Komáromi Lapok, 1926. január-június (47. évfolyam, 1-77. szám)
1926-04-03 / 40. szám
1928. Április. 8. Komáromi Lapok 7 óidat.-a Hét»*V Ferifl Mikor rád se nézett ! — támad Máríkára. üjfá penészvirág, pulykatojás, majd vánkoscsapkodás — Hozzád legfeljebb a szobaur illenék I — csapnak le rá mind a hárman. ! — Nem kell! — viliámlik Máriká- 4)61 a sző. — Süssétek meg! Csilingelő hahotával mulatnak a szobauron. — Ilyen az orra, ni! — mondja a legnagyobbik leány. — Es ilven a szemei — mutatja a középső. — Ilyen meg a szája ! — csicsergi Márika és ezen mulatnak a legjobban. Mert niost már nagyszerűen megértik egymást, mintha sohasem lett volna köztük nézeteltérés. A szobaur haragos mozdulattal tolja vissza a helyére a szekrényt, mintha a reményei tépett lobogóját dobná sarokba. Megáll a szoba közepén. Rágyújt egy cigarettára és odaveti magát az ágyra. Könnyedén, súlytalanul, mint aki egy fölösleges terhet dobolt ki az élet iszákjából. Beletiporja a cigarettáját a hamutartóba, fájó-keserűn még ez a két szó mozdul föl a szivéből: — Penészvirág!... Pulykatojás! Azután elalszik, mint akivel semmi más nem történt ezen a világon, csak annyi, hogy belelátott egy kissé abba az üde, illatos boszorkánykonyhába, amelyikben már annyi mérgei főztek férfiemberek számára. Imakönyvek. Irtat Feleki Sándor. A vén templom padlásán összehordva Sok imakönyv pihen rendjébe, sorba. Tépett, fakó sereg; a por belepte, 3íem is csoda, hány év szállt el felette. Hány hivő hagyta el már mindörökre A templomot s pihen a sirgödörbe S imapadján, hol végigsirt egy éltet, Még ott maradt a könyv, a drága, féltett. S a templomszolga vitte a padlásra. Hol várja már százszámra többi társa. Év s év után számukban egyre nőnek Sírkövei e néma temetőnek. Mert sirkövek e tépett, ósdi könyvek, Alattuk szátfoszlott remények, könnyek. Remények, vágyak tarka színbe szőve — Akik fonták, már rég a temetőbe. Hány szem tekintett bízva e lapokra .35 hány könny hullott reájuk csöndbe, lopva. És hány imát mormolt az e lapokrul Vígat, búsat, ahogy a sorsa fordul... Elgondolom s szemeim lázban égnek: Ha íelszállna most mind az ima, égnek, Mit elzokogtak e könyvekre dőlve S mind egy hatalmas hangba összegyűlne : ; B hang hogy harsogna, egekbe törve, Mintha a föld az éggel szállna pörbe, A sok imáért, mely nem vált valóra, A sok reményért, mely hervadt fakóra. *S kik egykor e könyvekre dőltek sírva, Felzokognának még egyszer a sírba'. Napgyémánt. Irta: Mados György. A kastélykert vasrácsos kapuján határ fordult ki, zajtalanul, feketénfénylő suhanással s ablaka mögül pillanatra zord arcú, élesen kiborotvált férfi villant ki s olyan kézmozdulattal igazilotta fejére a cilinderéi, mint nyer csata után egy középkori ^fejedelem a sisakrostélyát. A lovak patái egyre szaporábban és egyre halkulóbban csattogtak a gránitköveken s a zaj lassanként elfogyott a néptelen londoni villanegyed alkonyatán. A kastély ablakából hirtelen kihajolt egy emberalak. Kémlelödve, kutatva figyelt jobbra és balra, kitágult szeme nyugtalanul fúródott a Viktória park kocsiutjára, füle mellé tölcsért hajlított a tenyeréből és hosszan, feszülten hallgatózott, de már nem hallotta a paták csattogását, a mindenféle mozduló emberalakot, elegánsát, kopottat, szomorút és vidámat pillanat alatt elnyelt szeme elöl az őszi köd. Hátrafordult. — Hiába minden ... Nem küldök már utána, úgysem érné utol, — lihegte és izgatott kézzel becsukta az ablakot. A terem homályában, a mestert faragása tölgyfaasztal mellett égy Zöidparökfts ur négyöt legyintett, — Eh, túl Óvatos vágy... pedig nagyon jól tudod, hogy fölösleges Rikardot figyelmeztetni, hiszen nagyszerűén dolgozott 8 mindig. Amaz felgyújtotta az ajtó mellett álló kandelábert, aztán leült az asztal mellé. — A múltkor mégis majdnem rajtavesztett a Lambeff-palotábán, — jegyezte meg gúnyba fojtott dühvei és hirtélen rágyújtva fapipájára, mohón szívta azt és felhóként eregette a füstöt, hogy elkendőzze irigységének arcára villanó vonalait... Nem szerette Rikardót, a zseniális, hidegvérű kalandort, aki csodákat miveit, mint egy fakir, szellemes volt, mint mister Havelock, a Hippodrom lantpengetö köíföje és finom ujju, biztoskezü, szüzidegzetü. Nem szívelte, mert learatott előle minden dicsőséget és legendás alakként trónolt fölöttük abban a világban, amelyben ók éltek. A zöldparókás összébbhuzta magán bársonyzekéjét, kéjes nyugalommal süppedt a börzsönyébe és elmosolyodó gyönyörűséggel végigtekintett a termen, A falakon Rubens, Teniers, Rembrant Tizian festményei pompázlák a kastély mérhetetlen gazdagságát, a vilrinekben és márványállványokon messze éghajlatok művészeti csodái és antik remekei őrizték a mull századok lelkét. Ott fényletl Mária Pavlovna orosz nagyhercegnő rózsaszínű gyémántos karcsatfja és Cumberland herceg pecsétgyűrűje is, melynek türkize évszázadok előtt a Karolingok koronájában vöröslött. Bársonypárnán álmodott szerelméről a tragikus Anna királynő szivének aranyból ötvözött mása s a menyezetig érő könyvszekrényben a brit restauráció irodalmának ritkaságai vertaranyba kötve szunnyadoztak. Az ajtók elölt káprázatos bocharai függönyök, a parketten ezüst és aranyszálu szőnyegek hevertek, buja színei a világnak, csoda álomvalóság és mind — rabolt holmi. A zöldparókás most a nagy ébenvitrinre tekinteti. — Ha birtokunkba kerül ma este Malabária hercegnő legyezője, ami kincstárunk lesz a leggazdagabb egész Angliában — állapította meg olyan zordan, mint egy vagyonában és hatalmában verhetetlen várur. A másik teremben ötöt zenqett az óra. A zöldparókás nyugodtan, derűsen mint aki harmatos, jóillaíuerdö homályában várja a nemsokára biztosan fölragyogó napot, rápillantott a másikra. — Már itt az ideje, — a hangverseny talán meg is kezdődött az Alexandra-palotában, — mondta boldog mosollyal és hunyt pillái alól, kivirágosodó képzeletében már a vitrin mélyén látta csillogni a sziporkázó, drágaszépségü, a világ leghíresebb gyémántjával ékesített legyezőt. • A hangversenyterem ragyogó csillárjai alá bezsufolódott London minden pompája. Susogó, felmorajló, halkuló, majd erősödő zaj hullámzott a menyezet alatt... Rikardó matematikai pontossággal elhelyezkedett páholyának abban a szögletében, amelyben az előre elkészített terv szerint el kellett helyezkednie. Hidegfényű, komor szeme érzéketlenül villant át a tömegen, pedig minden mozdulat, minden kacaj, a hajfürtök és legyezők, a csipkék és szemek minden villanása átcikázott idegein, mindent hallott és minent látóit még akkor is, ha a műsori olvasta, fehér ingmellének csillogó gomb jaira bámult. Látta, hogy a jobboldali baldachin alatt George Sand, a híres irónö kacéran mutatta vállát North miniszternek és mellettük Belgiojosó herceg, a kinai követ feleségének ujjai közül finom, de titkolt mozdulattal kiemelt egy halvány orchideát. Rikardó szeméből a baloldali páhoiyra futott egy villanás. Hirtelen elsimított mosollyal állapitolta meg, hogy Malabária hercegnő, az indiai csodavirág, ott ül immár tőle alig leheletnyire. Mellette egy . ^ ,.V:. .. ,í-.; violaíllalu matróna mosolyog, aki valószínűen udvarhölgy a Bucking. ham-palotából s mögöttük, Skócia átmosszemü grófja helyezkedik el... Veszélytelen kíséret — állapította meg és tekjntete a csillárok zuhogó fényében átsiklott a páholy válaszfala mellé helyezett legyezőn. Ott feküdt a drága jószág, a csodálatos kincs, szépségének glóriájában, a radsahok birodalmának és a lilahomályu aravalli völgyeknek forró titkát rejtegetve, de hidegen és mozdulatlanul ragyogott mellette az aranylánccal hozzá bilincselt hatalmas gyémánt darab is v — A Napgyémánt — jegyezte meg valaki a közelben, aki bizonyár« ismeri a világ hires gyémántjait. Lelkesedve és izzó hangon beszélt a titokzatos értékű kincsről a City dámáinak, de szava már alig hallatszott s hirtelen el is némult, mert a zongorából feláradó hangok betöltötték a termet A szempillák szétfeszültek, az arcokon az érdeklődés meleg vonalai csillogtak és alig pillanatok múlva már a szomjas dobhártyákon kérésziül a szivekbe siklottak a melódiák. Lágy ütemre hintáztak a lelkek és a hangok hatalmas, harmóniája csillogó, nehéz bársonyhálóként lebegett a terem kárpitja alatt. Rikardó dobhártyáján még a Georg street zaja csilingelt, szeme kiszámított időközökben gondosan rávetödöü a körülölte ülőkre, figyelte az aranyporos hajú dámákat, a merevarcú arszlánokat és figyelte a — magányosan ragyogó legyezőt. A művész jálszott. Ujjai röpködtek a billentyűk fölött. A futamok mámorosán kígyóztak szerteszét s még a hosszú szimfónia nem ért véget, mikor az elragadtatás forró extázisában önkéntelenül felcsattan a taps. Minden szem a pódiumra meredt... Malabária hercegnő arcál kábult izgalom pirositolla és csillogó szemmel fordult egy pillanatra az udvarhölgy felé, aki elmerült lelkesedéssel pihegelt és tapsolt. Skócia grófja nesztelenül aludt a biborfüggöny homályában hátul, a páholy mélyén. Halkult a zaj. A zongora hangszekrényéből újabb szimfónia akkordjai csendültek. Rikardó a páholy peremén nyugtatta keskeny, finom kezét. Érezte, hogy közel a kedvező pillanat, a nagy transz most fog felizzani és . .. pontosan fél óra múlva már otthon a kandeláber titokzatos fényénél vitrinbörtönébe helyezik a legyezőt . . . És Malabária hercegnő? — elmosolyodott erre a gondolatra, gúnyosan és finoman, de a szeme újra kifejezéstelenül ült gödrében és csak akkor villogtatta, csillogtatta azt a lelkesedés könnyével fátyolozva, amikor a környezet hangulata úgy kívánta. A művészre nézett. — Érdekes fej — gondolta — csodálatosan omlik vállára a haja és ritmikusan, hullámosán lebeg, mintha a hangok vihara sodorná. Előrezuhog, mikor a művész karjait széttárva, szenvedelmesen a billentyűk fölé hajol és olykor szinte benne lobog a játékában . . . Érdekes fej . . . Csodálatos haj . . . Figyelt. A billentyűk hanglelke hatalmas ivü, áhitatos oratóriumba csendült. A zongora fölé fénylő szárnyú angyalok röpködtek, zengett, énekelt, aranyharsonát fújt a pásztorsereg, friss zamatu, ezernyi illatú melódiavirág pattant ki a forróvá sűrűsödött levegőben, mámorok, mennyei álmok, üvegzenéjü dallamok hirdették a tavasz dicsőségét és már ott zúgott, zengett, színeseden minden melódia Rikardó körül... A mámor berontott a leikébe. — Mi játszik velem? — hökkent agyába a kérdés, de a hangok aranyszálai hirtelen rácsavarodtak a szivére, gúzsba kötötték gondolatát s már úgy érezte, hogy csillogó hangtenger körülötte a levegő, amelyben elmerül. A legyezőre pillanfott, de szive a zongora felé erőszakolta a tekintetét s nem látott már semmi mást, csak a művész lebegő haját és csak azt az édes, harmonikus^ földöntúli zajt hallotta, amely szétáradt a művész ujjai alól. fejéi tenyerére hajtva. feiáradó szivét kitárta a melódiák előtt A szomszéd páholyban mozgolódás támadt. Skócia élmos szemű grófja felállott, kimérten meghajtotta magát és a páholyajtót kibillentve, előre engedte Málabáriát ésaviolaillatu udvarhölgyet.. A legyező kecsesen simult a hercegnő ujjai között s aranyláncán ott csillogott a titokzatos gyémánt. Pillanatnyi csönd lett. Liszt Ferenc felállott a zongora, mellöl s nyomban rá feldördült a taps. Ezeregy éjszaka... Irta Bozzay Margit, Messze, valahol napkeletén, talán Bagdadban, vagy a Tiberisz pariján élt egyszer egy asszony. Nem volt szebb, mint a többi és jobb sem volt talán, de a szive az egészen más volt, mint egy bíboros, ragyogó, ezeregyéjszakái templom. Tele volt kinccsel, puhasággal, illattal s a szentélyben, a bíboros függönyök mögött, egy álompalásttat letakart pamlag állott... Egy pamtag, dagadó, szivárványos párnákkal, aranyedénykékkel körülvéve, amelyekben porrá tört virágszirmok füstölögtek. Az asszony minden szabad idejét ebben a templomban töltötte. Ide hordta a könnyeit, a vágyait, az álmait, s reszkető gyönyörűséggel nézte a szentély csodálatos szinpompáját... Sokszor megállt a pamlag előtt is.. Nézte az álomból szőtt szivárványszínű palástot és a párnákat, amelyeken viliódzva tört meg a lámpák fénye... Nézte és gondolatban sokszor, nagyon sokszor, egy fejet rajzolta párnák köré... Egy szép férfifejet s egy erős, izmos testet, amely bágyadtan nyúlik el a párnák között s a fehér kezével a templom úrnőjének a haját simogatja... De ez csak gondolatban volt.. A valóságban üresen állott a pamlag s a templom úrnőjének haját nem simogatta senki. Soha... Senki... Közben a templom mindig pompásabbra fejlett s a szentély kincsei mindig jobban szaporodtak. Pedig... Sokszor elfáradt az asszony.. Elfáradt az egyedülvalóságban, elfáradt a kincskeresésben... Ilyenkor leroskadt a szentély szivárványszínű párnái közé és vonagló, reszkető szájjal imádkozott... Imádkozott és kérte az Istent... Kérte, hogy küldjön valakit, aki megérdemli a kincseket, aki megérti az álmokat s akinek a keze dédelgető, igaz szeretettel simul a feje fölé,.. — Jól van... — mondta végre Isten — Teljesítem a kívánságodat... Eléd hozom az embereket... De nem mutatom meg, hogy melyiket tartom érdemesnek a szivárványos templom pompájára... Figyelj, nézz és válaszd ki azt, akinek megjelenésére megdobban a szived ... De vigyázz !! Vigyázz, mert ha rosszul választasz, meghasad a szivárványos templom bolthajtása, összeomlik a szentély s a romjai alá temet az álmaiddal, a vágyaiddal, a kincseiddel együtt... Ha azonban jól választasz, olyan boldogságot adok, amilyenbe csak a kiválasztó tak részesülnek. És jöttek az emberek... Sokan... egymás után ... Szépek, fiatalok, kevésbé szépek, kevésbé fiatalok, gazdagok, kincsekkel rakottak, akik mind-mind vágytak a szivárványszínű templom pompája után. De az asszony csak állt... Alit és a szive egyszer sem dobbant hevesebben ... Nyugodtan, hűvösen nézte a tülekedést s a fehér kezével a szentély függönyét simogatta. — Szeretlek ... — susogta felé az egyik — és olyan mámort adok, amilyenben csak az istenek éltek egykor. —■ Gazdag vagyok ... — mondta a másik — és gyöngyökkel borítalak, ha nekem adod a krisíálytemplomot — Hírnevet adok — mondta a harmadik, — ha a kebledre hajthatom a fejemet. — A világ összes szépségeit meg-
