hallgatódzom. Csak egyetlen neszt hallanék. Egyetlen életjelt. És most egészen közelről felhangzik egy kiáltás, öblös, széles, nyugodt emberhang: — Menázsijé embörök! Uram Isten! Élünk! Élnek! Itt a konyhakocsi a második vonalban. Vacsoraosztásra hívja az embereket ez — Menázsijé embörök... A villám nem hasíthat mélyebbre mint ez az áldott mondat hasított a szívembe. Szerettem volna térdrehullni és pityeregve mosolygósán imádkozni. Szerettem volna kirohanni és megcsókolni a szájat, amelyik ezt mondta. Szerettem volna elnyúlni végig a padkán, nagyot nyújtózva felébredni és borzongva felejteni a rémséges álmot. — Mennázsijé embörök! Áldassék érte! A szemem könnyes. A telefonistám visszajön. — Hadnagy úrnak alássan jelentem, a vonalat kijavítottam. — Köszönöm barátom. Felveszem a kagylót, mintha mi sem történt volna. — Halló, te vagy? Nincs semmi bajotok? Nem, nekem sincs. Dehogy, játék volt az egész,., gyerekjáték... Kis harmonikázás... Szervusz, szervusz. Hozsanna élet! Megcímezem az anyámnak írt levelet. Dátumot írok rá. Aláírom. Az egyik sarkában alúl odaírom: Menázsijé embörök... Majd ezt egyszer, ha vége lesz a háborúnak, kérdezze meg édes Anyám, mit jelent... Több mint tíz éve vége már. Nem kérdezett meg. Elfelejtette, vagy szándékosan nem akart rá emlékeztetni, nem tudom. Nem mondtam el senkinek sem eddig. Most megírtam mindenkinek.
