Komáromi Lapok, 1929. július-december (50. évfolyam, 79-156. szám)

1929-08-03 / 93. szám

i

Komáromi Lapok.

15. oldal.

1929, aagusztus 3._____________

Temettek egyszer...

...a Virágvölgyben!...

Komárom, — julius hó.

Zúgnak, búgnak a harangok, Nem nyughatom tőle, Belopódzik búgó hangjok Szivem közepébe!...

... zúgnak, búgnak a harangok, temetésre búgnak. Valakit temetnek.

Odakünt ragyog, perzsel, nevet a nyáreleji nap, amelynek sugarai aranypántlikát vonnak a kongó harangok derekára.

— Bim-bam — szűrődik át a napsugaras légen — bim-bam — zúgják a harangok a gyászkiséretet s amint beszűrődik búgó hangjuk szivem közepébe, visszaemlékezem egy napra, amely nem volt nyári nap, meleg nap, hanem hideg, hátborzongatóan hideg.

Akkor is temettek. Csúnya hideg, velőkig ható, nyirkos idő volt, amikor egy pár évvel ezelőtt temettek egyszer... a Virágvölgyben, a pozsonyi Virágvölgyben ...

A harangszó nem hallatszott el idáig, nem tudta áttörni a távolságot saz én szivem mégis rezonált, megrezdült a sírva búgó harangszőra. Nem hallottam a gyászmorajt, nem láttam a gyászpompát és mégis azt a temetést sohasem felejtem el.

Hideg volt akkor és sűrű köd, fojtó köd nehezedett a világra.

Ültem a szobámban, szivemben búgott a harangok szava, s amint bámultam a ködöt, úgy tetszett, mintha a ködfalon színek jelentek volna meg. Meleg lelkekből előtörő sugárözön bomlott a köd parányi vizcseppjein tarka szivárvánnyá.

Meleget éreztem, a lelkem didergése felengedett a nemes emberi szivekből fakadó részvét melegétől. Meleget éreztem, pedig odaát a ködfalon túl, arra nyugat felé a Halál hideg lehelete elvitt valakit. Meghalt valaki s most temetik.

Igen ; meghalt valaki...

Nem aranyzsákokon ülő Ridegség, nem tekintélyben fürdő Hatalom, nem ismert, irigyelt Nagyság, :iem célhoz jutott, mindenekfelett győzedelmeskedő Tehetség, ... csak egy szegény, törődött, a sorstól megkínzott lelkű öreg asszony.

Egy egyszerű zsellérnek, egy virágvölgyi szőjőmunkásnak az özvegye volt. Meghalt. És akkor összeüit a magistratus, összehívták külön ülésre a tanácsot. Komor, ünnepi pompa a szemek tekintetében, mert jelentik, hivatalos ünnepélyességgel jelenti a polgármester, hogy meghalt egy szegény öreg aszszony ... és a város nagyjait megillető zöld levéltömeg hajlik gyönyörű, hatalmas koszorúvá, hogy a magistrátus határozatából, a város nevében díszítse a szegény, öreg özvegyasszony ravatalát. A város egész lakossága talpraáll, a harangok zúgnak, a polgármester mond búcsúbeszédet, dalárdák énekelnek, mert... temetnek a Virágvölgyben sirva-riva harangszóval egy szegény öreg asszonyt.

Igaz, hogy ez az öreg asszony egy nagy magyar művésznek az édes anyja volt.

Ám az a művész már nem élt akkor. Nevének ragyogását nem látta úgy mindenki, mint az élőét látta volt.

Közöny városában — mondjam-e körZélebbről hol van ? — az élő nagyság holt anyját utolsó útjára de elkísérték volna; de a holt nagyságét, akitől már nem várhat senki semmit, se megtiszteltetést, se pártfogást, protekciót, avagy

közösségek ingyen munkáját-------de

elfeledték, de észre se vették volna.

De ott, akkor nem igy volt ez. S én elmélázó szemmel láttam a szürke ködfalon a pompázó színeket, amint ragyogtak, amint melegítettek. S lehajtottam a fejem és éreztem a szülőváros szivének meleg lüktetését, láttam, hogy a nemes Intellektualitás áhítattal csókolja meg az egyszerű asszonynak ráncos kezét. Azt a kezet, melyet egykor egy ragyogó szemű, bozontos fejű fiúcska simogatott meg lágyan, szeretettel, naiv gyermekiekből fakadó Ígéretet tevén:

— Ha én nagy leszek, hintót csinálok. Édes anyám azon jár majd a piacra körtét árulni!...

... Azt a kezet, amely egykor imára kulcsolódott, amikor ama bizonyos töviskoronás Krisztus fej elé eljöttek az áhitatos lelkek s térdre borulva

imádkoztak, mintha templomban lettek volna ... Oh, hogy sirt akkor az anyai lélek ..., de könnyei örömkönnyek voltak, jólesők, édesek. Imára kulcsolódott az a kéz is és fohász szállt fel az Égbe:

— Áldja meg az Isten azt a szépséges szép fejét, nagy eszét, annak az én Jánosomnak, a mi fiunknak, az elsőnknek. Mert őt is Jánosnak hívták, mint apját: Fadruszt, a szőlőmunkást.

És ez volt az a kéz, amely egy őszi alkonyaton, amikor a művész szép, magas homlokát kiverte a halálverejték ... ez volt az a kéz, amely hidegedni érezte a kedves, jó fiúnak egykor olyan erős kezét, ott a Naphegyen, a naphegyi művészotthonban.

Ketten álltak akkor a haldokló ágyánál : a melegszívű édes anya és a forrószivű ifjú hitves.

Jótékony könnyzápor, csendes szepegő sirás enyhítették akkor az anyai szív fájdalmának hirtelen támadt görcsös kínját.

Az ifjú szerelmes hitves, aki az intellektus és objektiv tudás átkától megverten már napok óta kordozta vállán a katasztrófa előérzetének súlyos keresztjét ... visszaparancsolta könnyeit, hogy el ne fátyolozzák látását, hogy felfoghassa haldokló párja bágyadt, szép szemének utolsó, megtört pillantását.

Az óra hetet ütött...

... Az Élet elsuhant, belépett a Halál, immár semmitől sem gátolt jajszó, fékevesztett zokogás közepette.

A két asszony könnye összefolyt. Az öreg aztán visszatért a Virágvölgybe, a fiatal ott maradt a Naphegyen.

Eljött azonban ő is egyszer a Virágvölgybe, hogy a koporsója után menjen annak a lágy, melegszívű, kérges kezű asszonynak, akivel együtt fájt a szive egykor, éles s hasogató fájdalomban, akivel együtt sirt egykor a szeme keserű, nehéz könnyeket, egy szeptemberi alkonyaton, amikor az óra hetet ütött.. .

Eljött ő is egyszer a Virágvölgybe és amint ment a koporsó után, eszébe jutott, hogy a Ridegség ölte meg azt az erős embert.

A Ridegség, a bírálók rideg felfogása Fadrusz. „Erzsébet“ szobráról. A menyországot ábrázolta a szoborcsoport, a menyországot, melyre lépcsősorok tömege vezet fel. A menyországba megérkezve az üdvözült, átnyújtja a földön viselt tövis koronáját az eléje siető angyalnak. Itt már nem kell tovább viselnie. Megszabadult tőle.

— Ez nem szobormű, ez elbeszélés — hangzott a bíráló bizottság szava és megölte a kőbe formált, meleg, szívből fakadt, sokat, mindent kifejező szép gondolatot.

... Hát vájjon a Wesselényi szobor nem elbeszélő mű volt-e? Nem beszélt-e hozzánk?, amint a magyar mágnás a Magasból lefelé indultában, a művész ihletett leikétől megálmodott mozdulattal ráteszi kezét a munkában meggörnyedt pór vállára, akit majd felemel magához, egyenlővé tesz önmagával.

Ez a szobor is beszélt, sokat mondott és mégis egyike volt (!) a legszebb magyar szobroknak.

A művész lelkét nem erőtlenitette el a bírálat. Tovább dolgozott. Lelkében felvillant az ihlet fénye, más tervet világított meg. És felhevülten, az ihlet lázában égve, amint a hűvös őszi estéken, a nyitott ablaku műteremben dolgozott... meghűlt... Makacskodott... tovább dolgozott... A felhevült, izgatott agyat támadta meg a baj.. Meghalt .., Megölte a Ridegség ... Aztán meghalt a szerető édes anya is, annak a hitnek szelíd, biztató érzésével hunyva le szemét, hogy viszont fogja látni az ő Jánosát, „a mi elsőnk“-et, ahogy büszkén vallotta egykoron.

És a meleg szivek városában művészkezek szobrot emeltek egy sír fölé, szétrombolt remekműből, mintha egy összetört szivet, egy semmivé lett ihletet keltenének életre az anya sirja felett, ahová elszáll a lelkem olyankor, amikor temetésre

„Zúgnak-búgnak a harangok S nem nyughatom tőle“.

Ilyenkor eszembe jut, milyen volt az, amikor temettek egyszer a Virágvölgyben, sírva, rivó harangszőval...

Kis Péter Pál.

Gróf Radetzky marsai napórája.

Irta Vaskó István.

Azt hiszem, nem csalódom feltevésemben, ha azt gondolom, hogy akad a kedves olvasók között talán nem is egy, akinek mikor a fenti címet elolvasta, mosoly lopódzik ajkára s azt kérdi önmagától, vájjon mit akarhat ez a marsai napórájával. Még talán egyebet is gondol, hogy mire is kellett neki a napóra, hát nem volt zsebórája?

— vagy végül azt, hogy volt-e egyáltalán napórája ?!

Talán indokoltnak is tartom ezeknek a kétségeknek felmerülését, de azokat sorrendben eloszlatom.

Elsősorban is kategorikusan kijelentem, hogy a nevezett marsainak igenis volt napórája. Miért ne lehetett volna ? Ha Mikszáth Kálmán szerint Szent Péternek lehetett esernyője, miért ne lehetett Radetzky marsainak napórája. Sőt nemcsak hogy volt, hanem van is, még pedig ezidőszerint az ér. birtokomban, melyet mintegy 30 éve ereklyeként őrzök íróasztalom fiókjában. Igaz ugyan, hogy ennek a kis műszernek inkább valami hadtörténeti múzeumban volna a helye, mint az én Íróasztalom fiókjában, de majd oda is eljuthat. Tőlem eddig nem kérték, mert valószínű, hogy létezéséről sem tudtak, jó magam pedig egy esetet kivéve, nem ajánlottam fel azt megszerzés, vagy helyesebben értékesítés céljából s pihent az máig Íróasztalom fiókja fenekén.

Az említett egyszeri felajánlás is úgy történt, hogy amikor az 5-ik számú Radetzky huszárezred Komáromban állomásozott, az ezrednek egy őrnagyát Salezaló Istvánt jól ismertem, mert gyakran bejárt a takarékpénztárba. A nevezett őrnagy urnák egy Ízben azt mondottam:

— Őrnagy ur, nékem van egy ereklyém attól a marsaitól, akinek nevét az ezred viseli.

Erre az őrnagy ur nagyot néz s azt ' kérdi tőlem:

— Mi az ?

Én megismertettem vele — persze bemutatás nélkül — azt a napórát s elbeszéltem neki, miként került az birtokomba.

Midőn beszélgetésünket bevégeztük, az őrnagy azt mondja, ne beszéljem el ezt senkinek, majd ő rövid idő múlva eljő ide az ezredes úrral, megnézik és megveszik az ezred Radetzky múzeuma részére.

Ez 1914. év május vagy junius havában történt s néhány hétre reá nem az ezredes és őrnagy látogatása következett be, hanem a rettenetes világháború vérzivatara.

A fenti beszélgetésünk volt az utolsó Salezaló őrnaggyal, kit ezután többé nem láttam.

Ez volt az egyedüli eset, midőn ezt az ereklyét egy méltóbb helyre akartam juttatni, mint Íróasztalom fiókjának egy sarka. Hogy egy megrögzitett napóra hogy néz ki, azt talán a kedves olvasók egy része ismeri, mert annak idejében egyes falusi kúriák, községházak s csárdák sarkán szokott ilyen lenni. Hogy azonban ma van-e még község, ahol ilyen látható, azt nem tudom. Ha van is, minden bizonnyal csak ritkaságszámba mehet.

Hát bizony az egy nagyon hiányos időmutató volt, különösen az asszonyok részére, mert csak napfényben, de a hold világánál nem teljesített szolgálatot, s igy a bíróné asszonyom, ha a szobájában nem volt falióra, nem tudta megállapítani, hogy biró uram mikor jött haza a csárdából, sem pedig a kántorné asszonyom azt, hogy férje ura éjfél előtt-e, vagy utána jött haza a disznótorról. Más ám azonban egy zsebbenhordozhatő napóra, melyből én magam is csak ezt az egy példányt láttam, amely birtokomban van. Ez egy 10 cm. hosszúságú és 7 cm. szélességű vastagabb fénymázas diófa deszkára erősített ezüstözött fémlap, melynek mind a négy oldalán bevésett római óraszámok vannak. Középen egy tengelyén forgó és a beállítás céljára szolgáló rézkarc s végül egy üveg burkolattal ellátott rubinkő tengelyen mozgó s csavarral megerősíthető ezüstözött fémlapos delejtű.

Ez a kis műszer egy már megviselt bíborvörös sagrin papirossal bevont tokban van s mellette három darab,

g

I

I

I

E

1

Ú

1

i

E

E

Éj

g

1

g

I

i

STAV. UC. SPOL. é

ZlLINA

f

Út- és vasútépítés, útburkolások. Kövezések, beton és aszfalt utak. Beton, granitoid és aszfaltjárdák.

Saját andezit és bazalt kőbányák

I

ä

l

1

P

P

I

1

I

i

1

1

1

1