Komáromi Lapok, 1924. július-december (45. évfolyam, 79-149. szám)
1924-09-13 / 111. szám
8. eldől. «JBoMadretai Ihafxgfc MtíLé. eaayteadttf 18. bsa újra meg akarják csinálni a régi «sztrák* magyar monarchiát. Tsrmészatesan a*» gondolnak arra, hogy Bées kományoaaen egy 80 millió lakosa aj birodalomban, a békeszaraSdé sek által elismert független államok szaveréni t&sát sem akarják caorbitauí, azonban anarchiának minősítik azt, hogy az egyes államok gazdaságpolitikájukkal koatrakarirozzák egy- ' más iotézkedóieit és általában ellenséges gyanakvással viseltetnek egymással szemben. Okvetlenül szükségesnek tartják, ho$y Ausztria, Csehszlovákia, Magyarország, Románia, Jugoszlávia és Bulgária egyenrangú szerződéses partnerként szövetségre lépjenek egymással és bizonyos ügyeket közösen intézzenek. így például a fegyverkezés mértékét paritásosán állapítsák meg és főként a gazdasági kérdésekben legyenek egymásra tekintettel. Ejy ilyen blokk teljesen pótolni tudná & régi monarchia egyetlen jő oldalát, gazdasási egysógéfc és lehetővé tenné a Duna mtdencéjének újjáépítését és felvirágozását. Á magyar iskolázás kérdéséhez. Komárom, —szept. 12. Talán a világ egy államában sem űzik azt a szokást, amivel minálank lépíen-nyomon találkozunk. A Csehszlovák köztársasághoz csatolt magyarságot enöl az akaratáról nem kérdezték m*-g soha, de agylátszik, éppen azok, akik léptea-nyomon nyilatkoznak a magyarság jogairól, igényeiről, azok voltak rajta legjobban, hogy a magyarság nagy tömbjei kerüljenek a köztársaság területéhez megkérdezésük nélkül. Legutóbb is egy miniszter szólalt meg ebben a hangnemben, kifejtve, hogy a magyarok sokkéi több középiskolát kaptak, mint a szárnak alapján őket megilletné. A számunkat a miniszter ur félmillióban állapítja meg. Ugyanezzel a fáradsággal akár ötvenezerről is beszélhetett volna, mert a kijelentések hitele igy is fgyértékü. A magyarság lélekszámút 1920- ban hivatalos népszámlálás még 1 millió 084 ezerben állapította meg, minden hivatalos korrektiven felhasználásával. A következő évben a szám 300000 -el olvadt lf; az iskol&könyvek már csak félmillióról beszélnek és ha azzal a mohósággal számolunk, amellyel ezt a számot állandóan csökkenteni kívánják, akkor igazat kell adnunk a mi nagy ellenségünknek, Hodzsáu&k, hogy tiz év múlva turn lesz magyar kérdés, egyszeiüen azért, m6rt nem lesz itt magyar. Naplemente. Irta: Forbátb. Sándor. Még néha kisértenek ők: A régi-régi képek, De már szelídek, békítők, Már színeket cseréitek. A lélek hallgatag vizén Nem húznak durva léket S nem érezni a csók izén, Hogy már a tűz nem éget. A régi száj, — a déli táj, Ki tudja, — merre, hol van ... ? El-elmosódnak, mint a nyáj A bús falusi porban . . . Az agglegény. Irta: Vértessy Gyula. Goór Ferenc barátunknak, az örökifjú agglegénynek az volt a jelszava, hogy csak az vénül meg, aki meg akar vénülni — s ő csakugyan kitünően bizonyított a jelszava mellett, mert olyan pompás színben volt és olyan ruganyosán járt-kelt, sportolt, mulatozott, kurizált s amellett annyit doígozott a lapjánál, hogy a szerkesztője mindig követendő mintaképnek állította oda az ifjú munkatársak elé: — Goór Feri a maga, majdnem hatvan esztendejével még mindig fölveszi a harcot veletek, ifjú zsenik! Boldog lennék, ha olyan frissek és élelmesek lennétek, mint Feri bátyánk; hiszen ha ő tőle nincs a lapban valami, kong az ürességtől az egész szám . . . Feri ur meg is volt elégedve úgy becses személyével, valamint a sorsával, sikereivel; Mi rémesebb ren&oységü magyarok, akik tisztában vagyunk a népszámlálás rejtelmeivé!, ismerjük nemzeti kisebbségünk számát is, azt is tudjak, hogy hány iskola illet meg bataflnket. De látjuk azt is, hogy mit müveitek középiskoláinkkal és mennyire magyarok ezek a középiskolák. A kormány a magyar középiskolák mellett mindenütt szlovák párhuzamos osztályokat létesített, egy középiskola kivételével. A középiskolák igazgatója mindenütt szlovák (a magyar középiskolákban is) és i;y kézenfekvő, hogy a szlovák osztályok mindenütt túltengenék a magyar osztályok rovására; azokat lassan, de biztosan kiszoiitják és idővel éppen úgy beszüntetik azokat,, mint abban a pár középiskolában, ahol az idén a nyolcadik magyar osztály is megszűnik. Azt mondja ez a miniszter ur: a fél millió magyarnak 14 középiskolája vau (hogy hol vau ez a 14, ezzel adós maradt), a két millió szlováknak egy so volt. Egy kicsit helyre kell igazitant a miniszter ur memóriáját. Volt is és lehetett volna is a szlovákoknak középiskolájuk, de a magyar kormány a hetvenes években kénytelen volt azokat beszüntetni, mert az államellenes izgatásnak voltak ezek az iskolák melegágyai, nevezzük nevén: a pánszláv irredentának. Már pedig nem volt és nincsen olyan kormány, mely eltűrné, hogy iskoláiban politikai propagandát szőjjeaek. Mit szólna a kormány ahhoz a magyar iskolához, amely ma államellenes eélokat szolgálna? Mi azt hisszük, nemesik az iskola kapuit csukná be, hanem tanári karát, de talán tanaiéit is. A magyar kisebbség legfontosabb kérdése iskolájának kérdése. Ez nem a kormány kegyétől függ, hanem a szerződésektől, melyeket az állam kö'ött. Ezek a szerződések lehetővé teszik és megengedik a kisebbségeknek iskolák felállításán. Hogy mennyire tartják meg a szerződéseket, az illusztrálja, hogy az iskolákat nemcsak megnyitni nem engedik, de sorra bazárják, vagy elsziávositják. Hol vannak a has* százalékos magyar kisebbségek iskolái? A békeszerződésben, de a valóságban nincsenek. Da igen is, tudunk igen sok 60—80»/, os magyarságu községben kizárólagosén szlovák iskolát. A kormány a magyarság számarányát legújabban az állampolgársági kérdés kiélésitésével akarja csökkenteni, mondjak, hogy 200000 embert itt magfoszt állampolgárságától, azt hiszi, hogy mi kevesebben vágynak annyival. Borzasztó tévedés, mert mi csak ugyanannyian vágynak, mint azelőtt, mert százezer elég kényelmes életével, szóval mindennel, egész addig a szomorú napig, amikor egyszerre csak váratlanul ágynak esett. Előtte való nap még humoros karcolatot irt egy német vendégszinész komédiázásairól, este megvacsoráít az Otthonban, utána még a fiukkal kinézett a ligeti Zsardénbe is — egy kis lázféle borzongást érzett ugyan, de azt hitte, hogy a kissé erősebb bortól van, amit ittak — és reggelre nem bírt fölkelni az ágyból. Az orvos izületi csuzt állapított meg. Kegyetlen, kínos betegség. Pár napig otthon kínlódott, de miután a takarítónőjén kívül senkije sem volt, az se lakott a házban, csak bejárt hozzá, hát az orvos bevitette egy kórházba. Ott bizony hatodmagával feküdt egy szobában, de még az is csoda volt, hogy helyet kapott, hiszen maholnap már Pesten a kórházi ágyakért is sort kell állni. Egypár kollégája becsületből beszaladt hozzá pár pillanatra meglátogatni, de bizony igazában nem törődött vele senki. És Feri barátunk, aki eddig jóformán beteg se volt és élte az egészséges agglegények könnyű, vidám életét, kezdte belátni, hogy bizony ez az élet nem fenékig tejföl és hogy bizony most nagyon elkelne a hűséges gondozó, szerető feleség. Hanem, mikor hetek múlva felépült, a kérdésen megint csak hamarosan napirendre tért: — Mikor az ember beteg, persze hogy jó lenne a feleség, de hát csak nem leszek mindig beteg . . . Pedig a betegség nagyon megviselte. Kezdte magát kissé megadni az öregségnek. A haját nem festette többé. — Eh, a fehér haj még jól is áll az ember arcához, ha még nem ráncos, fonnyadt; az enyém pedig még nem az. Csakhogy nem sokáig maradt ránctalan. emberi; nem leket kiteleg&tni egyik országból a tataikba a békeszerződések súlyos Megsértés* nélkül. Állandó kritika, fenyegetés a kőim Íny részérül kisebbségünkkel »nemben. Se mirevafe ei ? Miért nem viseli a kormány ittlétünk minden konzekvenciáját ? A nemzeti kisebbségek ma súlyos kötelezettségeket jelentenek az államok részére, de ehhez keli megszabni politikájukat. Ez a politika azonban semmi esetre se lehet a namzeti kisebbségek kultúrájának megsemmisítése. Mi tadjuk, — és a külföld is tadja, kegy a magyar kultúra milyen fokon állt, A kormány kötelessége ezt a kuliurfokot megtartani és nem elnyomni. Mi nem törődünk azzal, hegy a kultúrában elmaradt nemzetek színvonalat emelni akarja a kormány, esak az ellen vagyunk kénytelenek tiltakozni, hogy a mienket akarja visszafejleszteni iskoláink sorozaton megbüntetésével és szlevákositásáy&I. A szlovák kultúrát tiszteljük, da a magyarból viszont nem engedünk. Liszt-törvényjavaslat. Óriási feltűnést keltett a mpokban elterjedt azon tír, hogy törvényjavaslat készült a gabona egységes kiőrlése tárgyában. A javaslat szerint megtiltanák, illetőleg beszüntetnék az eddigi tetszóssz íriati kiőrlést és nem engednék meg a malmoknak 8—17, sőt tübb fajta lisztnek előállítását, hanem köteleznék a malmokat szigoiű büntetés terhe mellett az egységes 60°/o os fehér és 75—80%-os egysé« ges kenyérliszt készítésére. Úgy a kormány, mint az ellsnzéki sajtóban jelentek meg vélemények, melyek részben a javaslat smllatt, részben ellene foglaltak állást, Legtöbb lap azonban tartózkodik s nem nyilvánít véleményt, ami azt bizonyítja, hogy nincsenek tisztában az aj rendi!kezés hasznos, vagy az esetleges hátrányos következményűvel. Egyesek szerint, kereszt kivihetetlen olyan törvény életbeléptetése, mely a háborús évek nyomorúságait hozná vissza, amikor még a takarmánylisztet is a jó liszt közé keverték. Más oldalról viszont, miit nagyszerű újítást üdvözlik a készülő törvényt és m gvaanak győződve, hogy — miként az a nyugati országokban, valamint Amerikában is hossza idő óta rendszeresített kiőrlési mód — ná'uak is hamar diadalmaskodni fog és meghódítja a fogyasztók táborát. Az országra nézve határozottan előnyé -Betegsége alatt meghűlt, elővette a tüdőcsucshurut; a gyomra is elromlott, egy kis viszéríágulás is véget vetett a daliás járásának és a váredény-elmeszesedás is kezdte a szervezetét minden vonalon kikezdeni és mindezekkel kapcsolatban kezdett fonnyadni és ráncosodni szép vanásu arca, melyen már csak a szelid tekintetű kék szemek ragyogtak a régi fényben. Kezdett bizony az ősz haj se valami nagyon jól állani és Goór Feri ur bizony egykettőre vén legény lett. És büszke mondását a vériülésről elmódositotta: — Nekem volt bátorságom megvénülni... És mutatta nagy büszkén, mintha belenyugodnék a változhatlanba; pedig dehogy nyugodott! Kegyetlenül gyötörte és kínozta jövendő sorsának az elgondolása, különösen reggelenként, mikor álmatlan éjszakák után, halálra fáradva, fájó tagokkal, lustán hevert az ágyán, egyre halasztgatva a felkelést, olyankor gondolta el rémitő sötét színekben, a reá váró jövőt. — Meghalni, az semmi, de várni az eljövendő betegségekre; a nyomorúságra, a részleges hüdésekre. Halálra Ítélve nyomorultan, vénen vonszolni az életet s várni a megváltó halálra ! Ez a rettenetes ! S végső elkeseredésében, mint egyetlen mentő eszközre, a házasságra gondolt. Elvenni valami jómódú idősebb nőt; beköltözni falura, a birtokára, ott élni még pár szép, nyugodt esztendőt. Ott még elélhetne, de itt Pesten, ez az izgalmas élet, ez a komisz levegő, ez a nehéz munka ez tönkreteszi, megnyomorítja. Nem, nem, azt nem várja be, hogy megérje a legcsufabb véget. Két választása van: vagy főbe lövi magát, de érzi, hogy erre gyáva; vagy megnősül. De ki jön egy ilyen beteges, vén emberhez feleségül ?
