Komáromi Lapok, 1925. január-június (46. évfolyam, 1-78. szám)
1925-03-28 / 38. szám
2. ol4*L „Komáromi Lapok 10*.5. március 88. itt ismét elmarad a magyar jelző — a különböző jogokat, értünk alatta italmérési. trafik, bérleti szerződés — azért vonták el a magyaroktól és az állampolgárságot azért »szabályozták« olyan gyönyörűen, hogy Európa csodálattal csapja össze a legközelebb a kezét, ha ez itélőszéke elé kerül, a magyarok állampolgársági ügye, — tetszik tudni — mert rosszul voltak csoportosítva, nem mindegyik nyakában lógott a Csánki-párt zabos tarisznyája és kötöféke. Ezek a magyarok belecsoportosultak a keresztényszocialista, a magyar kisgazda, a jogpártokba, a munkások egy része pedig nem az egyedül üdvözítő szociáldemokrata, hanem a kommunista pártban keresett elhelyezkedést: tehát fucrs hivatal, isten veled italmérés és kistrafik, aiászolgája munkaalkalom és majd ha fagy az állampolgárság. Minek csoportosultak rosszul! ügy kell nektek! Azonban a kis őszinte tovább is elmélkedik, most már valamivel okosabban, — mert eddig azt a szemérmetlenséget fogta a kormányra, hogy ezeket a jogfosztásokat a magyar ellenzékkel szemben alkalmazza puhitásnak, — a szélsőséges és tarthatatlan helyzetet a mozgalom segítségével úgy akarja megszüntetni, hogy átcsoportosítja oly politikai csoportba, ahol a csehszlovák testvéreinkkel a békés együttmunkálkodás nagyszerű perspektívái nyílnak meg »magunk, családunk és köztársaságunk boldogulására.« Álljunk meg itt egy szóra. Ami a mozgalmat illeti, tudtunk polgáraink mozgalmáról az elviselhetlen adókkal szemben, de ugyanez a mozgalom Nyitrán, Losoncon, Léván is fellobbant és ennek nem politikai átcsoportosítás az orvosszere, hanem igazságos adótörvények. Mozgunk a határok megnyitásáért is, hogy ne legyünk bezárva egy kis városkába, ahonnan azután se tüled, se hozzád, hanem azt nyissák meg a forgalomnak, az ipar és kereskedelem útjait szabadítsák fel a csehszlovák testvérek, akik azt elzárták elölüuk. Azután van itt még mozgalom a kenyérért, a munkáért, a megélhetésért, melyet a csehszlovák testvérek szintén elhódítanak a magyar munkás elől, akitől állampolgársági bizonyítványokat követelnek. Mik azok az együttmunkálkodási le hetőségek? Az, hogy ami munka és vállalat van, azt prágai épitőcégek végzik oseh és morva munkásokkal? Az, hogy a hivatalban a magyar kérdésre ne rozumim a válasz? óh erről a békés együttmunkálkodásról mi igen szép tapasztalatokkal rendelkezünk. így boldogulunk itt mi magunk állandó adóprésben és egyre jobban megfosztva a kereset és megélhetés lehetőségeitől. Családunk boldogulását pedig az iskola alapozgatja, ahonnan a vallást száműzni akarják és holmi polgári erkölcstannal pótolják. Az istenért csak ezt ne! Abból a polgári erkölcstanból, ami közéletünkben uralkodik, már igazán nem kérünk. De kérnénk meg nem hamisított történelmet, nemzetünket megbecsülő tankönyveket, amelyek rólunk rengeteg hazugságtól hemzsegnek. Reméljük, hogy a csehszlovák ideológia, amelyben ez a mozgalom és annak írója is leledzenek, e nélkül is meg tudna élni. A köztársaság boldogulása csakugyan életcélja lehetne elégedett népeknek, de a köztársaság boldogulása nem is képzelhető el más utón, mint a népek elégedettségével. A kielégített népek nem veszedelmesek az államra nézve, a leigázottak és általában a jogfosztottak hátráltatják a konszolidációt, a mi természetes is. tt I azonban a köztársaság boldogulását a kort POLIO szappan mosopor a leg“jobb mosószerek! Gyártja: POCSATKÓ TESTVÉREK ÉS FRIEDMANN KOSICE. A virág. Irta: Fdy Ilona. Angela kisasszony sápadt volt és szőke, csendes és zárkózott, mint a csukott könyv, melyben nem lapoznak. Botticelli formái, előrehajlott válla, finom kis feje, melyet könnyedén himbált vékony kékeres nyaka, a mint munkája tőié hajlott, úgy rajzolódott bele a kisvárosi, régi ház rácsos, virágos ablakába, mint valami tizennegyedik századbeli kép. A lehelet finom csipke kezében is, mintha egy akkori emlék lett volna, melyet fehér ujjai úgy varrtak, hurkoltak, bogoztak, hogy szinte nem lehetett észrevenni, hogy mozognak. így ült ott reggeltől, a mig be nem sötétedett, csipkéi mellett, melyek élni segítették őt abból a nagyon szerény kis vagyonkából, mely szülei után rá maradt. A legdrágább kelengyékhez a legfinomabb betétek, csillagok, kockák az 5 ujjai alól kerültek ki. Simogató szeme szeretettel nézte őket s lelkében még csak egy szemernyi irigység sem támadt azok iránt, a kik majd viselik az ő nehéz végtelen szemrontó munkája eredményét. Élete is csendes volt és eseménytelen, mint pusztán a lomha nyári délután, melyet egy szellő sem rebbent meg. Egyik nap úgy telt, miat a másik, reggele nem hozott örömöt, estéje nem hozott csalódást. Néha kék szeme kimerengett az alacsony háztetőkön túl a felhők őrökké változó, hullámzó, soha meg nem álló játékára s ilyenkor arca, mintha valami nagy fölindulástól megélénkült volna, s ez még soká, ha már visszaült is munkájához, tovább reszketett keskeny vállaiban, fejletlen keblén. Egész lényén valami megfeszült várakozás ömlött el, kis, idegesen dolgozó kezétől türelmetlenül mozgó lábáig Ez a nagy várakozás volt életének legfőbb tartalma, erőforrása. Az ismeretlennek az el nem képzettnek, a testet nem öltöttnek várakozása, melyhez támaszt az esténként olvasott regény adott és vérszegény álmodozása táplált. Huszonhétéves volt, de napjai csendjét még nem rázta föl semmi. Egyszer mégis történt valami. Estefelé, mint minden nap, elindult a kisváros zegzugos, hegynek menő utcáin, végzett dolga után, napi sétájára. Enyhe márciusi este volt, az erdők felől a halk fuvalat tavasz sejtést hozott. Angela teletüdővel szivta a balzsamos levegőt. Hajlott válla kiegyenesedett, fejét fölemelte, lába is mintha biztosabban lépkedett volna a félhomályban. A barátok kolostora mellett már elhaladt habozott, bogy a mező, vagy a sétány felé vegye-e útját. De most a sétányon is csend volt és magány. Délben, mikor leányok és fiatalemberek között itt folyik le beköszöntője az egész szezonra, vagy egész életre szövődő szerelmes játéknak, ő szobájában ül, mint egy régi, ablaka rámázta kép és talán épp az egymásra találtak kelengyéjéhez öltögeti a finom lágy csipkebetéteket. Egyszerre, a mint a Bors-utcába be akart fordulni, halk: Kisasszony 1 Kisasszony I hangzik megette s ebben a percben valami odaesik a lábához. Nem volt még annyira sötét, hogy meg ne lássa, hogy egy virág volt. Egy csodálatosan nagy, ismeretlen virág. Gyorsan lehajolt és felvette. Körülnézett, de senkit sem látott a közelben, a léptek is elhangzottak. Üres volt az utca. Nézte a Bors-utcában is, ott sem volt senki. Kisvárosban hamar lesz este s az emberek behúzódnak házaikba. Angela remegve állt ott az esthomályban, nagy virágjával kezében. Ki dobhatta ezt eléje? Hódolatból tette? Vagy hirtelen támadt ötlet folytán? Követte őt az utón végig, ismerte őt az ablakból? Vagy csak most látta először? Töprengésébe belenyilalott, hogy még nem is látta virágja szinét s gyors léptekkel majd pedig futva ment haza. Csernyáknét, lakásadónőjét elhárította, amint ajtót nyitott neki és berohant szobájába. A virágot letette az asztalra s lámpát gyújtott. A meglepetés, az elragadtatás kiáltása lebbent el ajkáról, ami Csernyáknét is bevonzotta Egyike volt azoknak a trópusokon élő, óriás, lángveres virágoknak, melyeknek szirma olyan, mintha levél volna, porodája pedig mintha virág lenne s az angolok Bintel evotulnak hivják. A virág tündökölt, égett a lámpa fényénél és Angela és Csernyákné, ki harminc éves gazdaasszonyi szolgálata alatt Káldy kanonok urnái, állásához méltó gömbölyű termetet szerzett magának, oly tisztelettel nézte mint valami csodát, melyben már-már hinni kezdett. Csak épp különféleképp magyarázták. Csernyákné égi jelenségnek tekintette, mely valami kijelentés előhirnöke, Angela a sejtett, várt csodalovagot hitte mögötte, ki szerelmesét soha nem látott virággal köszöntötte. Nagy gond volt az elhelyezése Angela apró, szélt sszáju virágpoharai nem voltak erre alkalmasak, végre is Csernyákné egy hosszunyaku befőttes üveget hozott és abban helyezték el az ablakba, a nyiló tulipán és jácint közé, mely törpének és színtelennek látszott pompázó szépsége mellett. Másnap Angela kisasszony már korán kelt és kiült az aklakba. De a munka sehogy sem ment. Eleinte csak a virágban gyönyörködött, azután már azt szerette volna, hogy más is gyönyörködjék benne. De az utca csendes volt és nem járt senki. Déli harangszó után mégis két munkás ment arra s az egyik rámutatott az ablakra, meg is állt egy percig, azután odébb ment. Angela szinte regtelte, hogy virágjának csak ilyen bámulója akadt. Nemsokára jött egy úri kinézésű ember, s megállt az ablak előtt, alig ment el, jött egy asszony s ismét egy, s ismét egy. Lassankint gyülekezni kezdtek az emberek, s a két munkás mintegy magyarázóan járt közöttük. Világos volt, hogy a virágot nézték. Az ö ismeretlen adta, ismeretlen nagy virágját! Büszkeség fogta el, Most már végképp
