Komáromi Lapok, 1929. július-december (50. évfolyam, 79-156. szám)

1929-08-03 / 93. szám

28 oldal.

Komáromi Lapos

1^29 augusztus 3

Szolid árak, jó kiszolgálás j\Íyakkendő különlegességek

Nagy választék mindenféle úri- és női divatcikkekben

JJAGKER SÁNDOR

úri- és női divatáruháza, Nádor utca 14.

A messze horizonton ...

A messze horizonton Méláz borús szemem S az égő nap leszálltát Csendesen figyelem.

Az égő nap leszállta

— Akár a sasmadár,

S az alkonynak beállta

— Ha szárnya szegve már.

Nappal zajába lassan Az éj csendje vegyül,

— A sötét néfnaságban Itt állok egyedül.

A sötét némaságban Lelkem oly árva már,

Valakit — bár hiába —

Folyton és egyre vár.

Az, akit átölelne,

Már régen elhagyott, —

Az, aki rá borulna,

Örökre távozott.

Feledni mindörökre!

Rohanni vágy után!

— lm, autó jön robogva A csendes éjszakán.

S a méla csendben lassan Az én könnyem vegyül,

— A néma éjszakában Itt állok egyedül.

Komáromi Koboz

A tavalyi nyár.

Irta Marek Antal.

összezsúfolt szépség, régi vár, erdős hegyek, völgyek, kis falu, a látogatók számára épített hatalmas hotel, ez Váralja. Valamikor hires hely volt. Itt uralkodott Murányi gróf, akinek késői leszármozottjai most is a faluban laknak. A turisták százai keresik fel most, hogy lássák a régi idők emlékeit.

Itt nyaraltam tavaly. Belefeküdtem ebbe a hatalmas nagy csendességbe, hogy feledjem a tavasz forrongó napjait és előkészüljek az ősz szomorúságára. Menekültem ide, mintha kergetett volna valaki. Pedig senki sem bántott. Vagy ha úgy is láttam, hogy bánt valaki, az is csak valami beképzelés lehetett, mert tulérzékeny idegekkel fogadom magamba a világ folyását.

Kint laktam a falu határán túl egy faházban. Az ablakom alatt emelkedett a hegy oldala. Apró fák nőttek itt és elvették a napot tőlem. Haragudtam is rájuk kezdetben, de ez csak olyan városból bennem rekedt párolgó harag volt. Hamar megbékültem velük. Istenem, hiszen fiatalok voltak ők is, én is.

Itt találkoztam először Zsazsával. Nem igy hívták, csak én neveztem el. Nem is haragudott érte. Odajárt a háziaszszonyomhoz, aki neki nagynénje volt. Emlékszem Anna néninek hívták. Ilyenkor beszélgettem vele. Legtöbbnyire évelődtem vele, kiváncsi voltam, miket felel vissza. Nem is volt valami nagyon érdekes leány. Szép volt az igaz, fekete haja két fonatban csüggödt lefelé, erős kis teste eljövendő anya édes sejtelmeit hordozta magában. Nekem egyszóval tetszett. Ő jelentette számomra az életet, a kisvárost, amelyet oly örömmel, de mégis bizonyos szomorúsággal hagytam ott. Ha nem jött el egy nap, már szomorú voltam. Pihenni jöttem és mégis jelentkezett a leány, aki mindig és mindenhol jelentkezik, hogy beleszóljon az életünkbe. Igen komikusnak tartom, hogy valaki nőgyűlölőnek mondja magát. Ember legyen az, aki szabadulni tudna a nő hatásától.

Szóval igy éltem.

Utolsó napon, amikor eljöttem, szomorú voltam. Lehet, hogy a hegyeket sajnáltam, az is lehet, hogy a várat, de a legvalószínűbb, hogy egy huszonkétéves fiú azt a leányt sajnálja, akit ott kell hagynia. Én is Zsazsára gondoltam.

Utolsó délután mikor eljött, valahogyan szomorúnak látszott. Mindig nagy örömömre szolgált, ha szomorúak a leányok, vagy könnyet látok megcsillanni valamelyik szemében. Akkor közelednek valahogy az őszinte igaz emberhez.

— Elmegy? — kérdezte.

— Igen. De jövőre visszajövök megint. Akkor is Anna néninél fogok

lakni. S maga megint eljön. Remélem, akkor már jobban összebarátkozunk. Ugye?

Nem felelt. Nagy lelkesedésem, amelylyel a viszontlátás örömeiről beszéltem, egyszerre lelohadt. Engem is valami névtelen szomorúság fogott el. Milyen kár, hogy elmegyek. Befejezetlenül itt hagyok egy nagyon kedvesnek induló ismeretséget. De valahogyan mégis nyugodt voltam. Jövőre. Mégis valami, amivel vigasztalhattam magam.

Beszélgettünk, mintha csak halottas ágynál ülnénk. A fák beintegettek a szobámba. Mintha búcsút intenének.

— Utoljára még szeretnék felmenni a kilátóhoz — mondottam.

A kilátó nem messze Anna néni házától egy hegy tetején állott. Kis filagória, sokszor néztem fel rá, amikor a kis falucska helyébe valamilyen nagyobbszabásu fürdővárost akartam magam elé képzelni.

Zsazsa örömmel fogadta.

Anna néni is örömmel engedett. A vendég utolsó kívánsága szent, mint a halálraítélteké.

Vígan mentünk neki a hegynek. Uttalan utón egyre fel. Tudtuk az irányt, felfelé kellett menni, kicsit jobbra tartani s máris ott vagyunk.

Zsazsa vidám volt, énekelt is valami nótát, amit én még soha sem hallottam. Sokat néztem rá, ő nem olyan sokat rám. Mintha csak a fák léteznének számára az erdőben.

Zsazsa odavaló leány volt, ki tudja hányszor volt már fent a kilátónál. Egyszerre csak azon vettük észre magunkat, hogy eltévedtünk valahogy. Márt fent voltunk a hegy tetején s a kilátónak még csak hire hamva sem volt. Zsazsa képzelt megdöbbenéssel vette tudomásul, hogy eltévedtünk.

— Nézze, most egyedül vagyunk ketten — mondtam.

Nevetett. Talán huncutul, talán ijedten.

Elszaladt jobbra, aztán visszatért. Már aggodalmas volt az arca. Nem ismerte ki magát.

— Eltévedtünk.

— Hála Istennek — szaladt ki a számon.

Korholóan nézett rám. Nevettem. Neki is mosolyra derült az arca. Hatalmas fa alatt állottunk, amelynek törzsébe sok nevet véstek be a szerelmesek.

Csend ülte meg az erdőt, nem járt arra egy árva gyermek sem. Egyedül voltunk. Furcsa egyedül lenni egy emberrel az erdőben. Nem néztünk egymásra, de mindketten éreztük, hogy a csend a vihart megelőző titokzatos csend. Mellettem állt, valamilyen kék hegyi virággal játszadozott. A kezeim úgy emeltem felé, mint az anya búcsúzó fiára. Egyik kezemmel a vállát, a másikkal fekete, haját érintettem. Rám nézett most. Ijedten. Sohse láttam azóta sem ennyire dorgáló szemeket. Az iszonyatnak nem láttam a nyomát sem a szeme mélyén. De maga a megtestesült engedékenység volt Mikor az első csókot a száján érezte, sírva fakadt. Vigasztaltam. Mindent mondtam neki, ami csak akkor az eszembe jutott. Megkértem, hogy büntessen meg nagyon, mert megérdemlem. De ő nem szólt semmit. Néha a könnyein keresztül rám nézett. Mintha csak vizsgálni akarna

engem. A szemei vádolók voltak, mintha rosszalóan néztek volna. De az arcán már színesedni kezdett a mosoly, mint vihar után a szivárvány.

Még sokáig állottunk ott. Most már jó volt nagyon. Gazdag boldogsággal mentem lefelé vele. Karon fogtam, vigyázva vittem. Mikor leértünk, sötét volt már. Anna néni a kötését az ölébe engedte és életének talán ugyanilyen eseményére gondolt, amilyent mi ketten átéltünk a hegytetőn.

Zsazsa nemsokára elment. A bucsuzásnál nem láttam az arcát, de a hangja mintha megreszketett volna. Elakartam kisérni, de nem engedte. Azt mondta, hogy az édesanyja nagyon szigorú vele szemben és nagyon összeszidná, ha meglátná, hogy hazakisérte valaki.

Megigértettem még vele, hogy irni fog, aztán teljesen elfoglalt a másnapi utazás gondolata.

Egy esztendő nagy idő. Sok örömön, bánaton keresztül sokszor felémcsillant Zsazsa arca. Két nagy szeme, hosszú fekete haja, melyet két fonatban elől hordott. Bizonyos voltam benne, hogy a nyáron megint elmegyek Váraljára. Ez volt a legközelebbi nagyon kedves tervem, amellyel megnyugtattam mindig magam, ha nagyon unalmas volt az élet.

Egyszer azon vettem magam észre, hogy a vonaton ülök. Istenem, milyen rövid is egy esztendő. Alig történt alatta valami. Szomorú lettem. Zsazsa arca vigasztalt meg egy keveset.

Mielőtt elutaztam hazulról, levelet írtam neki, hogy nemsokára megérkezem. Pontosan még nem tudtam magam sem, mikor indulhatok. Újabb levelet vittem magammal, amelyet ott akartam megérkezésem után feladni. A levélben megírtam, hogy újra ott vagyok Váralján, hogy lássam. Mindennap várom Anna néninél, tehát mennél előbb jöjjön. A levelemre választ nem kaptam, hiszen már hónapok óta megszakadt a levelezés köztünk. Azt hiszem, ő nem írt utoljára. Annyira elvoltam mindenesetre foglalva, hogy nem tudtam magam sem valami nagyon sok időt szakítani a levélírásra.

A levelet feladtam még az állomáson és dobogó szívvel mentem be a faluba. Az ismerős házak mintha felém integettek volna. Ismertek, eleget bolyongtam közöttük hosszú délelőttökön, mikor Zsázsát vártam délutánra és oly lassan múltak az órák egymás után.

Anna néni örömmel fogadott. A szoba ugyanolyan volt, mint mikor elmentem. A képek, a kis vaskályha, az ágy az asztal. Berendezkedtem. Siettem is, mintha csak Zsazsa megérkezését vártam volna minden percben. Ha tudtam volna pedig akkor, hogy mennyi napot kell még átvárakoznom, bizonyára nem siettem volna annyira.

Anna néni sokat beszélt, csak épen Zsázsáról nem tett emlitést. Pedig iestem minden szavát. Néha visszatereltem a szót tavalyra, de nem segített. Úgy látszik nem tulajdonított semmi nagyobb fontosságot a mi együttlétünknek.

Végre meguntam és én kérdeztem meg:

— Zsazsa mikor volt itt?

Igyekeztem közönyös lenni és a ruháim akasztottam be a szekrénybe. Nem néztem Anna néni felé, nehogy leolvasson az arcomról valamit.

— Rég nem volt már itt. Tavaly többször el-eljárt hozzám. De hát majd eljön biztosan, ha megtudja hogy megérkezett.

Ránéztem. Tudna valamit? Mesélt volna Zsazsa neki az utolsó estéről ? De Anna néni arca nem mondott semmit. Közömbös szemekkel nézett vissza rám.

Este korán lefeküdtem, fáradt is voltam a sok utazástól. Úgy aludtam el, hogy rágondoltam.

Másnap türelmetlenül ébredtem. Sietve borotválkoztam meg és valami félórahosszat öltözködtem. Máskor megvagyok pár perc alatt, de most nagy igyekvéssel csinosítottam magam.

Eltelt az este és Zsazsa még mindig nem jelentkezett. Nem kapta volna meg a levelem ? Bosszúsan feküdtem le és másnap arra sétáltam a házuk felé. Az ablakában muskátli virított épen. Nem láttam sehol az ablakban. Még többször visszatértem ide, de hiába. Zsazsa nem jelentkezett. Fáradtan értem haza. A délután úgy telt el, hogy a díványon hevertem. Egyik cigarettát a másik után szívtam. Elsősorban szégyeltem magam önmagam előtt. Micsoda reményekkel jöttem ide. Micsoda boldog folytatásokra gondoltam. Szerelemre, amely ott születik a falun, a fák között, az erdőben... Szerelemre, amelyben nincs póz, csak természetes öröm és boldogság.

így telt el az egész hét. Vasárnap aztán misére mentem. Színes kendőkkel, piros maslikkal jöttek a lányok, hosszú szoknyákban a kicsi leányok és fekete szoros ruhákban az öregek. Beharangoztak és Zsazsa még mindig nem jelentkezett. Pedig tavaly nagyon pontos volt mindig. Sietve mentem be, amikor megkondult 10 órakor a harang. Bementem a templomba és a kanyargós csigalépcsőn felmentem a kórusra a legények közé. Végignéztem a fejeken, de az ő arcát nem bírtam sehogyan sem felfedezni. Már imádkozott a pap a szószéken, amikor hófehér ruhában besietett Zsazsa. Néztem kimeredt szemekkel. A második sorban ült le a többi leány mellé. Elővette hamarosan az imakönyvet és buzgó imádkozásba temetkezett.

A mise alatt le sem vettem a szemem róla. Néztem mozdulatlan fejét, ahogy az imakönyve felé hajlott. Most nem menekülsz, gondoltam. Elhatároztam, hogy a mise vége felé lemegyek és megvárom. Megkérdezem, mire magyarázzam ezt a viselkedését. De mintha megérezte volna, hogy mit tervezek ellene. Mindjárt áldozás után eltávozott. Ahogy szembe a kórussal jött, láthattam az arcát is. Semmi változás. Talán anyásabb, komolyabb az arca.

Nem mentem utána. Nem akartam feltűnést kelteni. Emlékeztem rá, hogy mindig félt, ha az édesanyját emlegettem.

— Jaj, nagyon szigorú az én édesanyám — mondogatta.

Elmúlt a vasárnap is és az én szabadságom is a vége felé közeledett. Már lemondtam arról, hogy valamikor is látni fogom Zsázsát. Sokat kószáltam egyedül és próbáltam nem gondolni rá. De a csókja ize ott égett letörölhetetlenül a szám szélén. Olyan epekedés fogott el néha, hogy képes lettem volna még hozzájuk is elmenni.

Utolsó estét töltöttem Váralján. Pont egy esztendeje az utolsó estén találtam meg Zsázsát. Azt hittem most is megtalálom. Talán jobban, több szeretettel bukkanok csodálatos kis asszonyos lelkére.

Bent ültem a szobámban és vártam az estét. Lassan sötétedett. A szobában velem együtt hallgattak a tárgyak. Nem mozdult semmi, mintha csak engem kímélnének.

S akkor ajtónyilásra lettem figyelmes. Közönyösen néztem hátra. Azzal a közönnyel, amely nagy magányomban ragadt rám Váralján.

Zsazsa állt az ajtóban.

Ugyanaz a hófehér ruha volt rajta, mint amelyikben a templomban láttam. Odaakartam borulni eléje. Lassan becsukni az ajtót és szótlanul megkeresni a száját. A száját, amely halálos emléket adott nekem Váraljáról.

Zsazsa.

Lassan jött felém. Az ajtót félig nyitva hagyta. A nyitott ablakot lassan húzta be utána. Csattant a kilincs s az ajtó