Komáromi Lapok, 1926. január-június (47. évfolyam, 1-77. szám)
1926-02-06 / 16. szám
6. oldal. Komáromi Lapok 1926. február 6. A‘ \ városi mozi >i i woit v I t:s^níYnaiirv:n A fenegyerek! Azonkívül: HARRI MEGTANUL FÉLNI. Vígjáték 2 felvonásban. Az előadások kezdete t Szombaton */,7 és l/,9 órakor. — Vasár- és ünnepnap d. a. 4, 7.7 és i/,9 órakor. Dráma a cowboy életből 5 felvonásban. A főszerepben a lesj^bb cowboy: HOOT GIBSON. Jön! Beregi Oszkár film. JSnl sével együt az ilyen poétikus munkások száma napról-napra csökken, de a kézműveseknél és a vidékieknél még nagy számban találhatók ilyenek. A japániak nem szeretnek nagy emeletes házakban lakni, hanem inkább egyedülálló villákban, hogy minden családnak meg legyen a maga külön kertje. A „Só Dsi“, azaz (a papírból való mozgó ablakajtó), a minden oldalon felnyitható világos szoba, stb., azt mu'atják, hogy építkezésiben is arra törekszenek, hogy minél több friss levegőt, napsugarat élvezhessenek és gyakran étintkezhessenek a természettel, ha az időjárás megengedi. A természetet végtelenül imádó japániaknak az a leghőbb vágyuk, hogy tavasszal a cseresznyevirágban, össze! a krizantémumban, nyáron pedig a holdban gyönyörködve, verselni [költeni tudjanak. A japániak nem sóvárognak fényes paloták és pompázatos élet után, de a szép természetet nem tudják nélkülözni. Európai tartózkodásom első éve, különösen nyáron, csaknem elviselhetetlen volt. Ennek oka nem a szokatlan ételek, sem a rossz berendezés hanem az európii lakás volt, amely hasonló a börtöi höz, melyben nincs sem friss levegő, sem virág, sem a szemet gyönyörködtető zöld növény és az ember a természet szépségeitől el van zárva. De vidéki látogatásaim, vagy kirándulásaim alkalmával gyakran éreztem magamat úgy, mintha megtaláltam volna az igazi emberi lakóhelyemet. Sok magyar kérdezi tőlem: Mivel szórakoznak a japániak? Erre így vá- t laszolhatok. A tökből készült boros palackot és hideg éleleket vive magukkal, kirándu'nak, hogy tavasszal a cseresznyevirágban, ősszel p dig a szép szinü levelekben gyönyörködjenek, vagy gombákat szedjenek. A természet csődálásánál nincs munkaadó és munkás, sem méltóságos ur, sem nagyságos asszony, őst mindenki egyenlő, mert minden ember a természet gyermeke. A nők énekelnek, muzsikálnak és táncolnak, a finomabbak és idősebbek verselnek, költenek és vidáman elbeszélgetnek, a fiatalok birkóznak, e3znekisznak és kurjongatnak, a gyermekek pedig futkosnak, játszadoznak. Nyáron a gyengébbek a tengerpartokra vonulnak strandolni, az erősebbek és a gyalogolást kedvelők pedig előszeretettel turistáskodnak a magashegyek között (például a Fudsi-Yama-n, a japáni Alpokban stb ) Télén azután otthon a virágok elrendezését (az „Ikebana“-1), a tea-ceremóniát, a varrást, a hímzést, a különböző szertartásos szokásokat és nemzeti sportokat tanulják. A fiatalság néha-néha kártyázik is, de nem olyan kártyával, amelyet Európában és Amerikában használnak a szerencsejátékoknál, hanem az irodalmi kártyával, az „Uta Garuta*-kal, különösen a „Hyakunin-Sú“ vaf, me'y a japáni klasszikus irodalomból választótt legnevezetesebb 100 költeményből álló szépirodalmi kártyajáték. A kártyázóknak könyv nélkül tökéletesen kell ismerniük mind a 100 költeményt, mert e nélkül nem tudnának játszani. Ezen kártyát mára Kriszsus utáni 8 időszázad óta haszná ják. A nép alacsonyabb rétegeiben is közkedveltségnek örvend, mert a műveltség szolgálatában ál'. Japánban, európai értelemben veit bál, ahol a nők férfiakkal megismerkedhetnek és együtt táncolhatnak, miből esetleg gyöngéd viszonyok is fejlődhetnek, — nincs. Japánban a férfi és a nő az említett irodalmi kártyatársaságokban, vagy a virágelrendezést, a teaceremóniát, a művészi Írásokat és rajzokat tanulmányozó társaságokban, vagy a „Yo-Kyoku“ és „Nogaku“ társaságokban (azaz a japáni drámai táncot művelő társaságokb*)) ismerkednek meg egymással, rr.ig a felsőbb körök és a műveltebbek költészeti versenyeket és vitákat rendeznek egymás kö zött. (Ezek a „Hai Kai“ „Kan-Sí“, „Uta-Awjsze“ stb. társaságok,) Japánban is van vendégeskedés, de általában a férfiakat csak férfiakkal, a hölgyeket hölgyekkel, külön külön hivják meg, mert a hölgyek ízlése ritkán egyezik meg az urakéval. Az urak dohányoznak és bort isznak, mig a hölgyek inkább édességeket fogyasztanak. Az úri nők nem isznak bort, se nem dohányoznak. A férfiak a politikáról, az üzletről, a mélyebb filozófiai kérdésekről szeretnek beszélgetni és szívesen elnézik a „Gésá“-k táncát, a nők pedig a napi munkáról a divatról és a gyermekek neveléséről szoktak társalogni. Úri nők társaságában nem illik a „Gésa“ (azaz hivatásos táncosnő) táncát élvezni, mert ez sértené az úri nők tekintélyét. Japánban uii emberek közt a tegeződés nem szokás, még a család tagja közt sem, hanem inkább mindenkit udvariasan a Szan-nal, vagyis úrral szólítanak meg. Ez is egyike a japán ízlés megnyilvánulásainak. A japán leányok — parasztleányok és munkásnők is — a házasság előtt egy-két évig varrást, művészeiig fejlett virágelrendezést, tea- ceremóniát,„Kotot“ vagy .„Samiszén“ t (<udntil!ik japán hangszereke'), „Naga-Uta“ t (azaz elbeszélő japán éneket), japáni táncot stb. tanulnak. A nagy gyárak munkásnőinternátusaiban, a hivatalos munkaidő után a fenti tárgyakból, az élet előkészítésére, ingyen tanfotyamot tartanak a leányok számára. A középosztály és arisztokraták lányainak ezenkívül még a jóncvelésü ember egész magatartását szabályozó „Ogaszah rra“ ceremóniát, szépírást és rajzolást, zongorát, harmoniumot és konyha-művészetet (j apáni és európai módra) is kell tanulniok. A leányiskolákban is tanítják ezeket. A japái férfiak pedig „Yo-Kyoku“-t (azaz elbeszélő japán énekekei) virágelrendezést, tea-ceremóniát és „Go“ nevű sakkot gyakorolnak télen. Ezek a szokások azonban mostanában, sajnos, fokozatosan kihalnak az uj japánok közt és helyüket a tudományok, de különösen a társadalmi kérdések iránti érdeklődés foglalja el. A nemzeti sport — a „Dsiu- Dsi-Czu“, vagy a „Gekvan“ — a középiskolában kötelező. Ha valaki csak a japán alkotmányt olvasná, úgy képze né a „Tennó“-t, a jipáni császárt, mint példám az egyedül uralkodó cárt, a misztikus szultáni, a német Kaiser?, aki azt hiszi, hogy ő az Isten apostola a világon. Tévedés ; volna ezt hinni. A japáni „Tenne“, aki ; az egyszerűséget és szerénységet sze; réti, mintaképül szolgálhat a 80 milliós japáni népnek. A japáni történelem azt j mutatja, hogy majd minden „Tennó“, | a legszerényebb és legegyszerűbb ház zal is megelégedett és a természet szépségeit megeneklő költő volt. A mostani 2585 éves dinasztia, mind a 1£2 Tennójának költeményei, megvannak* őrizve a mai napig. A néhai „Méi Dsi-Tennó“, e mostani császár elődje, azaz (Muczuito császár) több mint tízezer „Uta*-t költött egész életében. Ezeket a költeményeket már ki is adták. Az „Ura" költészet művelése egyik hagyományos kötelezettsége a japáni császári család tagjain tk. Természetesen, az udvarhölgyes és urak is tudnak mindannyian költeni. A császári udvarnak egyik legnagyobb hagyományos vendéglátása az „Ura-no-Kai“ azaz (költészeti társaság) melyben a meghívottak versenyezve költenek. Néha a császár adja a témát a vendégeinek. Ily költészet) versenyek közt a legnagyobb a császár által éjévkor rendezett „Stnnenno Csokudai Kai“, amelynél a császár előre állapítja meg a költemények tárgyát. A japáni császári udvar különböző ünnepei igen egyszerűek, mert nem helyeznek bennük súlyt a külsőségekre, hanem annál inkább szellemiekre. Az ősök tiszteletét, a vendégek fogadását stb. tekintik itt a legfőbb kötelességnek. A burzsoák, vagy az arisztokraták élete és ünnepet sokkal fényesebbek és pompásabbak voltak a múltban, mint a * császári családé. Azért Japánban a dőzsölő arisztokraták, vagy a büszke „Sogun“ azaz (az igazi uralkodó vezér) elle.i sokszor volt forradalom, de az igazán szerény császári család ellen, a Krisztus előtti 660-ik év, vagyis a mostani dinasztia megalapítása óta még ellenséges érzés sem fejlődött ki. Ez az egyik legfőbb büszkesége a japáni népnek. Sokszor olvastam és hallottam, hogy Japán azt ambicionálja, hogy alkalomad'án meghódítsa a világot. Ez a feltevés helytelen, sőt alaptalan. Met a japániak nem bigottak, mint a hinduk, vagy a fatalisztikus mohamedánok és a fanatikus oroszok, kik szilárdan ragaszkodnak a messianizmushoz, hanem inkább racionálisztikusak és gondolkozók. A japániak nem o yanok, mint a világhódító büszke angolok, sem mint a harci vágytól égő németek, vagy a „gloire“-t imádó franciák, vagy a gyermekesen hivalkodó amerikaiak, kik mindig azt hajtják, hogy Amerika az első a világon (The first in te world), hanem békét, kultúrát és művészetet szeretők, kik az egyszerűséget, tisztaságot és szerénységet becsülik nagyra, és akik készek mindig megénekelni a természet szépségeit, bármilyen szerény és egyszerű bambuszházakban is laknak. Ezért a japáni nép egyáltalában nem hóditó, sem nem fényűző, sem nem nagyzoló. Az ellenkező állítások mind alaptalan fantazmagóriák, melyeket olyan emberek állítanak fel, kik Nippon lakóinak Ízlését és igazi tulajdonságait nem ismerik. Szerkesztőségi titkok. (,4 mellőzött szerkesztőségi papírkosár. — Újabb írói gyötrelmek. — A szerkesztőség titokzatos fantomja. — „Egy darab sajéit tnem érdemes agyonverni a legrosszabb kutyát se".) Bizonyára olvasóink között is vannak többen, akik nyíltan vagy titokban forgatják a tollat és szivszorongva lesik a lapokat, hogy megjelent-e a tárca, vagy a vers, vagy egy goromba szerkesztői üzenet adja a reményteljes szerző tudtára, hogy a kéziratot elnyelte a molocnok molochja, a szerkesztői papírkosár, amely már olyan sok reménységnek lön ötökön eirontója. Amint a Nyiíravármegyében olvasunk, az irók most egy uj eshetőséggel is kénytelenek számolni. Ha hiába várja a szerző cikkének megjelenését es ez csak nem akar megjelenni, az újabb sziiuációk szerint most már nem jelenti feltétlenül azt, hogy a kézirat a papírkosárba jutott. Ammt vannak viseltes ruhakereskedők, akik uraságoktól levetett ruhákat árulnak, úgy látszik, most egy uj foglalkozási ág keletkezett, amely a szerkesztőségektől a papírkosárba sü lyesztett kéziratokat hozza forgalomba. A szegény reménykedő íróknak ezentúl nemcsak ezt az egy lapot kell na ponta és laponta ellenőrizniük, hogy megjelent e a tárca, a vers, hanem még sok-sok lapot is, mert nem lehet tudni, hogy az uj foglalkozási ág űzői melyik lapnak adták el a kéziratot. Szóval még nehezebb most Írónak lenni, mert az iró most akár az egész idejét a lapok át böngézésével töltheti el. Ezek előre bocsátásával ideiktatjuk a Nyitravármegye alábbi hírét: Nagyobb stilü irodalmi botrány foglalkoztatja Budapesten az érdekelt köröket, melynek szálai Nyilráig vezetnek. Az eset előzményei a következők: Horváth Nándor jelenleg Nyitrán élő iró, úgy másfél évvel ezelőtt humoros tárcát itt a verebéiyi színházról és arról és arról, hogy miképen mentette meg azt Tanay Frigyes színművész a csődbejutástól. A tárcát el küldötte a Színházi É cinek, itt azonban irása nem jelent meg, hanem hetek múlva napvilágra került szóról-szóra a Tolnay Világlapjában és a Képes Mozivilágban bizonyos Hurai István neve alatt. Horváth Nándort Budapesten lakó húga, — aki az említett tárcát kéziraiból ismerte — informálta az eseményről. Horváth felelősségre vonta Toinaiékat, akik azzal védekeztek, hogv ők a tárcát Huraitil, a Színházi Eet munkatársától vették és egy másik levélben arra bírták, hogy ne indítson sajtópert, mert hiszen „egy falat sajtért nem érdemes agyonverni a legrosszabb kutyát sem.“ Műit hó 26-an egy budapesti lap érdekes cik<e ragadta meg Horváth figyelmét. E cikk szerint Meskó Barna misko'c:i iró egyfelvonásos színdarabot küldött a Színházi Etetnek. A színdarab nem jelent meg, ellenben nevezett ur viszontlátta színdarabját több budapesti lapban novellává gyúrva Hurai István neve alatt. Meskó erre egy budapesti lapban plágiummal vádolta meg Hurait, aki viszont feljelentette Meskót, hogy az készített színdarabot a tárcájából, mert hisz az ő tárcája nem uj keletű, hanem még 1912-ben jelent meg több lapban is, melye set azonban felmutatni nem tud. Ellenben tanukra hivatkozott, akik annak idején olvasták tárcáját Meskó ügyvédje kijelentett', hogyha Hurai ilyen tanukat vezet elő, akkor azokat hamis tanúvallomásukért feljelenti, mert meg van róla győződve, hogy Hurai a tolvaj. A pör azzal végződött, hogy a tárgyalást elhalasztották. Horva h erkölcsi köieiességérzetében azonnal értesítette Meskó Barnát, hogy Hurai ót is megiopia és tekintve, hogy Ho-váth esetében lokális jellegű novellát lopott, ezáltal oly kelepcébe került, amelyből semmiféle csürés csavarás sem fogja kiszabadítani. Horváth eredeti kézirata már Meskó ügyvédjének kezei között van. Jókai növényismerete. (Folyt, és vége.) Kétségtelen, hogy az Arbutes unedoról szó sern lehet, mert ez hozzánk legközelebb csak a Földközi tenger partvidéki őrs'ágaiban él. De nem lehet szó az Arcíost^phylos uvae ursi-ről sem, mert ez a tordsi szorosban nem él. Kérdés, honnan vette Jókai ezt az adatot, hogy olyan határozottsággal és bőven szól róla ? Diószegi az Arciostaphylost medveszőlőnek és az Arbu üst ősztavasz kukojeának nevezi. A nevek tehát innen származnak. A tordai szorosban való előfordulási pedig O.bin Báláz« „Torda város és vidéke“ cimü müvéből vette. Itt olvashatjuk a következőket: „...örökzöld (Kukojca, Arbutus uva ursi) indái fonnak tíiszkoszorut a sziklák redős homlokára. Egy pásztorgyermek nemrég abból szedni akarván, lezuhant a mélységbe s a keresett zöld koszorút csak a túlvilágon lelte meg.“ Hogy Orbán Balázs kitől kapta ezt a hamis adatot, azt aligha sikerül megtudnunk. Hátra maradt még a „Lélekidomár“ formozai szilvája, melyről Jókai ezt irta: „Ez a hires formozai szilva, melyből a legelső példányt eróf Benyovszky Móric hozta el a XIV. Lajos király számára Formozából. A versaillesi üvegházból még ojtószemet sem volt szabad senkinek adni belőle. Ezt a példányt nagy grácia u ján kap a az uram (t. i. a regény hőse) Tnierstől. Most terem először. Az alakja is különös. Nem hosszúkás, mint a rendes fajok, | nem is gömbölyű, mint a reine dadeok, hanem lapos, mint az alma, s a szine csokoládebarna, Különös édes izü, zamatu és illatú A formozai lakosok ezt a gyümölcsöt csak gyömbérre! összefőxve szokták megenni.“ Ilyen lei ás uian ki kételkednék e szilva létezésében? Pedig ez a szilva Jókai fantáziájának az alkotása. Matsumura, Formoza szigetének minden növényét felsorolja 1906 ban megjelent nagy munkájában (Enumeratio plantarum formosanarum); de ilyen szilvafajt nem említ. ‘Semmiféle pomológia nem emiiíi ezt a szilvát, még hozza hasonlói sem. Gróf Benyovszky emlékirataiban, pedig ezeket maga Jókai forditota,
