Komáromi Lapok, 1925. július-december (46. évfolyam, 79-157. szám)

1925-12-24 / 154-155. szám

16. oldal. Komáromi Lapok 1925. december 24 Én könnyes álmok fátyolán át nézek. Mit bejártam, mögöttem nagy az ut, Clöttem már csak sürü köd az élet, — ösvényem le a néma noélvba fut S te ha kacagsz, ajkadról rózsa hull, Körötted a lomb virágba borul. Mert te az álmok tündér»'ját járod, — A zord valót bagyd aggódó apádnak I — S ha tán a Sora egy álmod eltapodja, A csillagod — ne hidd, - bosy éjbe fűlt, A Tegnap nem lesz lelked bús halottja. Ha megrabol ha megcsal is a Mu t — Az És mmdünknek ád egy szent tavaszt, Mely tar galy n is rózsákat fakaszt, — Teneked is hófehér homlokod'a Szerelmed mirtuskosioruját fonta. — De akarj akarni, mint a férfi, — — Körötted annyi intő példa él. A szere eket az Ég bölcsen méri, S a késő bánat jajgatva beszél Mert ha valaki, — bár ha jót akart, — De megragadja a vezető kart, A könnyű Bajkát örvénybe taszítja ■ •. — A múltat aztán hiába sirja vissza I — Te bízzál bennem, bízzál jó apádban, Mert amíg sajkád én kormányozom. Addig te bizton haladsz minden árban, Vagy bizton pihensz erős horgonyon. — Lelked egy része apid bús le kém k, — Melyben Csak gond él s szeretet ragyog, S ha me Kört- k is a viharos éV’ k, S rossz kedvem néha nehéz volt is néked: Szeress olyannak, amilyen vagyok 1 — A magyar kérkedés. Irta Tukdts Sándor Arró> az időről szólunk, mikor a magyar ember jó tulajdonságában és hibájában még egyaránt a nem­zeti sajátosság nyilatkozóit meg; mikoron élethalálharc ío yl azért, hogy meglessék, ki a különb vitéz, a magyar-e, avagy a török? Igen! Arról az idörói szólunk, mikor folyt a küzdelem a nemzeti becsületért és a jó névért; mikor ezeren és ezeren adtak nemes példát a jelennek és hoztak áldozatot a jövőnek. Mesés idők voltak ezek ! Fiainkat izzó ma gyár érzés töltötte el s élni-halni iudlak a hazáért. Erőt, hitet s re­mer yt a múltból mentettek és halá­lukkal életet adtak a nemzetnek. A dicsőséges múlt fájó emlékei tá­masztollák bennük a hazafiui bút, melyet a XVI. században még akid földi irók is magyar nemzeti virtus­nak mondottak. Kevés volt a magyar­ság s merhetetlenül több az ellen­ség, de azért szakadatlanul folyt a harc. A nemzeti bee-miéiért s az el­vesztett részekért folyiatoti küzdelem volt ez, melyből mindenki igyekezett kivenni a maga részét, mert a mieink akkor még azt tartatták, hogy a jó név és a tisztesség a legnagyobb kincse az embernek! Ezért küzdőt lek ifjaink és véneink. És a jó név után való vágyakozás, no meg a tul­­heves önbizalom még a gyöngékbe is erőt öntött, hogy kikezdjen az erősebbel. lm, kiáltották — ma­gyar fi vagyok, hadd tudják meg, ki lova fia vayyok! A XVI. században a külföldi költők is megénekelték a magyar vitézsé­get és a magyar hazaszeretetek Vi­tézeink ellen csak azt a kifogást emelték, hogy a vakmerőséget az ellenséggel szemben tulságig viszik. Később, mikor a rajiunk élősködő császári katonaság es a magyarság közt izzó gyűlölet támadt, nyugati szomszédaink mindent monű'.ak ka­tonáinkról, c.-mk jót nem. E téren elöljáriak a bécsi kormányszékek. Ezek szerint, ha az ellenség a vár egyik kapujánál megjeleni, a magyar őrség a másik kapun elszaladt. Sze rintük, ha a magyar fötisziek ma­gyar katonáikkal győzelmet aratlak, mást sem leltek, mint kérkedtek és dicsekedtek. Bizonyos dolog, hogy a hiúság és a kérkedés nem volt idegen nemze­tünktől. Am a XVI. században a kér­kedés nem üres hencegés, hanem •a bátorság és a halálmegvetés meg­nyilatkozása volt. Ezernyi példával szolgálhat erre a múltúnk. Zolthay Lőrinc 1550-ben 93 huszárjával négy­száz török lovassal találkozott. A törökök fáradtak voltak s rabokat cipeltek magukkal. Zolthay kapitány elébük lovagolt s hangos szóval harcra hívta őket. A török lovasok­nak azonban semmi kedvük sem volt ehhez. Erre Zolthay büszkén kiáltá nekik: Ó az a vitéz, aki soha egyetlen törököt sem bocsátóit el maga előtt anélkül, hogy kardját hozzá ném mérte volna. Ez a nyi­latkozat sem használván, Zolthay gyáva banyáknak, hitvány tolvajok­nak nevezte a török lovasokat. Ezt már ók sem tűrhetvén el, harcot adtak és Zolthay 93 huszárjával tel­jesen szétverte a 400 török lovast s mind kiszabadná a rabokat. íme ilven alakban nyilvánult meg akkor a magyar kérkedés! Ez a kér­kedés volt napirenden XVI. század­ban. Ezzel a kérkedéssel találkozunk a bajviadalra hivó levelekben is A kihívó magyar először s?ép szóval, majd meg fenyegetéssel igyekezett a török vitézt rábírni a halálos baj­­viadalra. Ha a fenyegetés sem hasz­nált, olyasmii tettek, hogy a kihívott vitéz tisztességgel nem ehette többé kenyerét. Rókafarkat, disznófarkat s más eféle rub-ágot küldöttek neki és a szakállába igyekeztek köpni, ami abban az időben a legnagyobb csúfság volt. Ha néhány jó tavasunk egybeverödöd, a török végház alá száguldottak s ott kiá toztak az el lenfélnek : ha van szivetek, jöjjetek ki, törjünk kópiát és vitézek mód­jára mulatozzunk! Ki mondja, hogy mindez üres kérkedés volt ? Hiszen a kihívónak élete mindég kock..n forgrtt. Aztán tudott dolog, hogy a személyes viadalodban majd mindig a mieink győztek tehát mesteri mó­don kellett a kardot és a kópját fornatniok. De ha a kihívás és a bajviadal magyar részről üres kérkedés volt, miért nem próbálták ezt meg a ná­lunk szolgáló császári katonák? Miért nem álltak ki ők is a síkra? Megmondjuk, miért. Ehhez magyar vinus kellett, ami nélkül ők nagyon szűkölködtek Tengernyi lovas-regu­­lamentum van kezünkön. Különféle időben a császári lovasság számára készüllek ezek. Valamennyiben van két pont, melyek minket közelebb­ről érdekelnek. Az egyik azl mondja, hogy amelyik lovas támadáskor gyá­ván visszafordul, azt a társainak azonnal le kell szurniok. A másik pont azt mondja, hogy a lovasok részegek, mint a disznók, ezért a részegeket büntetni kell. A bécsi kormányszékek a magyar lovasok részére is késztetlek ilyen regula­­mentumokat. Az említett pont helyett itt azt találjuk, hogy amelyik magyar lovas a támadásra szóló parancs kiadása elölt az ellenségre ront, ke­ményen büntetendő. Ugyancsak bün­tetés száll arra a magyar lovasra is, aki engedély nélkül személyes viadalra szólítja az ellenséget. A magyar lovas-regulamentumokból hi­ányzik az a pont mely a részeg lo vakokat disznóknak mondja. E re­­gulamentumok szerint tehát a csá­szári lovast a gyávaság miatt kellett leszúrni, a magyar lovast meg vak­merő bátorsága mialt kellett büntetni. Érthet ebből Ui-ki annyit, amennyit akar. Említők már, hogy bécsországi szomszédaink siker esetén a miein­ket kérkedéssel vádolták. Csak pél­dául emliijük hogy 1587-ben négy szandzsák bég rablásra indult. Zrínyi György, Nádasdy Ferenc és Bathy­­anyi Boldizsár a maguktartotta ma­gyar katonáikkal éjjel meglepték a nagy török sereget s a mocsárba szorították. Két szandsák béget el­fogtak, egy meg elesett Ezerhárom­száz török rabot ejtettek s a keresz­tény foglyokat mind kiszabadították. A mieink közül csak tizennégy em­­b'-r esett el. Ez volt a kacorlcki gyö zelem. A három vezér néhány sor­ban a puszta eredményt jelentette Bécsbe. Jelentésükben egyetlen di­csekvő szó sincsen. Senkit ki nem emelnek, senkit sem dicsérnek. Az uralkodótól odaküldött Braun gene­rális azonban kérkedéssel vádolta a vezéreket, s megírja róluk, hogy gyűlölik a németeket. Maga a király a zsákmány legértékesebb részét: a fogoly bégeket a maga számára követelte, bár egyetlen katanája sem vett részt a kacorlaki éjjeli csatában. Meg kell jegyeznünk, hogy Ná= dasdy Ferenc (a hős fekete bég) egyike volt a legszerényebb embe­reinknek. aki a kérkedéshez semmit sem érteit. Azon kevesek közé tar fozod ő, akit a törökök is irigyeltek tölünk A XVI. század legkiválóbb magyar vitézeiről ugyanazt kell mondanunk, amit Nádasdyról. A hős Balázsdeák István például soha egyetlen sike­rével sem kérkedett; soha nem hozta azokat szóba. De annál jobban ma­gasztalták őt kortársai. És ami a fő, a szerénység dolgában például állí­tották őt fel Berenhidai Huszár Pé­ter páratlan bravúrjait és merész viadaljait is csak kortársainak je­lentéseiből ismerjük. Ó sohasem hozakodott velők elő. A XVI. század legnagyobb bajvívóját, Palota hős védőjét, az ünnepelt Thury Györgyöt aki inkább meghalt, mintsem hogy élve török rabságba essék, még a versszerzők is mód nélkül szerény embernek írják. S valóban az is volt. Pedig a bajra hivő leveleiben ugyancsak kemény hangokat pön­­getett. Öe ez a hang nem a kérke dés, hanem a hősi bátorság hangja volt Byron, aki imádta és csodálta ezt a hősi bátorságot, alig találna tolt volna tollára érdemesebb alakot Thurv Györgyünknél. A tizenhatéves háborúban irta a bécsi udvari kamara a magyar ka­tonaságról, hogy az ellenség köze­ledtére a várakból megszökik. S irta ezt akkor, mikor Kanizsa és Győr német kapitányainak fejét a hóhér ü ötte el, mert a rájuk bízott várat gyáván feladták. Pápa idegen őrsége ugyanakkor nemcsak a varat adta át a tőröknek, hanem maga is az ellenséghez csatlakozóul Ékkor történt, hogy szerdár vezir Hasszán basa seregével körülvette Palota várát s a várkapitányt felszólitotia a vár feladására. Horváth Gáspár kapitány uram ezt felelte neki: „Itt Palola várában arany és ezüst nincsen, de vannak jó vitézek s ha valaki egyetlen szót ejtene ki a vár feladásáról, menten darabokra vág­nák őt Arra a fenyegetésre, hogy a vezir ur fegyverrel veszi meg a várunkat, csak az a válaszunk: pró­bálja meg Ha megettük a pecse nyél, megisszuk a levest is! (tud­niillik a kávét» Bolond, aki hisz a töröknek.“ (1602 ) Három évvel későbben Horváth Gáspár uramat ismét felszólították a vár feladására Ekkor a kapitány újra megírta, hogy ha a várat akar­ják, a követeket ne fárasszák, „mert szinte olyan válasza lészen, mint harmadéve szerdár Hasszán basá­nak volt.“... Én nemzetemben soha áruló nem volt, bizony én sem aka­rok első lenni . Én bizony soha nem láttam, hogy farkas báránnyal megegyesült volna úgy, hogy sokáig békével laktak volna egyült.“ Nem Hoiváth Gáspár volt az egyet­len kapitány, akt ilyen választ adott az ellenségnek. Sok sok kisebb pa­­lánkunk akadt, melynek őrsége ez utolsó ernberig hősi halá t halt. És senki soha még a nevüket sem emlegette! Csak az elsárgult levelek adják értenünk,.hogy a török-magyar harcok jó részét még ma sem is­meri a történetírásunk! A tizenhatéves háború egyik leg­nagyobb alakja kétségkívül Páiffy Miklós volt. Az ő nevéhez fűződik Győr visszafoglalása is Nagy ese­­mény volt ez! Rudolf császár Schwarzenberget százezer arannyal jutalmazta. Vanhacourl-nak s más idegeneknek arany láncokat s más­féle ajándékokat adott. Páiffy — az egész küzdelem lelke — szóba sem került. Pedig az oslromló had nagy­része Páiffy magyar katonáiból telt ki és Pálffynak vicéje: a hős Eörsy Péter (a vízi hajdúk kapitánya) az elsők közt rontott a várba s az ö hajdúi vérzettek legjobban. De azért véle sem törődött senki. És hallga­tott Páiffy és hallgatóit Eörsy Péter is. Hát hol is van az a sokat emle getett kérkedés, amivel a mieinket vádolgalták? Az udvar és a bécsi kormány­székek elégedetten vették tudomá­sul, hogy Páiffy semmit sem kérés hallgat. Ám a magyar nemzet nem igy gondolkozott. Pálffyt a hála és a szeretet annyi jelével halmozta el, hogy az szinte tüneményszámba ment. Thurzó György méltán irta Pálffynak: „Az Úristen bizony meg­verne, hogyha kegyelmed sok fárad ságáérf, költségeiért, sebesüléseiért háládatlanok volnánk, hanem tan­­quam palrem patriae nosirae, méltó, hogy kegyelmedet becsüljük, sze­ressük és tehetségünk szerint min den jóval legyünk. Az fejedelem pe­dig tartozik azzal hogy az i yen szolgálatát kegyelmednek remune­­rálja.“ (Levele végén a megsebesült Pálffynak gyors gyógyulást kíván. 1598. ápr 3 Biese-) Megható módon adott kifejezést elismerésének Illésházy István is. „Az Urisiennek először — Írja — és azután kegyelmednek és az ke­gyelmed gondviselésének méltó, hogy háládatlanok ne legyünk. Az Urisiennek szent neve örökkön fel­­magasztaltassék. Mi kegyelmedet az mi kévésünkből, kivel az Urisien szeretett bennünket, ezzel ajándé­kozzuk meg kegyelmedet, hogy Bijnt, Gyarmatai, Leár.dot és Csatárt ke­gyelmednek adjuk minden hozzátar­tozóval-“ (1598 áprit 4. Minikét levél a Páiffy szmiorátus pozsonyi levéltárában található.) A Balaton legendája. Irta: Mnrakozy Gyula. Zsongó B lat nnak habjai regélik: — Az ür bazaltjából kimetszette félig Isten a világot... S villám vésőjével Jövendő míg'ar fö'd zord síkjáig ért el. Rengett az Ur. . Csillag szakadt a kék boltról Az Ur — sorsot írván — a magyarra gondolt. Előbb határt húzott nagy bást«a hegyekkel; Kaput tört: népei erre jöjienek fel ö szefonta aztán útját a folyósnak, L-gyen a magyar könny eggyé — ha zokognak Mi'gnyitá a napnak arany szelencéjűt Mi it ragyogó pitak, úgy ömlőit a fény szét: Hegy k üres mélyén lett arannya, szénné; Rónán dús kalásszá, izzó virágs inná, Légben délibábbá, szívben 8'erelenimé, Dallá, szép fohásszá, szent élet-elen mé. Majd erdőket gondolt, barlangot a kőbe, S'padt bujdosóknak rendelt pih-nőre M»d virágesőt szórt, millió szállt szerte, H-lye lesz mindennek a nagy temetőkertbe, ínség, átok, nrkán, dögvész paripái Ut lét ide szabta, kő szivekbe vágni Véres pa'kók élét... Végre ködön által Fel az Ur szivéig zengett a madárdal... S akkor a Teremtő orcája sötét lett. Nézte a jövendői mélvén alvó népet, Kit vijjogó sasok majd e földre hívnak, Mit neki teremtett: bö!csőnek és sírnak. Nézte nagy csatáit, sebeit és sorsát, S rettentő kezében, — m' ly sebes ostort ád1 Annak, akit szeret, — percre a teremtett Világ átremevett — s áhitatos cs°nd lett. . Látta a magyar sors leta art írását, Útját: ezerévek siró pusztáján át; Látta merre jár e i agy tékozló gyermek — S örök atya szive szánalommal telt meg. S sze ' éből k hullt egy fényes, égi könnycsepp, Ragyogott zöld selymén messzi magyarföldnek. Habbá tőrt csodák szép tavává egészült — Isten jósásának csillogó pecsétül. ... S ragyog a magyar tó — égi nagy irgalom: — Sorsunk sir a zsongó álmodozó habou Isten fényes könnye.., Így lett a Balaton ... A gyujtogatót tűz által veszejtik el. Az 1659. év tavaszán sok tüzeset volt Komárom városában, amelyben akkor még nem nagyon sok kőház emelkedett, mivel ezeknek nagy több­sége sárból épült, mint a fecskefé­szek és a teteje is nádból, zsupp ból készült. Ritka ház fedelére vertek zsindelyt, amit hozni kellett a vi­­z n, mig a nád bőven termelt Ko­márom határában is a szigeteken A várod cirkáló és virrasztó slrá­­zsák, az érdemes cehek emberei hiába vigyázlak: a veres kakas is­mételten felrepült, pedig még nyár se volt, a szárazságnak se híre se hamva. Elégett Esztergomi Szűcs Andrásnak három háza, Fodor Mi­hály házával több szomszédos ház és Szalay Tamásnak is kigyulladt a portája. Csík Balázs városi főbíró uram nagyon elbusulta magát ezeken a gonosztelteken, amelyeket nyilván gonosz kezek okoztak egyszer is másszor is. Alig várta, hogy a cudar malefaktor a kezére kerüljön. Az egész város lakossága izgalomban volt, mert nem tudta, mikor száll a házafedelére ez a félelmetes madár. Szájról, szájra ment azután a htr augusztus 7-én, hogy meg van a gyújtogató: senki se sejtette, senki se gondolta, hogy az istentelen em­ber Esztergomi Szűcs Andrásnak a saját házanépéből kerüljön ki, aki a saját gazdájának három házát felpörköli. Csík Balázs főbíró uram elé vit­ték a fiatal embert, ifjabb Boór B«-

Next

/
Thumbnails
Contents