Komáromi Lapok, 1924. január-június (45. évfolyam, 1-78. szám)
1924-06-07 / 69. szám
t. oldal. »Komáromi 1$24. jubíus 7. kát, mert ez nem a városnak, de az államnak kötelessége. Ebből a városnak már két keserű tanulsága van: a Kis-ér szabályozása és szükséglakások építése, amelyek mindegyikében elmaradt a kilátásba helyezett állami támogatás. Ez a két kiadás meghaladja a milliót. A város igyekszik munkaalkalmakat teremteni, hogy dolgozói keresethez jussanak. Ebből a Gélből foglalkozott a Szent András templom elkerülhetetlen kijavításának kérdésé* vsl is. Tehát itt volna egy tekintélyes munkaalkalom, ahol a vállalati összeg legnagyobb része a munkabérekre fordittatnék, tehát a munkások javára esnék. 40—50 munkás egy hónapig legalább dolgozhatnék ezen a munkán. A kommunista párt most azt a kérdést veti fel, hogy a kegyúri terheket tartozik-e viselni a város ? Mintha azt azalatt a 160 esztendő alatt nem vitatták volna meg eléggé és éppen a kommunista városatyákra várt volna ez a kérdés, hogy ezek döntsék el. Hiányos jogérzékük nem akarja belátni azt, hogy ez a kérdés nem lehet vitás, mert egy évszázados jog gyakorlását még olyan közgyűlés határozata sem semmisíthetné mtg, amely tisztán kommunista képviselőtestületi tagokból állana. Hogy a város ezeknek a terheknek a viselésére kötelezte magát, annak bizonyára meg voltak a maga okai. A város a kegyúri terhek viselése ellenében kapott annak idején bizonyos királyi haszonvételi jogokat, területeket, amelyeket ma is bír, javadalmakat, a melyeket ma is élvez, szóval a kegyúri kiadásokat nem ingyen teljesíti. Da az a párt, mely elsősorban a katolikus egyházzal szemben mutatja a legnagyobb türelmetlenséget és aggresszivitást, nem kíméli a többi felekezeteket sem és azoknak a minimális segélyezését is be akarja szüntetni. Holott méltányos dolog, sőt törvényen alapuló kiadása a város közönségének a többi vallásfelekezetek arányos segítése. A kommunista párt ebben nagy segítsége és támasza a kormány azon törekvésének, hogy az állam felekezetien jellegét domborítsa ki és az államot az egyháztól szétválassza. Nézetünk szerint ehhez SHovenszkón nincs elég kommunista. Mert a nép, különösen a szlovák, vallásához lörhetlenü! ragaszkodik. A felekezetien állam tehát csak a jövő zenéje. Kommunistáink ezt muzsikálják és szabadulni igyekeznek olyan terhektől, — amiből ők igazán édes keveset viselnek. A lakosság túlnyo„mindegy.“ Ha ezt a szót, e kurta szót Ki tudnám egyszer ejteni Egyszerűen hangsúlytalanul, Ahogy ágról a zúzmara pereg, Ahogy az esőcsepp a mélybe hull . . . Ha tudnám egyszer ezt úgy kiejteni Vigaszt nem várón — visszhangtalanul, Ha tudnám egyszer ezt úgy kiejteni, Hogy nem kelle mögé rejteni Fájó lemondást, keserű dacot, Titkolt reményt, elfojtott haragot. Ha úgy ejthetném, hangsúlytalanul, Ahogy ágról a zúzmara pereg, Ahogy az esőcsepp a mélybe hull. Akkor én derült volnék, mint az ég, És nyugodt, mint a halottaknak arca Az ünnepi ravatalos szobában, És rendületlen, mint az Alpesek, S erős, mint az Isten a magasságban. (Kolozsvár) Végvári Az asszony mesél. Irta: Dánielné Lengyel Laura. Az asszony ott ült a kis rézágy előtt és mondta tovább a mesét . . . Mesélhetett, amit akart, szabadon, bátran, a kis leány csak három éves volt még s csak a szavak zenéjénél aludt el. Mindegy volt, hogy miről beszéltek ágyánál, de félóráig beszélni kellett, különben nem hunyta be nagy sötétkék szemét. Az asszony hát folytatta: . . . Mert ott a kéktavak országában minden asszony tudott repülni. Estefelé nagy fehér szárny nőtt a válukból és ez vitte, ragadta őket a tiszta, világos, átlátszó levegőben. A mó többsége ezeket & lármás kirohanásokat akképpen értékeli, amint kell, tudja, hogy ez p&rttaktika, amely akkor változik, amikor arra szükség van. Szózat a tengerentúlról.* (A szlovenszTcói ref. theológia ügye.) (Levél a szlovenszkói reformátusoknak) Mielőtt a foníoSj mondhatnám református egyháznak élet- ég létkérdését említeném, néhány megjegyzést kell előrebocsát.auom. Jelenleg Amerika földjén élek s ez a tény kétszeres okot is szolgáltatott arra, hogy a szóban forgó ügy érdekében tollat fogjak. Először is bármilyen szatirikusán hangzik, de meg kell állapitanom, hogy végtelen nagy ha* sonlóságot találok az otthoni, szlovenszkói és az amerikai magyarság helyzete között. Másodszor pedig éppsn, mivel nagyobb távolságról szemlélem az eredményeket, talán élesebb, valódibb képet alkothattam magamnak az otthoni állapotokról és talán messzebbre láthatok, vagy legalább következtethetek a jövő titokzatos homályába. Éppen ezért szinte érthetetlennek tűnik fel előttem, hogy ebben, az otthoni magyarság nagyrészét közvetlen közelről érintő s az egész magyarságot érdeklő fontos ügyben még olyan keveset olvashattam lapjaink hasábjain. Ezenkívül azonban még egy dolgot nem hallgathatok el. Mint Komárom — ha nem is éppen a város, de a megye — szülöttjét, gyengébb, kedvesebb szálak is fűznek szülőföldemhez s éppen ezért indíttatva érzem magamat, hogy régi, kedves lapunkban, a „Komáromi L pok“-ban szóljak ahhoz a néphez, kikkel itt a távolban is együtt érzek és gondolkodom. A Szlovanszkóban felállítandó ref. teológiai akadémiáról akarok szólni ez alkalommal. Készben magánérintkezéseim, levelezéseim, részben pedig egyházi újságaink révén értesültem az utóbbi hónapok alatt ez intését felállításának terveiről, lehetőségeiről és helyéről. Ezek közül az utóbbi, vagyis a teológiai »kámzsái származású földünktől, Böjté Sándor lelkésznövendéktői kaptuk az alábbi érdekes és magezivlelésre méltó levelet. Böjté Sándor, aki teológiai tanulmányait Pápán, majd Kómában a prot. teológiai fakultáson folytatta, most Amerikában, Bloomfieldben a prot. teológián fejezi be tanulmányait. dómia helyének megválasztása az, arai most bennünket, Komárom és vidékének reformátusságát különösen érdekel. Azt állítottam, hogy nagy hasonlóság van az amerikai és szlovenszkói magyarság állapota között. Eteken korántsem a gazdasági, megélhetési állapotokat, viszonyokat értettem, hiszen egyenesen lehetetlenség volua egy munkaalkalommal tele, forgalomtól nyüzsgő országot egy tengődő, munka- és pénzhiánnyal küzdő városhoz hasonlítani, da annal nagyobb a hasonlólóság a magyarság faji fennmaradása, nyelvi és érzési txistenciája fenntartása között. Sokan talán úgy képzelik el otthon az Amerikában letelepült magyarokat, mint akik szétszóródva, jóformán egyenként elszigetelve élnek ebben a 100 milliónyi lakossággal bíró országban. Pedig ellenkezőleg, kevés kivételiéi a nagy többség kisebb-nagyobo tömegekben lakik, agy, hogy a nagyobb városokban egész magyar negyedeket alkotnak. A legtöbbaa együtt is dolgoznak — különösen a bányákban, — úgy, hogy jóformán állandóan csak anyanyelvűket használják. Lyru körülmények között azt gondolnánk, hogy a folytonos, kizárólagos magyar érintkezés folytán ezek mindvégig, vagy legalább Is hosszú ideig megmaradnak magyar családoknak. Éj mit tapasztalhatunk? (Ez lepett meg először leginkább engem isi) Már a második generáció, vagyis a bevándorlottak gyermekei alig, vagy sehogyan sem beszélnek magyarul. Az iskola és az idegenek befolyása következtében teljesen elangolosodnak, úgy, hogy legfeljebb családi neveikről következtethetünk magyar származásukra, ha ugyan még ezt is meg nem változtatták. Különféle elszámiálhatatlan szövetségek, egyletek, pártok vannak az amerikai magyarság között, de az igazi, sót bátran állíthatom, egyedüli egységes, élő, a magyarságot összetartó szervezet: az egyház. Több egyházban megfordultam már és mindenütt azt tapasztaltam, hogy a magyarok között meglepötin nagy az érdeklődés az egyház, a templom iránt. Az istentiszteletek sűrűn látogatottak s egyházainkban mü&ödö ifjúsági egyesületek, betegeegélyzö egyletek mind a hívek támogatásáért, segítségéért létesültek és dolgoznak. A hívek örömmel állanak be önkéntes egyháztagoknak. Hiszen hova is fordulhatnának más helyre, ahol magyar nyelvükön, magyar szívvel adnának tanácsot, nyújtanának önzetlen segítséget az idegenek között élő maroknyi magyarságnak?! Az egyház az a férfiak sirva és vágyódva néztek utánuk, de hiába hívták vissza őket könyörgő szóval. Dia dalmas, hangos, gyöngyöző kacagás szelte át a levegőt és a fehér szárnyak vitték őket a magasba, hová a férfiúi szem már nem is láthatott. Mert a kéktavak országában az asszonyok éppen olyan szabadok és erősek voltak, mint a férfiak. Mert szárnyuk volt, mellyel mindig elrepülhettek, ha kedvük úgy hozta magával. S ha megelégelték ?a repülés mámorát, hajnalban leszálltak a férfiak mellé, hol forró vággyal esedezve s rajongással fogadták őket. A kék tavak országában az asszonyok teljesen szabadok, büszkék és boldogok voltak. De boldogságuk teljessége nem ölte ki szivükből sem a jóságot, sem a gyöngédséget. A repülést, a szabadságot, a függetlenséget ugyan mindennél jobban szerették, de ami szeretetükből megmaradt, az aztán a férjeknek jutott. Mert a repülő asszonyoknak nem voltak gyermekei s a repülő asszonyok haláluk percéig fiatalok és szépek maradtak. A férfiak, ha a kék tavak mellől vadászni indultak, eljutottak néha a fehér vizekig, ahol közönséges szolgaságra, engedelmességre és rabságra született asszonyok éltek. Ezek az asszonyok szótían, néma, alázatos engedelmességgel fogadták a férjük csókjait és ütlegeit. Dolgoztak, ha férjük reájuk parancsolt és öleltek, ha parancsoltjuk vére vagy szeszélye így kívánta. Minden évben volt egy gyermekük s mikor a sok szülés és szoptatás kifárasztotta, megvénitette, csúffá és kedvetlenné tette őket, a férj uj asszonyt hozott a házhoz s a régi elfáradt, a megcsunyult, a megvénült, — cseléd lett. Cselédje lett most már nem csak az urának, hanem az uj asszonynak és a gyermekeinek is. A fehér vizek mellett sok-sok gyerek született. Ezekből a gyerekekből azután a kék tavak meliői jövő férfiak vásároltak vagy raboltak kényük-kedvük szerint. A gyermekeket hazavitték feleségeiknek, a repülő asszonyoknak, kik kimondhatatlanul örültek az ajándékoknak. Dédelgették, babusgatták őket, játszottak velük, szép cifra ruhákat variak nekik. Mikor a gyermekek megnőttek, az ifjak elmentek a férfiakkal vadászni, a leányok megtanulták a repülést és soha álmukban sem gondoltak a régi életükre, igazi apjukra és anyjukra. Egyszer az egyik repülő asszony arra kérte az urát, hogy vigye el magával a fehér vizekhez, mikor a férfiak gyermekeket mennek vásárolni. A kék tavak országában az asszony szava parancs Volt és az aranyhaju Lona elindult a férfiakkal. A fehér vizek országában szomorúan, undorral nézett körül Lona. Itt a levegő piszkos, sürü, hogy szerethetnek ebben a levegőben az asszonyok repülni. Aztán megmagyarázták neki, hogy itt ebben az országban az asszonyok nem repülnek soha. Alázatos, törő, hódoló szegény szolgái az ő uruknak és királyuknak. Ha eltelt az idő, elfonyadnak, megvénüinek, mint az erejét vesztett állatokat tűrik őket. Lona szivében csak harag, undor volt, mikor meglátta ezeket a teremtéseket, sötét megvetéssel fordította el szép fejét a rabszolgáktól. A rabszolgáktól, kiknek nincs szárnyuk, kik hitvány és megvetett cselédjei uruknak és gyermekeiknek. Hiszen a szép Lona is szerette a gyermekeket, úgy mint a többi repülő asszony. Szerette, mint ahogy a szép, kedves játékot szokás kedvelni. Fölnevelt néhányat közülők szeretettel, gyöngédséggel és aztán minden, fájdalom nélkül vált meg tőlük, ha nagyok lettek.
