Komáromi Lapok, 1928. július-december (49. évfolyam, 79-156. szám)
1928-11-17 / 138. szám
4. oldal. Komiromi Lapot 1928. november 17. Mennyit is kell fizetnie a háztulajdonosnak az aszfalt járda költségeihez ? A probléma nem is olyan egyszerű, amilyennek látszik. Saját tudósítónktól. A napokban a Nádor-ulca, Barossutca és Megye-utca háztulajdonosai kellemetlen meglepetésnek voltak kitéve a városi hatóság részéről, amely az aszfalt járda költségeit közölte velük nem épen kíméletes formában. (Olyan pontosan ment a kivetés, hogy a város a saját házaira is kivetett a járdaburkolási dijat és megrótta a plébánia hivatalt, a főgimnáziumot slb., mely épületek tudvalevőleg a város tulajdonát képezik.) ' A háztulajdonosok egy része elkönyvelte a meglepetését és elhatározta, hogy nem fizet, a másik rész hajlandó lenne fizetni részletekben, amire nézve máris történnek bizonyos engedmények a városi tanács részéről. Szerintünk azonban még egy igen fontos kérdést kell tisztáznunk, mielőtt még az aszfaltjárdák költségeit befizetnék a háztulajdonosok és ez a kérdés: hogyan lesz velük a város hajlandó elszámolni a régi kövezet árát, amelyet annak idején felerészben a háztulajdonos, felerészben pedig a város fizetett a ma is érvényben levő szabályrendelet szerint. Tehát az igazság a következő: megbecsülendő a felszedett járdának kövezed értéke a mai árak alapján és ennek a fele feltétlen a háztulajdonost illeti meg, ez a vételár részlet az aszfalt árába föltétlenül beszámítandó lesz, mert a gyalogjárók költségeinek felét a háztulajdonosok fizették annak idején. Komárom, nov. 17. A város ilyen formán egészen ingyen jutott meglehetős nagy kővezési burkolóanyag birtokába, amely azonban csak fele részben illette meg, felerésze az említett utcák háztulajdonosait illeti meg. Nem lehet kétséges, hogy egy próbaper esetén a város lenne pervesztes és igy magánjogi kötelezettsége kétségen felül megállapítható. A háztulajdonosok tehát a súlyos ezreseket aligha fogják lóhalálában befizetni a város bizonyára leli kasszájába, mert nekik is Követelésük van a városon és pedig, ha a kőanyag árát tekintjük, nem tudjuk, hogy ez a követelés mennyiben fogja befolyásolni a borsos városi számlákat. Nagyon célszerű lenne, ha a város tanácsa ezzel a kérdéssel jogi vonatkozásokban is foglalkoznék, mert egyoldalúan kivetni az aszfaltozási költséget nem nehéz dolog. Kifizetni már valamivel nehezebb. A háztulajdo nosok nézőpontjából a vita nem is oldható meg egyoldalúan a városi tanács részéről, mert az érdekelt fél, hanem ebben az ügyben vagy tárgyalniok kellene az érdekelt feleknek, vagy pedig a dolgot a birói döntés alá kell bocsátani, amiben azután mindenki készségesen megnyugszik. A tulajdonjogot az sem teszi vitássá, hogy az illető járdák már évtizedek előtt készültek, mert ezek a ház ingatlannak képezik a tartozékát és természetesen befolyással vanqak annak mindenkori értékére is. Reell ezredes árulása.; hogyan leplezték le az oroszokkal összejátszó se * zérkari tisztet? — „Operabál 13“ — Egy Stösér urat hajszol a rendőrség — Árutó apróság — A kritikus éjszaka — Redl kikényszeritett öngyilk c&kssága Amikor 1913 május végén gróf Tisza István értesült Redl vezérkari ezredes árulásának lelepleztetéséről, sógora Sándor János volt nála. Néhány pillanatig gondolkodott, aztán igy szólt: — Ez bizony szégyen ... Igen nagy szégyen. Ennek a„nagyszégyennek* * hátterét abban az időben nem ismerték teljesen. Kari Tschuppik történetíró most fejezte be „I. Ferenc József. Egy birodalom összeomlása“ cimü munkáját. Ebben a műben részletesen megírja Redl ezredes árulását. Ez a leírás sok uj részletet tartalmaz, sok tekintetben érdekli a ma élő generációt is. Az osztrák-magyar monarchia hadügyminisztériumában 1910 elején kezdték észrevenni, hogy bizonyos gondosan őrzött haditervek a külföldi nagyhatalmak tudomására jutottak. Conrad vezérkari, főnök éles szeme akadt meg egyes tüneteken. Ki a kém ? — Hogy lehetséges az, — kérdezte közvetlen környezetétől — hogy az orosz vezérkar ilyen gyorsan „felel“ a mi terveinkre. Mihelyt kidolgoztak egy-egy h3difervet, néhány hét múlva az orosz csapatok elosztásában látni lehetett, hogy az orosz vezérkarnak tudomása van erről a haditervről. — Ennek a dolognak feltétlenül a végére kell járni, — adta ki a parancsot a vezérkari főnök. A legügyesebb deíekíiveket mozgósították. Heteken keresztül dolgoztak. Végül a következő jelentést tették le a vezérkari főnök asztalára: — A kémnek vagy a nagyvezérkarban, vagy a parancsnokló hadtestparancsnokok közt kell lennie. Conrad hitetlenül rázta a fejét, Lehetetlennek tartotta, hogy a legfelsőbb vezérkarban, vagy épenséggel a hadtestparancsnokok között áruló akadna. Mindamellett a jelentés oly határozott volt, hogy nem lehetett előle kitérni. — A nyomozást még itt is tovább kell folytatni, — hangzott az újabb parancs. Az újabb nyomozás kideritette azután, hogy az árulónak vagy a IX. hadtest, j vagy pedig a VIII. hadtest vezérkaré- • ban kell lennie. Többet nem voltak képesek krnyomozni. A „fekete kabinet“ működésbe lép. Legfelsőbb helyen sokat bosszankodtak emiatt és végül egy főherceg tanácsára a bécsi rendőrséget is bevonták a munkába. Az akkori bécsi rend őifőnök pár heti vizsgálódás után azt mondotta, itt nincs más hátra, mint a „fekete kabinet“ módszereihez ryulni. — Meg kell figyelni a gyanúba vett emberek levelezését, — szólt — akármiben magasállásuak legyenek az illeíőek. „Megfigyelni“ annyit jelenteti, hogy a gyanú? leveleket fel kell bontani és aztán ismét úgy leragasztani, hogy a címzett ne vegyen eszre semmit. A „fekete kabinet“ az osztrák fővárosban állandóan működött, csakhogy főképpen politikai személyiségek megfigyelésevei foglalkozott. Magasrangu katonatisztek nem tartoztak a reszortjába. A „fekete kabinet“ azonnal megkezdte munkáját s a magasrangu katonatisztek levelei cenzúra alá kerültek. Eredménytelenül. Semmiféle nyomot nem lehetett felfedezni. 1913 márciusában a bécsi főpóstára bíosztotf detektivnek feltűnt két levet, amely „Poste restante“ volt feladva. A cime igy hangzott: „Operabál 13.“ A gyanúsnak talált levelet Eydtkune német-orosz vasúti állomáson adták fel. A detekfiv kinyitotta mind a két levelet. Nagyobbmennyiségü osztrák-magyar bankjegyet talált benne. De egyetlen sor írást vagy megjegyzést nem sikerült felfedeznie. Egy kövéres ur feltűnik és eltűnik A detektív megmondotta 8 Poste restante hivatalnokának, ha valaki je lentkezik ezért a levélért, azonnal jelentsék neki. 1913 május 25-én egy kövéres ur könyökölt nda a poste restante asztalára s közömbös hangon kérdezte : — Nem érkezett e levél Operabál 13, cimen ? A postahivatalnok tetetett közömbösséggel lépett hozzá s ezt válaszolta: — Azt hiszem, igen. Ugyanakkor azonban megnyomta az Íróasztala alatt lévő csengetyügombot. Akármilyen óvatosan is tette, a kövéres ur észrevette. Amikor a delek* iv megjelent a csengetésre, a kövéres már nem volt ott. — Hol van az az ember? — kiáltotta a detektív kíséretében lévő rendőr. Néhányan egy autóra mutattak, amely a postahivatal előtt állt. Az autó abban a pillanatban startolt és elrobogott. A rendőrtisztnek mindamellett sikerült az autó számát feljegyeznie. Da a szám — mint ő maga később mondotta — nem volt egészen pontos. Lehetséges volt, hogy egy 9 est 0-nak nézett. Kezdődik a hajsza. Azonnal alarmirozták az egész detektiviestületet. Bécs város egész területén hajszolták az autót. A hajszának nem lett volna eredménye — a véletlen segítsége nélkül. A Kolowrairingen ugyanez a detektiv, aki a főpostán látta az autót, izgatottan rákiáltott egy sofőrre: — Álljon meg ... ugye maga volt egy órával ezelőtt a főposta előtt? — Én voltam, — válaszolt a sofőr gyanútlanul. A detektív kérdésére elmondotta, hogy a Grand Caféba vitte azt a kö„Mi sokat sétálunk/1 mondja Vidómné Bölcs Kató. „Amióla o RADION-t ismerem, van elég időm és kedvem hozzá. A nagymosós nem okoz már nekem gondot. Játszi - könnyedséggel. a feleannyi idő alatt, gyorsan készen vagyok és az eredmény: Illatos, hófehér fehérnemű." Kíméli a fehérneműt! ! véres urat. Rohantak a Grand Caféba. Már nern von ott. 3 A deiehtivnek az az ötlete támadt, | hogy a kövires ur megint autóba szállt, ■ 8 az autót a kávéházhoz legközelebb eső gépkocsi állomásról hozatta. Vagy íppemé.ígei o t szállott autóba. Odament tehát a gépkocsi „stand“-hoz s tuda• kozédni kezdett. Senki sem emlékezett egy kövéres urra. Egy kocsimosó azonban valamit laton. — Én emlékszem rá, — vakarta a füle tövét — ilyen és ilyen volt a kül-Istje. .. még arra is emlékszem, hogy a sofőrnek «zt mondotta, hajtson a Klomser-szállóba. A zsebkés áruló tokja A detektivnek volt annyi lélekjelen? léte, hogy azt az autót, amelyben a I kövéres úr beszállót» a főpósta előtt, I alaposan átkutatta. Egy zsebkés tokját talalta az ülés szélen. Ezt magához vette | A Klaniser-szálló portása semmit sem | tudott a kövéres úrról ! — Ide nem jött kérem senki, — t erősitgelíe.. legalább senki, aki gyanút I kenhetne. — Tehát mégis iött valaki? — No igen, hát Rídl ezredes néhány \ perccel előbb jött haza. > — Ha lejön az ezredes, — szólt a | detektiv a pottáshoz — kérdezze meg ■ tőle, nem hagyta-e el zsebkése tokját * az autóban? Ebben a pillanatban egy kövéres úr | jött iefeié a lépcsőn. A detekiiv félre- I húzódott. — Itt a ku’csom, — szólt a kövéres | ur s letette kulcsát a portás asztalára, í; A portás megszólította: — Pardon, ezredes ur, ne méltózta- I íott-e elveszíteni a zsebkése tokját? | — Da igen, csakugyan, — válaszolt I az ezredes, miközben a mellényzsebéből l kivette zsebkését. (A kövéres ur Redl | Alfréd vezérkari ezredes volt.) | —Nem ez az? — tudakolta a portás, f — Ez az, ez az, — felelte az ezredes | örömmel. s Aztán megfogta a tokot és beléje csúsztatta zsebkését.
