Komáromi Lapok, 1930. július-december (51. évfolyam, 77-154. szám)
1930-10-11 / 121. szám
1930. október 11 «KOMAROMI LAPOK» 3. oldal. Beszüntetett hajó járat. Az Első Duna-Gőzhajózási Társaság Wien—Bratislava—Budapest - Beograd —Lom—Russe —giurgiui expresshajóforgaima a folyó évben utolsó menettel Wienből lefelé folyó hó 19-én és Giurgiából felfelé folyó hó 24-én be lesz szüntetve. Balkánunió létesül. Athéni jelentés szerint a balkánkonferencia munkálatai egyelőre kizárólag bizottsági ülésekre szorítkoznak A bizottsági üléseken előterjesztették a balkánunió tervezetét, amelynek alapjául a kőtelező döntőbírósági eljárás szükséges, ezenkívül egy központi iroda megteremtése, döntőbírósági szerződések megkötése, amelyekben az áliamok a „balkáni bizottságot“ legfelső döntőbírósági fórumként ismernék el. A balkáni államok külügyminiszterei háromszor gyűlnének össze évenként. Egy esetleges támadó állam az összes balkáni államok szövetségét jelentené a támadó állam ellen. I Katica | kiőltőzkődik. . •f Sétára viszi anyuka Katicát. Tefőtől-tal- 1 pig tisztába öltözteti. Olyan, mint a íőld* reszállt angyal, ragyogó fehér ruhájában. Minden ismerős megállítja őket. Megcsodálják az új ruhácskát. „Nem is új ez a ruha, csak Radicnnal mosta anyuka, — attól olyan szép!" feleli Katica büszkén és komolyan. RÁDIÓN © MAGÁTÓL MOS KÍMÉLI Á RUHÁT A komáromi járási hivatal' tisztviselő hiánya az országos választmány előtt. Komárom, — október 10. A komáromi járási hivatal késedelmes intézkedései, melyet a személyzet kis létszámával okolnak meg, széles körökben képezik diskusszió tárgyát Most kerülnek a napfényre az egyes magánemberek ügyei is, ahol azok is panaszkodnak az ügyvitel lassúsága ellen. Egyes ügyek esztendeig vagy még tovább húzódnak, amiből azután a magánérdekek is károkat szenvednek. E közérdekű ügyben az országos választmány legutóbbi ülésén dr. A 1 a p y Gyula tartományi képviselő indítványt nyújtott be, hogy a járási hivatal személyzete mielőbb a szükséges létszámra egészitlessék ki. 0 r s z á g h viceprezidens felolvasta az indítványt és hosszabb kommentárral kisérte azt, amelyben előadta, hogy sok helyről érkeztek ilyen kérelmek, de a személyzethiány igen nagy. Egyes járási hivataloknál egyedül a járási főnök a fogalmazó személyzet. A kérdésben az országos választmány határozni nem illetékes és így az indítványt átteszi az országos hivatal elnöki osztályához, amely megfogja vizsláim a komáromi járási hivatal személyzeti viszonyait első sorban, hogy ottan a normális létszám, amelynél kevesebb nem lehet, biztosítva van-e? Most tehát a járási hivatalon van a sor, hogy ezt az alkalmat megragadja és statisztikai adatokkal támassza alá, hogy a személyzet kevés és annak kiegészitése szükséges. Természetes, hogy nem olyan tisztviselőkre van szükség, akik kvalifi-Rendkivül nagy szociális fontosságú ügyben tartott vasárnap délután ülést a komáromi Szent Szív Társulat, melyen Ma jer Imre dr. apátplébános tartott özv. Patay Lászlóné elnökasszony felkérésére előadást a káció és gyakorlat nélkül csak a létszámot gyarapítják, hanem munkaerőkre, mert nem lehet kivánni egyetlen tisztviselőtől sem, hovy erején és teljesítőképességén felül dolgozzék. A közönség viszont joggal várja el minden állami hivataltól, hogy ügyeit gyorsan intézze el. ■HHHHMHBnMHHHHe« katolikus patronázs lényegéről és annak feladatairól. Az előadás felölelte az egész kérdésnek a területét, a vidékről, a faluról a városba szakadt leányok erkölcsi életével foglalkozott, akik Újból életre kel a katolikus patronázs Komáromban. Vidéki leányok részére otthont és leánykori szervez. — Saját tudósítónktól. — Komárom, — okt. 10. ság érzése. Nem gondoltak magukra, nem kisértett emlékezetükben a múlt, tudták, hogy nem róluk van szó, nem egymás kedvéért állnak egymással szemben, az ő ügyük súlytalan semmi most a szemükben, egyedül a gyerekről van szó .. Imruska miatt van ez igy, miatta történt minden ... Kós odahajolt a gyerek fölé, megsimogatta égő kis arcocskáját és hogy kinyitoita egy pillanatra a szemét, rámosolygott. — Mennyi a láza? — kérdezte feldúlt arccal és remegve várta a választ. — Előbb mértem ... Negyven ... — Rettenetes ... Rettenetes ... Istenem ... Kis ideig hallgattak mind a ketten. — Oltást kapott? — kérdezte később a férfi. — Igen ... igen ... — lihegte az asszony és felcsuklott belőle a sirás. — Istenem !... Istenem !... — sóhajtotta Kós és kínjában begörbítette az ujjait, mintha körmeivel fel akarná hasítani a tenyerét. VI. Leültek az ágy mellé és egyre csak a gyereket nézték ... Sóvárgó szemmel reszkető aggodalommal, mintha minden attól függne, hogy egy percre se vegyék le róla a tekintetüket.. . Egy percre se, nehogy az alattomos halál a közelébe férkőzhessen . .. Azt hitték, hogy ha nagyon vigyáznak rá, akkor nem rabolhatja el tőlük senki . . . Akkor a halál hiába leskelődik, hiába nyújtja ki feléje csontos kezét .. . Mikor éjfél felé járt már az idő Kós aludni küldte az asszonyt. — Legyen nyugodt, én reggelig nem hunyom le a szememet.. . De az asszonyt ez nem nyugtatta meg, tudni sem akart erről. — Csak egy órára ... csak egy félórára ... hogy egy kicsit erőre kapjon. — Nem ... nem ... — intett az asszony a fejével és nem moccant. Elhallgattak. Néha megmozdult a szájuk, bizonyára valamit mondani akartak, de legyűrték magukban, még mielőtt napvilágot látott volna. Csak a gyerekre akartak gondolni, csak róla akartak beszélni. .. Talán hiába is próbálták volna, ami egyszer nem a gyerekre vonatkozott, az egy pillanatnál tovább úgy sem tudta ébren tartani az érdeklődésüket. VII. Reggel felé a gyerek rosszabbul lett. A láza emelkedni kezdett és minduntalan fuldoklási roham fogta el. Az asszony és a férfi úgy álltak az ágynál, mintha kést döftek volna szivükbe. Arcuk fehérré vált az ijedtségtől, ajkuk megremegett és fogaik összekocódtak. — Orvost!... Orvost!... jajdult fel az asszony és hevesen sírni kezdett. Kós kirohant a lakásból, leszaladt az első emeletre és becsöngetett egy orvoshoz, aki ugyan nem az ő orvosuk volt, de most azzal nem lehetett törődni, fontos volt, hogy mielőbb jöjjön a segítség. Az orvos magára kapta a ruháit, gyorsan összeszedelőzködött és máris rohant Kőssal Imruskához. Amikor felértek a második emeletre, már a folyosón hallották az asszony sírását. Sírása kísértetiesen hangzott a kora reggel csendjében. A cseléd fázva, dideregve az ajtóban lesett rájuk. — Tessék gyorsan jönni... — lihegte. A kisasszony is eléjük futott. — Gyorsan ... gyorsan ... — kérlelte őket sirva. Siettek ... rohantak ... De már késő volt. .. Imruska már halott volt... Drága kis fejecskéje, aranyszőke hajú kis fejecskéje nyugodtan, moccanás nélkül pihent a fehér vánkoson . .. Vili. Kós úgy érezte magát, mintha fejbeütötték volna ... Imruska halott! ... Lehetséges ez? ... Tegnap délután még várta . .. Tegnap délután még programmja volt, hogy hová viszi Imruskát... hogyan töltik együtt a délutánt... Tegnap szerda volt... az ő napjuk ... Imruska napja... ma csütörtök ... csütörtök ... és vége mindennek . .. Vége .. . vége ... nem lehet számolni a napokat... nem lehet várni a következő szerdát... Egyszerre megrázkódott és sirva, zokogva odaomlott Imruska ágyára. Ott sírtak, jajveszékeltek mind a ketten, nem lehetett őket elvinni onnan, nem lehetett őket lecsillapítani . .. Rettenetesen szenvedtek mind a ketten ... Úgy érezték, hogy minden összeomlott körülöttük ... nincs miért élniök ... ami szerencsétlen életüknek egyetlen kincse volt, azt is elveszítették .. . IX. Ott álltak egymás mellett a temetésen . .. Arcuk ijesztően sárga volt, a szemük beesett, gyulladt... Soványak voltak, a szenvedés leette a húst róluk . . . Arccsontjuk kiállt, a ruhák csak úgy lógtak rajtuk ... A temetés után együtt mentek haza... Az asszony az autóban lehajtotta a fejét, zsebkendőjébe rejtette az arcát és sirt. .. Kós egyre a cipőjét bámulta, de szeme elől eltűnt a külvilág minden tárgya, csak a fiát látta maga előtt, csak rá tudott gondolni. Amikor odaértek az asszony háza elé, kisegitette az autóból, belekarolt és felkisérte. Aztán elbúcsúzott tőle és elment haza. De a lakását üresnek, sivárnak találta, mintha Imruskát az ő otthonából rabolta volna el a halál... Nem volt nyugta, nem volt maradása ... Nem bírta ezt a néma, dermedt csöndet. Otthonának a múltból megszokott, nyugodt, zavartalan csöndjét most elviselhetetlennek találta, amely elől futnia, menekülnie kellett. Lement az utcára és földreszegzett tekintettel, elgondolkozva ődöngött mindenfelé, céltalanul barangolva a városban. Ahogy igy utcáról-utcára járt, egyszerre csak ott találta magát abban az utcában, ahol a felesége lakott. Megállt, eltűnődött, de ahogy gondolkozott, mindinkább elhatalmasodott rajta a vágy, hogy felmenjen abba a lakásba, ahol gyermekét látta meghalni. Eleinte nehezére estek a lépések, valami szorongó érzés fogta el, de csakhamar széjjel oszlott az egész és valami ellenállhatatlan kényszer vitte, cipelte előre .. . A felesége nyitott előtte ajtót. Egyáltalában nem lepődött meg a jövetelén. Egészen természetesnek találta; mintha megállapodtak volna ebben, mintha már várta volna ... Leültek; eleinte hangtalanul bámultak maguk elé, aztán beszélni kezdtek ... Imruskáról... az utolsó óráiról.. . az utolsó napjairól . .. Kós másnap este is felment... És megint csak Imruskáról beszélgettek... Sokat lehetett róla beszélni, hisz olyan okos, olyan eleven, drága gyerek volt... Ezentúl minden este együtt voltak és mindig csak Imruskáról folyt a szó ... De egyik este amint elhallgattak, érezték, hogy valami marja a torkukat. Valami, amiről beszélni kellene, de amit egyikük sem mer szóbahozni. Hallgattak ... hallgattak ... köhintettek egyet ... de egyikük sem szólt semmit. Végre az asszonynak megjött a bátorsága: — Imre ... mire jó ez igy? Okosabban is csinálhatnók . .. Ami volt az elmúlt, minek emlékezni arra? . . . Kós lehajolt, megcsókolta az asszony kezét és közben egy könycseppet morzsolt össze a szemében. — Igaza van, édes, magam is gondoltam már rá, hogy megkérem a kezét, de nem volt bátorságom hozzá .. . De ezekután, azt hiszem, nincs mitől félnem. Mindketten elmosolyodtak... Ez volt az első mosolygásuk Imruska halála óta ... Az első igazi szívből jövő mosolygásuk ...
