Komáromi Lapok, 1924. január-június (45. évfolyam, 1-78. szám)
1924-03-29 / 39. szám
3. oiáai. »KoMfiromi Lapok« 19SML március 39 tött, pirouritoikua lélek p?ili£ a destrukció romboló «síréival oltja be a vele barátkozó tömegeket. idézzük esak emlékünkbe a Gábor Andor félé kaltnr politikai előadásokat. A Júdás pénz, mely a magyarság elárulásáért és egységének megbontásáért a zsebeikben csörög, bonniakét utálattal választ «lettől a kiközösített emberfajtától; a kormáuy is kezdi sokalni a pénzeket — hiszen hiába znhogtak feneketlen zsebeikbe — a raszinszkói választás kudarca még sötétebb, mint a községi és magyei választásoké. A nagyszájú népcsalók kiosztották a földet a népgyüléseken és csak az ö embereiknek ossztottak földet, az 6 krajcáros demokráciájuk szerint, mely a falut megmételyezni igyekszik, ez igy lett volna rendjén. Kormánypárti ember kap földet, sokat, amennyi ráfér, az ellenzéki meg semmit, annak csak az adóját lehet felemelni a Montblanc tetejéig. Az emigráns demokráciának ngy látszik, végleg befellegzik. Hiába helyezték el ügynökeiket a központi hivatalokban, akik az oda folyamodó magyarokat privát levélben keresték fal és ajánlották szolgálatokat, ha a pártjukba belépnek. Még igy se állt nekik kötélnek a magyarság. Az átlátszó csalásoknak is befellegzik. A kommunizmus terjedésétől megrémült cseh sajtó lármája hatékonyabb lessz az emigránsok ellen, mint a magyar sajtó felszólalásai. Hogy a kommunista pártmozgalmakba is be tudták magukat fészkelni és a munkásságot feléjük hangolni, azon nem csodálkozunk, hiszen régi jó összeköttetéseik megvoltak. A munkásság is csalódni fog bennük, éppen úgy mint a kormány és legfőbb patrenusnk Banes Ednárd. A propaganda náluk nem elvi küzdelem» hanem öncél, önző egyéni érvényesülésük utjának egyengetése. Konjuuturák kihasználása a hatalom elnyeréséig. Ez a hadjáratuk, amit a magyarság ellen folytattak, elveszett. Az emigránsok talán a kudarcok után távoznak, vagy meddő éveket töltenek el várva a radikális liberalizmusnak feltámadására, az 5 nagy napjaikra kis Magyarországon, amelyre annyiszor frőccseutették mérges váladékuk sarát. Emberek vagyunk. Irta: H. Gyula Béla. Mire a völgy kanyarulatához ért, *aár erősen világosodott. A nagy fa mellett megállt és megtörölte a homlokát. Szikár, csontos ember volt. A feje kétoldalt már meglehetősen szürkült, pedig aligha járt közel a negyvenhez. Egy darabig állt. A fejét féloldalt fordítva végignézett a völgyön, a merről jött A völgy hosszába patak futott keresztül. Négy-öt lépés széles, kristálytiszta hegyipatak. A derengő reggeli párázat szakadozni kezdett. — A hegy mögött most jön fel a nap, — gondolta magában Sóhajtott. Aztán lassú, fáradt mozdulattal leült a fa alatt az elsárgult, száraz gyepre. Á fegyverét keresztül fektette az ölén és Szomorúan, lélek nélkül bámult le az alatta néhány ölnyire hömpölygő hullámokra. A gyermekére gondolt! Az emésztő lázzal» a gyilkos járvánnyal küzdő kis fiára, akitől el kellett jönnie, mert első a szolgálat. Mit hoz rá az elkövetkező huszonnégy óra ?! Vájjon élve találja-e, mire megint hazatér?! — A hogy az Isten adja! Talán megkegyelmez neki a csontos kaszás . . . De azért keménykedni nem mert, csak tépelődött. Most hirtelen zörej hallatszott mögötte. Felütötte a fejét és hátranézett. A hegy mögötti falu felől, a borókabokrokkal benőtt uttalan lankás oldalon egy ember csörtetett lefelé. Leszegett fejjel egyenesen a pataknál tartott. Nem nézett sem jobbra, sem balra, csak ment egyenesen neki a víznek. A 1 filing u aiteijart»Vigyázz magyar! A Tikárban összetarts!“ öakénytelenttl is az érsekujrári karneok választási esatakiáltása jut eszünkbe, látva a tapasztálra azon ssenvedéet s óriási erőfeszítést, melyet a felsöbbségek által halálra ítélt rá résünk magyar iparossága folytat megélhetéséért. Az új ráfi magyarság megértette a riadét — összetartott és győzött. Komárom magyar iparossága a mnltbau miniig, minden időb-m megértette az idők szavát, meg nem alkuvá becsületes hűséggel teljesítette fajával szemben kötelességét és... most? Ha a közőay, meg nem értés tovább Űrt, el fog bukni. Magyar, sága miatt az állami munkákból csak a lehulló morzsák jutunk részére. Erre asm is számit, de igenis számit s joggal számíthat a magyar testvérek, a magyar falvak megértő támogatására. Fájdalommal látjuk azonban, hogy a magyar faivak köz, sőt magánmimkáit is, csekély kivétellel, nőm idevaló iparosok, munkások végzik. Komárom messze földön hires építő s a vele kapcsolatos iparágak iparosai részére alig van munka. Cipész iparosaink munkáik felöl bőven vau idejük gondolkodni azon, hogy mennyivel is kellemesebb dolog első osztályú állampolgárnsk lenni s unalmas óráikban kölöuősí élvezetük telhetik az idegen cég forgalmának szemlélésében. Szabó iparosainknak valószínűleg az is egy nagy hibájuk, hogy sokan vannak; mert különben be mehetnének az újvárba, ahol is ingyen munkaerőt kapva, idővel tisztviselők is lehetnének a Bategsegéiyső pénztárnál. Sorba mehetünk valamennyi iparágon, a nyomorúság a panasz egyforma mindenütt. Az államtól, hatóságoktól nem várhatunk semmit. Egyedül a magyar falu, a magyar közönségtől várhatjuk sorsunk elviselhetőbbé tételét de csakis akkor, ha magyar népünk feladja azon hamis meggyőződését, hogy csakis az szép, csakis az jó, ami idegen. A mindnyájunkat elsöpréssel fenyegető vihar dacára is inkább vásárol népünk idegennél, inkább dolgoztat idegennel rosszul, mint saját fajtájánál jól, megbízhatóan. Hogy népünk mennyire rabja ama balhiedelmének, hogy csak az jó, ami messziről, idegentől származik, érdekes, de szomorú megfigyelésről számolhatunk be. Egyik régi, jó nevű iparosunk azon vágytól vezéreltetve, hogy magyar népünket a sok csalódástól és nagy költségektől megkímélje, a közelmúltban harangok öntésére is berendezkedett, bízva abban, hegy a közelben ilyen magyar üssm ninmikor a viz széléhez ért, megállt. Egy darabig tanácstalanul, tétovázva nézegetett szét a parton A fa alatt ülő csendesen felemelkedett és esen s igy joggal remélte a környékbeli magyar egyházak támogatását. Mily nagy volt azonban a csalódása. Dacára annak, hogy — saját tapasztalataink alapján mondhatják, — munkái minden tekintetben versenyképesek a messze idegenből szállított hasonló munkákkal, n mig Easzinszké, Bars, Hont megyékben s Pozsony közelében nagyobb munkái vaunak, addig a környékbeli községük eltekintve néhány kivételtől, hüík maradtak az Ősi szokáshoz s kitartóan küidik közadakozásaikat meszszefekvö gyávákba, mag vonva ezáltal a megélhetést a magyar iparostól és munkástól. íme egy példa a sok közül, amely világosan mutatja, hogy nálunk a faji összetartozás érzete még nem gyökeresedett elég mélyen & lelkekbe. A magyar igarosnuk érdeke az, hogy fogyasztó közönsége és a falu népe erős, független legyen s viszont a magyar lalunak sem lehet közömbös az, hogy a városi iparosság a pártolás, meg nem értés hiánya miatt kénytelen legye« függetlenségét feladni a eddigi kemény, dacos magyar nyakát az idegen járomba hajtva siettesse a mindenkori kormányok elmagyartaianitó politikája,-,. Azért tehát több megértést, testvén szereteted s főleg jóakarati támogatást a magyar iparosságnak, mert: Vigyázz magyart a viharban összetarts! Iparos. II város iiblisiitü és ipipi még nsm kapták meg márciusi illetményeiket A kormány szabotálja a betegápolása dijak fizetését a városi kórház részére. — A városi kassza hetek óta üres. — Saját tudósitónktól. — Komárom, —máre. 27. A városi alkalmazottaknak fekete márciusuk voit az idén: nem kaptak fizetést, a nyugdíjasok pedig nyugdijat. Egyesek semmit se kaptak, sokan pedig csak előlegeket, mert sajnálattal állapította meg mindegyikük, hogy a város kasszája üres. Ahol nine«, ott ne keress. Máskor is előfordult az utolsó őt év történetében — di csakis az — bogy az alkalmazottak elsején nem kaptak fizetést, de a hó közepéig a számvevőség addig ügyeskedett, míg ki tudta fizettetni a fizetéseket és nyugdijakat. Ez még abban a korszakban volt, amikor a városnak voltak bevételei és a felett rendelkezhetett is. Ez a szép kornak azonban elmúlt. Most már a városi kasszába nem folyik Végre elkészült a mű. A zsákháló az egész vizfoiyást átfogta, a viz sodrától kifeszitve, mint egy éhes, óriási szájüreg- tátongott óvatosan a vastag- törzs mögé húzódott. Egy csapásra elfeledte a maga szomorúságát. Ebben a percben csak ez az egy ember érdekelte az egész világból. Figyelt. Csak a két szeme mutatta, hogy él, máskülönben akár csak kőből lett volna faragva. Amaz odalent ekkor már ide-odatopogott a parton. Begörbitette a derekát, leguggolt, felállt s mindegyre a vizet kémlelte. Nézegette a folyást le is fölfelé is, aztán hirtelen elhatározással lekeritette a nyakáról az oldalán lévő duzzadt tarisznyát s ledobta a földre. A jobbjában felcsillant egy széles kés pengéje s gyorsan, mintha kergetnék, neki esett az egyik mogyoróbokornak s vagdosni kezdte az egyenesebb, vastagabb hajtásokat. A mikor vagy féltucatot kivágott közülük, nagyjából raegkoppasztotta a levelektől és apróbb gályáktól s a végeiket kihegyezte. Aztán egy rántással kifordította a tarisznya tartalmát. A gönygybe csavart három-négy méter széles zsákformáju hálót sietve motólálta széjjel s a kihegyezett karókat, kettő kivételével a hóna alá kapta és gondolkodás nélkül lépett az alig térden felül érő, de jéghideg vizbe. Ezután hosszadalmas, aprólékos Wabrálás következett. A vízben álló kétfelöl a háló száját a karók segítségével a parthoz rögzítette. A háló felső ivét a leghosszabb karóval köz zépen feltámasztotta, az alsó ivét pedig sűrűn rakott kövekkel a mederfenékhez szorította le. a mederben. Az ember kigázolt a partra. Csupa viz volt, mert a kőrakosgatássai hónaljig is benne vájkált a mederben. Hanem ezzel kicsit se törődött. A tarisznyát hátrahagyva, fölszedte a két heverő karót s szinte futva megindult a parton fölfelé. A mikor vagy háromszáz lépésre ért, beugrott a patak közepébe és kézzel-lábbal dolgozva, vízfolyásban megindult a háló felé. — Halászik az öreg! — állapította meg a lesben áiló, hanem azért nem mozdult a fától. Benne is felébredt a kíváncsiság. Egyelőre csak az érdekelte, lesz-e hal a hálóban. A vizbenjáró ezalatt mindegyre közeledett. A lábaival teljes erővel rugdalta a vizet. A két karja, mint két forgó motója, a karókkal fáradhatatlanul csapkodott jobbt a-balra. Mikor már közel ért a kifeszitett hálóhoz, mindegyre gyorsitotta a járását. Az utolsó darabot már futva tette meg. Egy szempillantás alatt fölrántotta a háló kövekkel leszorított részét a viz színe fölé, összenyalábolta a szerszámot s már kint is volt vele a parton. A háló összeszűkült, zsákszerű aljában kétségbeesetten négy-öt darab pisztráng vergődött. A zihálló mellű, összecsapzott ember szeme fölragyogott. Kirázta a ficánkoló halakat a gyepre és sorjába kapkodva kézbe őket, egyenkint verte a fejűket egy kőhöz. — Ne kínlódjanak hiába szegények . ..
