Komáromi Lapok, 1928. július-december (49. évfolyam, 79-156. szám)
1928-09-22 / 114. szám
1988 szeptember 22. Komáromi Lapok 5. oldal. oldalban, mert fogatvacogtató gyorsasággal, örült galoppban hajt a magyar kocsisod és árkon-bokron keresztül visz a rettenetes kongsz utakon j Hosszú beszélgetésbe elegyedtünk egy magyarral, az elsővel, akivel beszéltünk. Ez valóban egy tipikus töröl metszett magyar volt és elárulta faját közvetlen, keresetlen beszédjével. Mondta, hogy a horvátok és az osztrákoknak ők fölötte állók és hogy ezek önmaguknak okoztak a szabadságharc alatt sok szerecsétlenséget és ezt megérdemelték. Visszatérve a görögdinnyére, megjegyzi, hogy a görögdinnyék másfélláb átmérőjű narancs formájú világos zöld gyümölcsök. Felvágva nincs bennük üreg. mint másfajta dinnyében Olyan ize van, mint egy rossz uborkának. Ellenben a sárgadiny nyék kitűnőek. Azt mondják, hogy néha egy görögdinnye 60 — 100 fontot is nyom. Sajnos azonban mi ilyen monstrumokat nem láttunk. Smith utitársunknak van egy ma gyár barátja, akivel már Londonban ismerkedett meg, aki mint tőle tudjuk, 10 évi fogságra volt Ítélve, mert részt vett a szabadságharcban. Azt reméltük, hogy esetleg megfogjuk őt látni, elhatároztuk hogy a cita della övén fogunk járkálni abban az időben, amikor a foglyokat sétáltatják. Keresztül is mentünk a felvonóhídon, midőn az első várkapuhoz értünk, az őr megállított bennünket és éppen beszédbe kezdett, egyikünk azonban olyan ügyesen szuggerálta, hogy egy pillanatra elhallgatott s mi ez idő alatt bekanyarodtunk a várba, úgy hogy az őr szájtálva nézett bennünket és a következő őrök is bámulva tekintettek ránk, mint valami fürge halakra, akik ügyesen úsztunk be a citadellába. Amikor már bent voltunk, azt hittük, minden rendben van, nyugodtan sétálgattunk tehát tovább és azon törtük az agyunkat, merre sétálhatnak a foglyok ? — amikor hirtelen elénk toppan egy szolgálatban tevő liszt, aki egészen úri formájú ember volt, melle fele érdemkeresztekkel. Azt kérdezte tőlünk, van-e valami különös engedélyünk a vár látogatására. S mikor mi azt mondtuk, hogy nincs, felszólított, hogy azonnal távozznnk. Mást nem tehettünk, szomorúan behúzva nyakunkát lehangolva indultunk viasza. Ekkor utánunk kiáltott, hogy mutassuk meg útlevelünket. Smith barátunk útlevelét mutattuk meg neki, amely legjobban volt vizumozva, erre azt kérdezte a tiszt, hogy önök azok a híres angol evezősök, akikről annyit olvastunk és hallottunk ? Mi bambán és naivul néztünk és az mondtud, hogy nem tudjuk. Amikor kiderült, hogy kik vagyunk, nagyon finoman viselkedett velünk és azt mondta, hogy nem mutathatja meg az erödilményt, mertszigoru parancs van, hogy ezt külön engedély nélkül idegeneknek meg ne mutassa. Most aztán kiderült, hogy a tiszt egy igen kellemes urimodoru ember és meg kért bennünket, hogy mutassuk meg a szerinte hires csónakunkat. És lejött velünk az induláshoz és borzasztóan meghatva búcsúzott el tőlünk. Valóban azt hisszük, hogy ha Smilhnek szakálla nem lett volna, még meg is csókolta volna (Folyt, köv.) Imerle Lajos magyar tanító spanyol csendőr Afrikában. Kalandos-tragikus ut a háborúból, a halálból, a fogságból, a forradalomból, a házasságból, a szerelemből az idegenlégión át Tetuánlg — Egy asszony élete világok kataklizmájában és egy tanítóé, aki még nem tanított. Akar tiszt lenni a spanyol hadsereg ben?] — kérdik tőle — Nem, otthon akarok tanítani!. , — és könnyezik. —szeptember hóban. Kitűnően épbett országú on szalad velünk az tuíó, Cenlából, az első igazi afrikai városba, Tetuánba. Mindenütt békés munka, sehol semmi nyoma az elmúlt háborúnak. Mindenhol ahol csak megáll az autó, rengetegen vesznek körül bennünket a benszülött mórok, hogy szolgálataikat felajánlják s hogy segítségünkre legyenek a ma tradíciókat kereső utitársam munkájában. Körülbeíül 2 és fél órás utazás után érkezünk meg a hatalmas fejlődést mutató Tetuánba: A spanyol kormányzónál. Félórával későbben Julio VateDia, az itteni spanyol kormányzó vendégei vagyunk, Kitűnő udvariassággal látja el a házigazda szerepét s igyekezik munkánk megkönnyítésében mindenképen kezünkre járni. Mikor megtudja, hogy magyar vagyok, büszkén mondja, hogy neki van itt egy derék „magyaija“. Nem értem sehogysem a dolgot, hogy lehet egy spanyol konzulnak „magyarja“ Afrikában. Da nem soká kell várni, megoldódik a rejtély, bocsánatot kér egy pillanatra tőlünk, kimegy és nem telik bele néhány perő, egy spanyol csendőri unifor misba bujtatott jóképű fiúval tér vissza. Nem r karunk hinni a szemünknek, hogy itt Afrikában, ahol 40—50 fokos meleg a mindennapi dolgok közé tartozik, akadt volna magyar fiú, ki a csendőrséggei járó nehéz szolgálatot vállalja. Engedelmet kérek a konzultól, hogy a messze idegenbe szakadt társammal hosszabban elbeszélgethessek. Készséggel vezet be bennünket a dohányzóba, finom konyakot helyez az. asztalra és nesztelenül hagy bennünket magunkra, hogy zavartalanul, feszélyezettség nélkül tudjunk örülni magyarságunknak. Mikor érezzük, hogy egyedül vagyunk a szobában, hatalmasan megráztuk egymás kezét s nem hiszem, hogy más nemzet fiai úgy tudnának örülni honfitársukkal való találkozásnak. Az első pillanatok meghatottságának elmúltával megkérem, hogy mondja el, mi hozta őt ide Afrikába, a spanyol csendőrség szolgálatába. Lehet látni a visszaemlékezés nagy fájdalmát, az iuteliigens kifejező arcon, de lassan-lassan visszanyeri az előbbi kifejezést és rászánja magát arra, hogy elmondja, mi hozta ide, ily messze hazájától. Az ő tragédiája is, mint oly sokunké, a háborúval kapcsolatos. Háború és diploma. Harmadéves hallgató volt a tanítóképezdéD, még alig 17 éves, fiatal gyerek, mikor az iskola padjait 1916 ban elhagyta, hogy fegyverrel a kezében tegyen szolgálatot hazájának. Néhány hónap múlva haza engedték rövid néhány hétre. Levizsgázott. Megkapta az oklevelét, de meg sem száradt rajta a ténta, kellett visszamennie. Felakasztotta diplomáját szépen otthon a szoba falára s vette ismét a puskát és ment vissza a harc mezejére. Elmondja, hogy jómódú esztergomi szülők gyermeke, apja az államot szolgálja magasabb pozícióban, a fivérei mind főiskolai képzettséggel bírnak, három van, ügyvéd, orvos, mérnök. De visszatér, mint mondja, az ő sorsához. Teltek-multak a hónapok és ő mindig a fronton az első vonalban, megtelik a melle vitézségi érmekkel s alig egy év múlva zászlós lesz a fiatal gyerekből. Az értéktelen élet. A sok harc, a folytonos hajsza, a sok halál, értéktelenné teszi számára az életet s a fiatal gyerek keresi a halált. Most már a leglehetetlenebb feladatokra vállalkozik, csakhogy sikerüljön megtalálnia a halált. Nem, Minden hiába. A vitézségi érmek tovább szaporodnak és a nem is 18 éves zászlósból egyszerre főhadnagy lesz. Megsárgult, megfakult újságpapírok Adamson . . . S ÄVn'K# Í m meggyőződhetik, hogy egy tubus ragasztóval mennyit lehet ragasztani, kerülnek elő a belső zsebéből, melyek mind csodákat mesélnek a vitéz Imerle cselekedeteiről. 40 fokos láz és szerelem. Végre egy veszélyes kiküldetésben eléri őt is a végzete. Megsebesül s az oroszok fogságába jut. A sebe nagyon veszélyes, állandóan 40 fok láza van, az orvosok már lemondanak róla, de egyik ápolónő önfeláldozó munkája megmenti az életnek. Megszereti azt, akinek az életét köszönheti, de ennek sem tud sokáig örülni, mert mint egészséges hadifoglyot, Szibériába szállítják s elszakítják attól, akit szeret. Leveleznek. Már amennyire egy fogoly levelezhet. Végre neki is van egy kis szerencséje, megmentőjének sikerül kieszközölni, hogy helyezzék vissza előbbi állomására. Szibéria, forradalom, haza. Most szép napok következnek. Gond nélkül él. Csak a jegyesének szenteli minden idejét. De ez sem tart örökké. Kitör a forradalom, a leány szüleinek menekülnie kell, őt is kínozza a honvágy, rábeszéli a leányt, esküdjenek meg és jöjjenek haza Magyarországra. Hosszas szenvedés, nélkülözés után sikerül hazakerülniök és azt hiszi, hogy most már nyugodtan taníthat valahol egy csendes kis faluban s élhet boldogan a feleségével. Hajsza egy asszony ellen. De a sors nem igy akarja. A család nem akarja semmiképen befogadni a feleséget s mindent elkövetnek, hogy a két szerető lelket egymástól eltávolítsák. Az akkori felfordult időben nem sikerült semmiképen elhelyezkednie, apja pedig, mig a leányt nem hagyja
