Komáromi Lapok, 1927. január-június (48. évfolyam, 2-78. szám)
1927-05-05 / 54. szám
1927. május 5. ___ Komáromi Lapok 3. oldal. Félmillió embernél többet tett hajléktalanná a Mississipi áradása. Az árvíz következtében emelkedett a gyapot ára és drágább lesz a ruha. — Újabb tiz várost fenyeget az árvíz. Az északamerikai árvízről, amely ritka méreteinél fogva a világ érdeklődésének központjába került, csak most tudunk fogalmat nyerni néhány adat alapján. A árviz félmillió embert tett hajléktalanná, ez a szám azonban még óráról-órára nö. Pontos megállapítások szerint a kiáradt folyó összesen 10 500 négyzetkilóméter föld termését pusztította el A Misszisszipi gátak átszakadása következtében Lousianne állam alacsonyan fekvő vidéke is viz alá került. Az uj gátszakadás tízezer négyzetkilométert öntött el és újabb 70,000 embert tett hajléktalanná. A Misszisszipi árviz következtében a gyapot határidős ára újra tetemesen növekedett. Az októberi határidő 1571 dollárral zárult le, ami 15 23 drágulásnak felel meg Magánbecslések szerint a gyapot vidéknek 13.6 százalékát öntötte el a Misszisszipi. A mérnöki kar megállapítása szerint New. Odeáns, amennyiben valami rendkívüli esemény nem áll be, megmentednek tekinthető. Ez a kijelentés még nem kisebbíti a katasztrófát, amely még mindig újabb területeket fenyeget. Vidáüa mellett, a Misszisszipi közép folyásánál megint átszakadt egy újabb gái, a munkások csak a legnagyobb erőfeszítések árán tudtak megmenekülni. Az árviz következtében tiz újabb vá rost fenyeget veszély, amelyeknek lakossága 9000 és 44000 között mozog, Az angol újságírók részletes tudósításokat közölnek a new-orleánsi gátsza kadás előzményeiről és hatásairól. Mig New-Orleáns lakosai örömmel és nagy megkönnyebbüléssel fogadták az elhatározást, hogy a várostól délre eső területet elárasztják, addig a farmerek, szőrmevadászok és halászok csak nehezen egyeztek bele akkor, mikor kártérítést Ígértek nekik. New-Orleáns környékét francia és kanadai származású nép lakja, akiknek elődjei az Egyesült Ádamok úttörői voltak. Szerencsére, a nagy robbanás nem követelt emberáldozalot. A borzalmas robbanáshoz az ötszáz meghívott vendégen kívül filmoperatőröket is engedtek. A robbanás követ ~keztében óriási földdarabok több méter magasságra röpködtek, de a föld maga nem rázkódott meg, úgy hogy 300 méternyire a robbanástól inkább csak a légnyomást lehetett érezni. A nyílásokon irtózatos eiővel tört ki a gátját vesztett árviz. Az „Aeternitas4 berlini bemutatóján Hogyan konzerválják az élő szervezeteket az öröáké’ valóság számára? — Dr. Stábéi sebésztanár tartotta az eladást a felfedező Hochstätter professzor helyett. — Az uj eljárást tudományos és kereskedelmi célokra akarják felhasználni. — Ezer évre preparálja a Hochstätter' injekció az élő szervezeteket. Berlin, május 1. Síombati számunkban részletes beszámolót adtunk a Hochstátter-injekció rendkívüli jelentőségéről. Az emberiségnek már csaknem öröktől való problémája: hogyan lehet az élő szervezeteket, főként pedig: az embert konzerválni? Az egyiptomiakról tudjuk, hogy ők valóságos specialistái voltak ennek a kérdésnek. Az 5 büszke igényük az örökkévalóságra nekik bizonyára kevesebb hasznot hajtott, mint a kiváncsi utókornak, melynek különböző tudományágai sokáig táplálkoztak a múmiák tanulságaiból. Akik ma foglalkoznak ezzel a kérdéssel, azok már rövidebb lejáratú jövedelmezőségre törekszenek, Ha nem is maguk a fölfedezők, de mindenesetre azok, akik a fölfedezők eredményeit üzembe vették, szabadalmaztatták és terjesztik. A Kaiserhof Hohenzoüern-termében a napokban az „Aeternitas“ című, alakulóban lévő részvénytársaság bemutatta a sajtónak a legújabb konzerváilási eljárás eredményeit. Emberi fülek, belek, agyvelők, koponyarészletak váltakoztak virágokkal, kígyókkal, békákkal és csigákkal az asztalon, melyen később a sajtó és a tudományos világ megjelent képviselői számára az ötórai teát szervírozták. Eredetileg úgy volt, hogy maga a fölfedező, a bécsi egyetem hires anatómiai professzora, Hochstätter dr. tartja az előadást. De — mint a helyette előadó Stábéi dr. a berlini sebész elmondta — a tudós professzort egyelőre nem lehet kimozdítani tudományos elszigeteltségéből. Később a vállalat kereskedelmi szervezője, egy ősz Kommerzienrat, érdekes portrét nyújtott a „weltfremd“ tudósról, aki nem is sej tette, hogy harminc éves búvárkodásával milyen hallatlan horderejű gyakorlati eredményt ért el. Ebből a jellemzésből mindenesetre arra lehet következtetni, hogy az „Aeternitas“ a fölfedezést nagyon olcsón szerezte meg a gyakorlatiatlan tudóstól. Kétségtelen azonban, hogy az eredmények egészen meglepőek. A csodá latos az, hogy a vázolt parafineljárással az élő szervezeteket eredeti színükben is nemcsak formájukban lehet konzerválni az emberi testrészeket hajastól, bőröstől és szőröstől a szónak legszorosabb értelmében. Az eddigi konzerváló eljárások vagy csupán a preparátum külső vázát tudták fentartani, amelyet aztán kitömtek, vagy pedig csak a belső organizmust, melyet aztán a spiritusz színben, formában erősen elválasztott. Ez az uj parafineljárás, amellett, hogy megtartja a preparátum teljes életbéli színét, külső formáját, megőrzi a teljes belső organizmust is. Ez tudományos kutatások számára abszolúte alkalmassá teszi. Konzervált formájában kitűnő dokumentációs anyag, könnyen kezelhető, minden iskolásgyerek a kezébe veheti, forgathatja, nem kényes, nem szorul gondozásra, mint a kitömött állatok, vagy a spirituszpreparátumok. Ezenkívül — és ez a nevezetes — bármikor visszahelyezhető eredeti állományába, elveszti merevségét és éppen olyan alkalmas anyaga a boncolásnak, mint régi friss, még meg nem merevített állapotában. Mint a Kommerzienratnak a tudományos bemutatást követő felszólalásából kitűnt, éppen úgy akarják tudományos, mint kereskedelmi célokra felhasználni az uj eljárást. A legnagyobb hivatás nyilván az iskolában vár rá. Az öreg ur lelkes meggyőződéssel fejtette ki, hogy minden iskolának kötelessége lesz egy ilyen múzeumot berendezni, ami annál inkább elvárható tőle, mert úgy körülbelül ezer márkáért már teljes kis gyűjteményt lehet majd kapni. A csakugyan gyönyörűen konzervált virágokat pedig majd egyes műtárgyakra — vázákra, órákra, hamutartókra — lehet „applikálni“. Be kell vallanom, hogy ez az utóbbi gondolat nem töltött el nagy művészi lelkesedéssel. Eleven virágkonzerv a hamutartón : egyike a német Ízlés legrémesebb vízióinak . . . Arra a hallgatók köréből jelentkező kérdésre, hogy meddig tartanak el ezek a parain-preparátumok, a tudós kissé habozva, a vállalkozó azonban annál határozottabban felelt. Legalább ezer évig: igy hangzott a diadalmas válasz. Tartok tőle, hogy ezt a lelkes embert akkor sem lesz módomban hazugságban elmarasztalni és felelősségre vonni, ha esetleg csak kilencszáz évig tartanának el. Es erős a gyanúm, hogy határozottságával némiképen ezt a pozic.onális gyöngeségemet akarta kihasználni -.. De mindent összevéve, el kell ismerni, hogy fontos és érdekes, sőt sok tekintetben szenzációs Hochstätter tanár fölfedezése. Csak tudományos és a kereskedelmi szempontok némi keverése zavarta meg kissé a tudományos szenzáció tisztaságát ennek a fölfedezésnek a berlini bemutatóján. (-S) Itt négyezer év alussza álmát. . . Naplemente a piramisok felett. — A megtisztított arcú szphinx visszanyerte többezer év előtti csodálatos nagyságát, — Babonák, amelyek ezredeken át élnek. — Jazz-band lármáz a végtelen sivatag felett, — Gizé, április vége. Kairóra halkan rászitálja szürkeségét az este. A messze fekvő háztömbök zűrzavarából csak a nsphulliára életre támadt fémgömbök, a vidanylámpák sárga izzása látható. A mosék a citadella karcsú tornyait is ellepi a lassan kékké sűrűsödő este és a piramisok felé futó nyílegyenes autóul csöndjét munkájukból hazatérő felláhok egyhangú éneke, a súlyos terheket hordó tevék otromba patáinak zaja veri fel. Valahol messze még megezüstlik a Nílus is opálzölddel borított melegméhü temőfőldekről felszakad az al itonybaborulás ezer meg ezerszagu illaterdője. Előttünk, a kék fátyollal behomályult messzeségbe, talán ott, ahol a földre ereszkedő ég már eiválhaíallanul rásulyosoJik a látás határára, három kőkolosszus, az emberi energiának három elpusztíthatatlan dokumentuma szürkénk bele a horizontba. A piramisok. Kairó házai, a Nílus ezüs'szallagja, az énekszóval hazatérő felláhok, a lomha mozgású tevék, a sütüléptü szamarak, a keresztény-zsidó gettó, Páris, Pest, volt vérgőzös C3atamezők, minden kimosódik a szemből. A három kőkolosszus, a három piramis, a négyezer évvel dacoló három kőcsoda látása kimos mindent a néző szeméből. Valami az agyat is megfogja, mert akárhányszor látta képen, bármilyen erős fantáziával próbálta maga elé varázsolni ennek a három kőhegynek, melynek minden atomjához az emberi energia gyöngy verejtéke tapad, nagyszerűségét, csodáiatosságát, földhözteperő valóságát semmiféle kép, fantázia nem tudja megközelíteni. Temetőnek, csillagvizsgálótornyoknak, büszkeségük minden időkkel dacoló dokumentumának szánták, akik négyezer évve! ezelőtt Herodoios szerint, százezer rabszolgával, huszesztendő szakadatlan munkájával megépítették, mindegy. Vagy hogy a Nap fiainak, a fáráóknak lelke könnyebben jusson az égbe és visszaüljél könnyebben tehesse meg a földre? Talán. Ki tudja? Senkisem íudja, három nagy kőhegynek,'amelynek minden kis atomját az emberi energia forrasztott időállóvá, örök titkát elvitték azok, akik megépítették. Minek is keresni, jobb ez igy, ha titok vágy tudományos feltevés marad, amely mögé még négyezer év múlva is egy kiinhatatlan gyökerű néphit, minden kornak megdöbbenő csodálata húzódik. >ii Mert ebben a pillanatban amikor a néző megáit velük szemben, elfelejti, hogy Masperő, Marietta, vagy többi nagy egyiptológus mit mond. Elfelejti a hieroglifák magyarázatát, a szkarabeusok hátára vésett kártusokat, a Királyok völgyében felfedezett sirok falára irt történelmet. Mert amikor a magát bíborral eltemető nap biborába fürdő kőcsodákat szemtől-szembe látja, elfelejt mindent. Hangtalanul járó kocsiján ide ér az este. Á sivatag izzó homokjára fáradtan rárogyő nap a Kheopsnsk csak egyik felét világija meg A másik kettőnek biborkoronája már eltűnt. De Kheops háta még ég, a sziliek megrészegítő bacchanáliájának büszke hordozója. Talán ezért épiíették? Ki tudja? * A Mine House, a piramisok lábánál épített szálloda előtt a felnyergezett tevék, szamarak hosszú sora áll. A bejáratná! a dragománok, a vezetők hangos csoportja. Ilyenkor az esti órákban is szükség van rájuk, mert a néhány száziépisnyi távolságban levő piramisok körül esti sétájukat a szálloda lakói teve- vagy szamárháton teszik meg. Ez a két jámbor jószág a legalkalmasabb közlekedési eszköz. A teve a dragomár ostorcsapásainak parancsszavára letérdel, utasa könnyen szállhat két púpjára nehezedő nyeregbe. A szamarat még térdre sem kell kényszeríteni filozófíkus nyugalommal adja oda magát kikerülhetetlen végzetének. Azután megindul a menet. A nap már elveszett a sivatag homokjába, Kairó lámpái, mint apró Szentjános bogarak küldik erre bágyadt fényű szemüket. A furcsa esti karaván felveri a lassan lehulló csöndet, a tevék súlyos patája koppan a piramisok óriási testéből letöredzett kőtörmeléken. Az évezredes homoktól megtisztitott vén szphinx sötét szemmel bámult esti sziesztáját megzavaró jövevényekre. Már csak négyen vagyunk. A szphixnek kitisztult újra az arca, mélyen befaragott szemébe a napot felváltó hold, mintha messze csillogó gyémántdarabot tűzött volna. Oroszlánteslébe vésett vonalai megélemednek, hosszan kinyúló lába, mintha megmozdulna. A karmok, amelyek a holdvilág fényénél életessé válnak, mint évezredek pusztitó erejével makacskodó szimbólumok karmolnak a kőtalpazatba. Valami rezzen, talán egy kis kődarab, talán egy késő esti pihenőre hazatérő, vagy eltévedt szkarabeus keresi elvesztett útját. Mahmed, a fáraók népének babonás lelkét tovább hordó dragomár mást mond. Szájára illeszti előbb piszkos mutatóujját, fekete tűzzel égő szemét lecsukja, de csak egy pillanatra forrad torkába a csönd. — Effendi, hallottad? — Mit? — A neszt, tudod mi az? — Nem! — Most szállt el mellettünk a nap lelke. — Honnan tudod, Mahmed? — Tudom, effendi, azt is tudom, hogy ti nem hiszitek, de mi hisszük, mert tudjuk. * A szphinxtől, amint egy darab kőből faragott óriási testével belemélyül valami mélységbe, balra még mélyebbre futó ut vezet. Vasrácsos kapu zárja el uíunkat. Mahmed gyertyát gyújt. Mozdulatlan a csönd, a gyertya lángja nem imbolyog, lent vagyunk a mélységben, a szphinx mellé épített templomban, amelynek márványból rakott falábán sírhelyek vannak. Lábunk alatt csontig ható hanggal koppan a márvány. A holdfény mellett tisztán ki lehet venni a konstrukció nagyszerűségét. Mert fejünk fölé a hold fesziii ezüst takaróját, teteje nincsen a szphinx mellé épített templomnak. Valamikor volt, nem is olyan régen. Mariette. a hires egyiptológus, mivel a bejáratot nem találta, a föld szintjével egy vonalba eső, ugyancsak márványleíőt a levegőbe röpítette. A derékszögben hajló nyolc tizméter hosszú márványlapokból alkotott terem végén vaskerítéssel körülzárt kutszerü lyuk van. Masperó és a többi egyiptológusok a sirok faláról leolvasott kartusok tartalmából úgy tudják: „Ezekben a mélyedésekben viz volt a halotti ünnepeken, a sírokba leszálló élők, akik néha napokig ott tartózkodtak, ebből a vízből ittak.“ Mahmed, a fáráók népének lelkét, talán még hitét is magába hordó dragomár másként tudja, — Látod effendi, ti ezt sem hittétek, ti tömettétek be. Pedig a vize a béna lábat meggyógyítja. A rosszfájást kiűzi a karból, meg derékból is, aki szemét megmossa vele, azt öt esztendeig nem veri meg a rossz szem. * Az emberi kíváncsiság, vagy a tudás-
