Komáromi Lapok, 1924. január-június (45. évfolyam, 1-78. szám)
1924-05-13 / 58. szám
2. oldal. ,Komáromi Lapok 19^4. májas 13 ha négy éven át folytonosan ott lakott, ha a község terheihez hozzájárult és ha a község e 4 éven belül a 9. paragrafusban felhozott kifogásokat nem érvényesítette. (E kifogások, hogy bűnvádi eljárás alatt áll, hogy a község megterhelése nélkül magát fentartani nem képes és hogy előbbi lakhelyéről nem tud kielégítő erkölcsi bizonyítványt felmutatni.) Ellenkezőleg: a szakasz akkor kíván külön bizonyítást, ha a négy évi állandó ottlakás ellenére az illető nem akarja megszerezni az uj községben az illetőségét, megköveteli, hogy „azon községben, amelyből átköltözött, a községi terhekhez ezen idő alatt is folytonosan járult, (tehát csak itt követeli a négy éven át való hozzájárulást), vagy ha ily hozzájárulás nélkül is ő maga előbbi községi illetőségét ugyanezen község beleegyezésével fentartotta.“ Kimondja a szakasz azt is, hogy „a községi illetőség megszerzése megtörtént az esetben is, ha letelepülési szándékát be nem jelentette.“ A magyar községi törvény ama kevés magyar törvényhez tartozik, amelyet silányul fogalmaztak meg. De a 10 szakasz nem hagyja a legkisebb kétséget sem aziránt, hogy «égy évi ottlakás és a községi terhekhez való járulás esetén, külön fölvételre szükség nincs. A külön fölvétel bemagyarázása törvényellenes. Még jobban bizonyítják ezt a törvénynek többi rendelkezései. Az illetőség megszerzésének esetei e törvény szerint: leszármazás, házasság utján, valamint hallgatólagos megszerzés a 10. szakasz szerint, azaz ez esetben fölvétel «em szükséges és ha mégis a község másképp határoz, úgy határozatának csak deklarativ és nem konstitutiv joghatálya van, csupán megállapítja, hogy valaki megszerezte az illetőséget s nem adja, sem nem adományozza azt. All. szakasz kimondja, hogy négy éven belül is követelni lehet a fölvételt s azt a község »meg nem tagadhatja“, ha két évig állandóan ott lakott, a község terheihez folytonosan hozzájárult és a 9 szakaszban körülirt és előbb fölsorolt kifogások nem bizonyíthatók. Ha a 10. szakaszt nem tudta a közigazgatási bíróság helyesen értelmezni, úgy a 11. szakasz elolvasása után már nem lehetett kétsége. A törvény annyira világos, hogy egyenesen érthetetlen, hogyan lehet abba mást belemagyarázni. „Négyévi ottlakás esetén ezen község kötelékébe tartozónak tekintetik“, négy évnél rövidebb idei ottlakás esetén kérnie kel! a fölvételt, de ha legalább két évig ott lakott, úgy a község a fölvételt meg nem tagadhatja. A közigazgatási bíróság a 11. szakaszt hallgatással mellőzi, e 10. szakasz ama kifejezését: „a község kötelékébe tartozónak tekintetik“ elüti azzal, hogy ellenkezik a többi szakasszal. Fölhívja a 12. szakaszt, amely a településnélküli illetőségszerzést szabályozza és arra az esetre, amikor tehát a község teljesen szabadon, minden előfeltételtől menten és felebbezés kizárásával döntött a fölvétel mellett, e törvény a község kötelességévé tette, hogy értesítse azt a községet, „amelyből a felvett kilépett.“ A törvény szövegezéséből nyilvánvaló, hogy ez az értesítési kötelezettség csak az ebben a szakaszban körülírt illetőségszerzésre vonatkozik. Törvényszerkesztési abszurdum is volna, hogy amikor a törvény 6—12 szakaszai a különböző illetőségszerzési módokat szabályozzák, akkor a 12. szakaszban egy általános érvényű rendelkezést helyezzen el. Ha a közigazgatási bíróság álláspontja helyes volna, úgy a házasság utján szerzett illetőség eseté« is fennáliana az értesítési és a külön felvételi kötelezettség, ezt pedig talán a közigazgatási bíróság sem állítja. Hivatkozik a megokolás a törvény 13. és 14. szakaszaira is. A 14. szakasz szerint a község jogosítva volt mérsékelt dijakat szedni a felvételért, ha az a 10 szakasz alapján is történt. Bocsánatot kell kérnem a közigazgatási bíróságtól, de ezzel szemben nem találok más kifejezést, minthogy ez az érv nélkülöz minden komolyságot. Dijat a községek a bizonyítvány kiállításáért szedtek és szednek, de hogy ez a jog mennyiben változtathatná meg a törvény j világos rendelkezéseit, azt én nem tudom megérteni s nem tudja megmagyarázni a közigazgatási bíróság sem. A 13. szakasz valóban a megokolásban idézett rendelkezést tartalmazza. Ámde ez a törvény rendelkezéseivel ellentétben nem áll. Négyévi állandó ottlakással én megszerzett) a * községi illetőséget s a törvények biztosítják g nekem a megszerzett illetőséget, még abban az esetben is, ha a község annak elismerését tőlem megtagadja, azért adta meg ez esetre az 1896 évi XXVI. törvénycikk 23. szakaszának 2. pontja a panaszjogot ama határozat ellen, mellyel a községbe betelepült személynek a községi kötelékbe való felvétele döntetett el. Ezt a szakaszt a közigazgatási bíróság saját álláspontjának igazolására hozza fel, noha ez éppen ellene bizonyít. A közigazgatási bíróság a 10. szakasz feltételeinek fönforgása esetén megállapította az illetőséget, ha a község azt meg is tagadta. Az illetőség megszerzése és annak hivatalos elismerése két különböző dolog. | A 10. szakasz alapján, éppúgy, mint a 6. szakasz (leszármazás és örökbefogadás jogán), valamint a 7. szakasz (házasság jogán) alapján ipso jure megszerzem az illetőséget, ezt a | 6 szakasz esetében kifejezetten koncedálja a ! közigazgatási bíróság is, de ha adott esetben szükségem van az illetőségi bizonyítvány kiállítására, úgy azt külön kell kérelmeznem. A kérelem felett a község dönt, de ebben az ! esetben (ugyanúgy all. szakasz 2. bekezdése ' esetén is) nem ad illetőséget, csak megálla- ; pitja, hogy az illetőségszerzés előfeltételei fen- ; forognak-e s ha a község vagy a felettes köz- \ igazgatási hatóságok a kérést elutasítják, úgy törvénytelenül járnak el és határozatuk tőr- j vénytelenség okából megpanaszolható a köz- > igazgatási bíróságnál. A községi illetőség ügyét a régi Magyar- j országon meglehetősen elhanyagolták abból az okból, mert az illetőség ügye fontossággal nem j birt. Fontos csak akkor volt, amikor olyan ke- j ! resetképtelen szegények közellátásáról volt szó, | akiknek az eltartására köteles rokonai nem j \ voltak. Elég gyakran fordultak elő esetek, ami- : | kor egy szegényház vagy aggápoló intézet egy ’ i községnek több tzer koronáról szóló számlát i j prezentált azon a címen, hogy egy ilyen sze- I ; génysorsu öreget éveken át ellátásban részesi- ] ] tett. Ilyenkor természetesen a községek sorba ‘ hoztak az illetőséget megtagadó határozatokat l s egyik a másikra tolta át; a szakasz szerint \ illetékesnek állított község megnevezett egy 1 I más községet, ahol az illető négy éven át la- ; | kott 8 bizony, ha igazolható volt, hogy a négy j i éven belül akármivel is hozzájárult a községi ; j terhekhez, a felső hatóság s végső fórumként í a közigazgatási bíróság a 10 szakasz szerint l megállapította az illetőséget. Nem volt fórum, j amely külön fölvételt, különösen konstitutiv joghatállyal kívánt volna, de merem állítani, hogy nem akadt soha jogászember, aki ilyen alapon az illetőséget csak vitássá is tette volna. A közigazgatási bíróság nem ismeri és í nem is hivatkozik a joggyakorlatra, * ahelyett j idézi az 1871. és 1876 évi {örvényeket olyan I beállításban, amelyre válaszolni azért nem tuí dók, mert nem értem, hogy mit akar azzal bizo| nyitani. Ugyanolyan joggal lehetne hivatkozni ü az 1848 előtti törvényekre, amikor Magyarorj szágon épen úgy, mint egész Európában a város engedélyétől függött nemcsak az illetőség | megszerzése, hanem a letelepedés, sőt a város ; falain belül akár éjszakán át való tartózkodás is. Ha ez a döntvény a közigazgatási bíróság í végleges áttáspontját fogja jelenteni, úgy min| denki, aki a kormánynak nem kedves, akár azért, mert politikailag neki nem tetsző tevékenységet fejt ki, akár azért, mert nyugdíj vagy egyéb címeken az államtól követelni valója van, ki van téve annak, hogy máról-holnapra megfosztják keresetétől, például eltiltják az ügyvédi vagy orvosi gyakorlat folytatásától, elveszik nyugdiját, kiutasítják és ezzel földönfutóvá teszik. Ez a sors nem egyeseket, nem tizeket, hanem ezreket és ezreket fenyeget. Nem nézhetjük tehát tétlenül a dolgokat és nem törődhetünk abba a sorsba, amelyet ez a döntvény reánk zudit. Igen, de mit kell és mit lehet tennük? Elsősorban mindent meg kell tennünk annak érdekében, hogy a legfelsőbb közigazgatási bíróság ezt az álláspontját változtassa meg. Jogilag nincs akadálya ennek, hiszem, hogy egyéb akadálya sem lesz, mert ez a bíróság számtalanszor igazolta pártatlanságát és emelkedett igazságérzetét, igy mihelyt meg győződik álláspontjának téves voltáról, e beismerésének következményeit le fogja vonni és más álláspontot foglal el. Sürgősen meg kell tennünk a lépéseket, hogy a parlament utján orvoslást találjunk. A törvényhozásnak, vagy talán a kormánynak is módjában áll egy magyarázó novellával, vagy egy végrehajtási rendelettel a törvény helyes értelmét érvényre emelni. Reméljük, hogy ez eszközöknek alkalmazásba vétele ezúttal nem lesz hiábavaló, ha mégis azok lennének, úgy élnünk kell azokkal a törvényes jogorvoslati eszközökkel, amelyek rendelkezésünkre állanak, mert ez az álláspont nemcsak a Saint-Germain en Laye-ben, de a Trianonban kötött nemzetközi szerződések kötelező rendelkezéseit is sérti. A ml. lelH Imina. (Interpelláció a reformált6t lelkészeié megtagadott állampolgársága ügyében.) (ESŐ.) Szent-Ivány József, az Országos Magyar Kisgazds, Földmives és Kisiparos Párt nemzetgyűlési képviselője és társai a belügyminiszterhez és a teljhatalma miniszterhez a következő interpellációt intézték : Miniszter Urakl — Boldizsár György református lelkész 1912 julius 7 ike óta működik a szlovenszkói barsi református egyházmegye területén. Jelenlegi állomáshelyén, a volt baratnegyei Mohi községbon 1917 májas 1-én választották me* élethossziglani hatállyal rendes lelkésznek. Nevezett lelkész az állam iránti hűségfogadalmat idejében letette s állampolgárság iránti kérvényét még 1921 december havában — tehát a törvényes határidón beiül — benyújtotta. Állampolgársági kérvényét 1923 február havában a hiányzó mellékletek (hadikölcsönről lemondó és jótékonysági összeget felajánló nyilatkozatok stb.) pótlása cMjá’oól visszaküldték hozzá. A kívánt pótlásokkal Boldizsár György a kérvényt rövidesen visszaterjesztette. Ezután egy esztendei reményteljes s az államhatalom intézőinek igazságérzetében bizakodó várakozás után Boldizsár György lelkészt a verebélyi járási hivatal 1924 február 15 én 1115/1924. szám alatt arról* értesítette, hogy a belügyminiszter ur 1924 január 3 án kelt 84900/7.—1923. számú rendelettel a csehszlovák állampolgárság elnyerése iránti kérelmét nem teljesítette. A járási hivatal egyúttal felhívta Boldizsár Györgyöt arra is, hogy az illetékes romániai hatóságtól 60 napon belül szerezzen útlevelet a saját maga és családja részére s ezen útlevéllel a járási hivatal utján a teljhatalma miniszter úrtól haladéktalanul ; kérjen tartózkodási engedélyt, miután máskü\ löaben rövidesen megtörténik családjával együtt I a köztársaság területéről való kiutasítása. Mivel román útlevelet csak román állam| polgárnak romániai illetőségi bizonyítványa ; alapján adnak, Boldizsár György lelkész min« ! dent m ^kísérelt az iránt, hogy születési heil lyéről, az erdélyi hávomszékmegyei Z ágon köz- I aégbóí illetőségi bizonyítványt kapjon. Azonban j nevezett romániai községben Boldizsár György} nek évtizedes távoliét és „csehszlovák állam- Sj polgárság“ címén régi községi illetőségét már l évek óta megszűntnek tekintik, a község «151» | járósága és az illetékes közigazgatási hivat»j lók az illetőségi bizonyítvány kiadását végié-Ígesen megtagadták. így tehát Boldizsár Gyö.-gy lelkész a román külügyi képviselettől útlevelet nem kaphat, igy továbbá a kerületi hivatal azon felhívásának sem tehet eleget, hogy a teljhatalma miniszter úrtól a 60 nap letelte után tartózkodási engedélyt kérjen. E* végül ezekután Boldizsár Györgyöt és családját állandóan az a végzetes veszedelem fenyegeti, Ihogy a köztársaság terültéről kiutasítják egy olyan állam területére, ahol szintén nem isme • rik el állampolgárságát. A belügyminiszter nr és az illetékes közigazgatási hatóságok fent ismertetett intézkedései — eltekintve azok antiszociális, kegyetlen mivoltától — mélyen megsértik a ref. egyháznak a mindenkori államhatalom által évszázadok óta tiszteletben tartott és ma is érvényes törvények által védelmezett autonómiáját. Ezen egyházi autonómia értelmében az egyházközségeknek elidegeníthetetlen joguk van ahhoz, hogy lelkészeiket élethossziglani hatállyal válasszák meg. Es igy, ha még idegen állampolgárt is választanak meg egy egyházközség lelkészévé, annak élethossziglan joga van és kötelessége állomáshelyén maradni. Az egyházközségeknek ezen alapvető joga szén-
