Komáromi Lapok, 1925. január-június (46. évfolyam, 1-78. szám)

1925-04-11 / 44. szám

I

1925. áprili« 11.

renda alatt a padra és várja meg, a míg fogadják. A tanítónő leült és várt. Szomorúan nézett bele a csendes őszi rónaságba. Ilyenkor gondol öngyilkosságra az ember.

Bálint és Ida a lóistállóból jöttek errefelé. A fiúnak feltűnt a jóarcu szomorú leány és megkérdezte Idát, hogy kicsoda

— Eh, a tanítónő!

— Kérdezze meg, kérem, hogy mi a baja.

— Ha szórakoztatja, nem bánom. Akár be is mutatom.

— Legyen olyan jól

Odamentek, Ida gőgös hányaveliséggel mutatta be Bálintot, azt mondta hozzá:

— Képzelje el, érdeklődik, hogy mi baja magának!

A tanítónő elhalványodott. Büszkén kapta föl a fejét és kemény keserűséggel vágta ki:

— Nincs nekem semmi bajom. Csak az, hogy idejöttem.

— Micsoda? — kérdezte felháborodva Ida.

— Az, hogy idejöttem, ebbe az iskolába. Dusgazd g emberek pazarolják itt a pénzt mindenre és az iskolában elkorhadnak a padok, nincs tábla, az ablak papirossal van beragasztva Két éjjel nem tudtam aludni a nyirkos hideg miatt és most koldulnom kell egy kis tüzelőért.

— Ez már mégis abszurdum! — fakadt ki Bálint. — Mért nem gondoskodnak tisztességesen az iskoláról ?

— Ejha! — fordult sarkon Ida. — Egy kicsit nagyon bizalmas az ur! Mi köze hozzá?

— Az emberben fölháborodik a jobb érzés, ha ilyet lát! — dühönqött tovább Bálint.

— Csinos leány a tanítónő, mi? — fordult szembe Ida Bálinttal. — Tetszeleg magának, hogy lovagi szolgálatot tehet neki hát csak mulasson vele. Jó napot!

Ezzel elment. Bálint egyet lépett utána, de aztán megállt. Nem tudta ott hagyni a szegény, szomorú leányt.

Ottmaradt vele, vigasztalta beszélgettek és Bálint ur még aznap lóraült, elvágtatott Szénásról, vissza se jött többet.

III.

Elmúlhatott rá egy esztendő. Elkerültem régi városomba és gondolatokba merülve mentem a Fő-utcán. Észre se vettem, hogy úri fogat áll meg mellettem. Talán már másodszor kiáltották a nevemet, mikor felnéztem rá. A Bálint öreganyja volt hagyományos barna ruhájában.

Kiszállt a hintóból. Vásárolni jött be a városba. Azt mondta, kisérjem el egy kicsit. Hamar Bálintra fordult a szó.

— Mennyire van Bálint Tornay Idával?

— Hol él maga, hogy ezt se tudja? Bálint már régen megházasodott,

— Nemrég találkoztam Tornayékkal Pesten. Ida még ...

— Nem megmondtam, hogy Bálint futóbolond? Nem a gazdag Tornay lányt vette el hanem az odavaló szegény tanitónőt.

— Persze, a jó nagymama . ..

— Mit tehettem ? Rájuk írattam a kőmáli gazdaságot. Hanem mondom magának, derék egy asszony, különbet nem kaphatott volna.

Igazmondások.

Irta Kozma Andor.

A hármas jelszó.

„Egyenlőség !“ — a veréb ezt csipogta, Mikor a fecskét fészkiből kidobta. „Testvériség!“ — a disznó ezt röfögte —

S társát a vályú mellől félrelökte. „Szabadság!" — szólt a macska s megeredt, Hip-hop'l . . . s befalta már az egeret.

Az ész s a szív.

Az ész liberális ;

Ha nincs: radikális;

Ha megbolondul: forradalmár is; Nemzetközi vagy nemzeti,

A múlttal szemben hányaveti;

Rossz rend neki a régi, isteni,

Ront, mikor újat vél teremteni. — Politikusnak nem jobb-e a szív,

Mely félt, szeret, hisz és — konzervatív?

.Komáromi Lapok *

15. oldal.

Utópiában

Utópiában történt:

Eltörülik a törvényt,

Hogy kiki éljen boldog szabadon —

S lett áldott hónból véres zord vadon. Hív'ak bírót, politikust, papot,

De nem javult az állapot.

Hátjöjjön a zsarnok s csináljon rendet! . , . Az jött... az ég, föld rengett...

S a kutyafáját! — az aztán rendet,

Pif paf! csítt-csatt!. . addig teremtett,

Míg sóhaj sem zavarta a temetői csendet.

Jósok.

A csigának sem esze, sem vére,

Mégis érzi az időt előre.

Embereknek esze, vére jó sok,

Azért, bölcsen, utólagos jósok;

Bármi baj van, homlok-összevontan Esküdöznek: „előre megmondtam!“

Gondolkozók és dolgozók.

Kik gondolkoznak, nem dogoznak,

A kik dolgoznak, nem gondolkoznak:

Ez a forrása temérdek rossznak. Gondolkozók, ha dolgoznának,

Dolgozók, ha gondolkoznának — ?

Eh! . . . még több rosszat okoznának.

Cserkész-legenda.

Irta: Bartóky József.

|

Egyszer, egy őszi reggelen, öten üldögéltek a menyország kapuja előtt a lócán s igy várták, hogy Szent Péter majd csak megnyitja a kaput. Jó ideig vártak, várakoztak békességesen, de aztán egyik-másik már türelmetlenkedni kezdett,

— Talán zörgetni kellene? — kezdte az az ur, aki a földön nem igen szokta meg, hogy várakoztassák.

— Hát zörgessen be maga! — mordult föl egy munkásféle ember a várakozók kö"

i zül. — Úgy látszik, maga azt szeretné, hogy még itt is kiszolgálja valaki,

Szerencsére tovább nem folytathatták J ezt a beszélgetést, mert megnyílt, nem a nagykapu, hanem a kiskapu, és előjött Szent Péter.

— No, szólt Szent Péter — hadd látom, kik vagytok és mik vagytok ? !

— Én — szólt, akit elsőnek kérdezett ! — gazdag ember voltam a földön s urasan : éltem ott is, Senkit meg nem loptam, senkit i meg nem csaltam...

Szent Péter közbevágott:

— Jaj, atyafi, ez nem elég a dicsőségre ! ! Az a kérdés, hogy mi minden jót teltél?

— Oh uram, — hebegett a gazdag uri- i ember — én igazán jólelkü és jószivü ember l voltam, de annyi nyomorúság van a földön, j hogy egymagám úgy sem segíthettem volna ! mindenkin, aztán meg olyan sok szélhámos } van a világon, hogy mindig attól féltem, hogy j valaki visszaélhet az én jóságommal. Azt j terveztem hát egész élfetemben, hogy majd a ! végrendeletemben teszek valami nagy alaj pitványt, azonban olyan váratlanul ütött meg ; a guta, hogy nem csinálhattam végrendeletet,..

Szent Péter meg-megcsóválta a fejét s aztán igy szólt.

—- No, sok gazdag embert ismerek, a ki különb nálad ! Állj hát oda hátrább s várj a sorsodra! Majd megnézem még, hogy mit mond a nagy könyv rólad s aztán négyszemközt majd én is megmondom, amit még mondani akarok ! . . .

S ént Péter aztán a munkásembert vette eo. Ez igen keményen kezdte:

— Én gyermekkoromtól kezve folyvást dolgoztam, de sohasem kerestem annyit, hogy mással jót tehettem volna .. .

Szent Péter itt közbeszólt:

— No, no, fiam, ha szombat este s vasárnap egy-egy pohár borral kevesebbet ittál volna, talán te is tehettél volna valami jót?! Aztán mond csak, valami öreg asszonyt, kis gyermeket, vagy rokkant katonát, ha annak a sok kocsi között át kellett mennie a túlsó oldalra, valaha áttvezettél-e az utón ? Ez nem került volna pénzbe. Az se került volna pém be, hogy a villamoson helyet adj annak, a ki öreg, törődött, beteg . . .

— Magam is olyan fáradt voltam mindig

mint valami hajszolt állat, — dörmögte a munkás.

— Azt mondod, mint valami hajszolt állat ? — csodálkozott Szent Péter. — Hát te nem találtál örömet a munkában ? Sohasem érezted azt, a mit minden igazán derék munkás érez, hogy: nincs felségesebb gyönyörűség, mint a munka, melyet bármily körben családja, hazája s embertársainak jóvoltára akár fejjel, akár kézzel végez az ember ? Sohasem gondoltál arra, hogy az önként vállalt s becsülettel teljesített munka teszi em bérré > z embert! ?

— A munkát én mindig utált robotnak néztem — dünnyögte a munkás.

Szent Péter erre igy szólt:

1 - Hát állj oda hátrább te is, s várj sorodra. Négyszemközt majd neked is megmondom, a mit még mondani akarok . . .

Az a szántóvető, aki ezután került sorra, nehogy*őt is balkéz felé, hátra állítsa Szent Péter, nagy ügyesen mindjárt a munka dicséretével állott elő:

Ó, szentséges szent Atyám, én világéletemben mindig dolgos ember voltam, de nem is törtem magamat hiába: megvolt nekem mindig mindenem és sohasem szorultam másra!

* Szent Péter közbeszólt:

' — No és ha valaki rád szorult, megsegítetted-e ?

A gazda pislogott egy kicsit aztán igy kertelt volna:

— Nemigen kért én tőlem senki segítséget . . .

— Nem ám, — szólt Szent Péter — mert nyilván tudták rólad, hogy te nem a jólelkü, derék szántóvetők, hanem azok közé a szőrös-szivüek közé tartoztál, a kik, ha valaki segítséget kér tőlük, azzal utasítják el, hogy kaparj kurta, neked is lesz!

Erre a gazda nem tudott mit felelni, lesütötte a szemét, nagyokat nyelt, s hallgatott. Szent Péter meg tovább folytatta:

— Hátha ilyenféle ember voltál odalent, akkor meg sem kérdezem, hogy a kalendáriumon s az adókönyvön kívül volt-e valaha valami másféle könyv a kezedben ? Azt sem kérdezem meg, hogy gyönyörködtél-e valaha a pacsirta énekében, a mezők tarka virágaiban s isten teremtett világának csodálatos más szépségeiben ?

A gazda makogott:

— Uram, én csak dolgoztam s azt gondoltam, hogy ez csak elég ? !

* — Hiába miveled a földedet, — szólt ’ Szent Péter, — ha a lelkedet parlagon hat gyod ! Állj csak ide te is a balkéz felé, megnézem majd, mi van a rovásodon s aztán

| neked is megmondom négyszemközt, amit ; még mondani akarok! , , .

Az a kereskedőféle ember, aki a szán■ tóvető után következett, jóformán meg sem ! várta, hogy Szent Péter kérdezzen tőlevaj lamit, hanem mindjárt elkezdte:

— Óh, szent Atyám, én száz könyvet j is elolvastam, színházba is jártam! És hogy

* a lelkem parlagon ne maradjon, csak küi- i földi írók könyveit bújtam s csak a francia ! szerzők színdarabjait néztem meg! Hiába, a j művelt nyugat s általában a külföld . . .

— Talán a portékád is mind külföldi \ volt ? — kérdezte Szent Péter.

— Hát Uram, — hebegte a kereskedő, ! — ha valaki bejött a boltomba s valami an| goi vagy francia gyártmányt kért, hát csak 1 nem mondhattam neki, hogy bizony, amit 1 én a boltomban tartok, az Újpesten készült! j Utóvégre a vevő látta, hogy mit tettem I elébe, ha pedig nem értett a dologhoz, úgy i is mindegy volt neki, hogy párisi, vagy ujj pesti gyártmányt kapott-e. Aztán nem is j járja, hogy a külföldi árukra Vesse magát a ! közönség!

Szent Péter megcsóválta a fejét és igy szólt:,

— És te azt hitted magadról, hogy a tisztességes kereskedők közé tartozol?

— Uram, — mentegette magát a boltos, — tessék elhinni, olyan nagy a verseny, hogy az ember kénytelen úgy segíteni magán, ahogy tud!

Szent Péter erre már nem is szólt semmit, csak intett a kezével a boltosnak, hogy menjen oda hátra azok mellé, akiket már félreállitott.