Komáromi Lapok, 1923. január-június (44. évfolyam, 1-78. szám)
1923-01-27 / 12. szám
1923. január 27. »Komáromi Lapok« 3. oldal. fentartása, hanem reális, exinstenciát biztosiló eszközök után kell nyúlnia. Az uj törvénytervezet az ipartestületek mai formáján változtatást kiván. A tervezet szerint a testületek célja: az iparos közszellem ápolása, az iparostársadalom tisztességének fentartása és emelése, humanitárius-, gazdasági- és művelődési érdekek istápolása tagjaik és hozzátartozóik javára. A régi magyar törvény alapján megalakult testületek sem nélkülözték szavakban, kifejezésekben a testületi élet gyakorlati megnyilvánulásai számára azokat a sokatjelentö célokat. Ami feladatkört a hatóság a testületekre ruházott, rendben, pontosan, lelkiismeretesen elvégezték. A testületi vagyon kezelése becsületes kezekben pontos elszámolással szolgált, a testületi jegyző a mesterek és segédek, tanoncok között fölmerült súrlódásokat türelmes megértéssel, jóakarattal, békét teremtöen és békét biztosítva intézte el. Az elnökség féltő gonddal őrizte meg a testületi tekintélyt. Az elöljáróság havonta egyszer megtudta a testület ügyforgalmának száraz í zámadatait, felvett tanoncokat, felszabadított ifjú segédeket. Egyebekben a testület regisztráló, úgyszólván kezelő hivatal volt, a megtörténtek, a meg nem váltóztathatók, a szükségességek jelzó irodája, az egyesek aprócseprö panaszainak archívuma. Egy hiányzott belőle, ami a legfontosabb: az iniciativa. A reális kezdeményezések lüktető vérkeringését apró hiúságok, koncepció-hiány megállították. Ha talán időt, fáradtságot, önzetlenséget kiyánó kezdeményezéssel állt elő, az rendbontó, nyugalomzavaró hírébe állott. Sokszor vezette bár e mozgalmak megindítóit személyes hiúság, érvényesülési vágy, kicsinyes önérdek szőtte bele fonalait a szerephez jutás emberi gyengesége, mégis valami haladást remélő és haladást teremtő kirobbanásai voltak e mozgalomnak a közönyben, negatív munkában lassú halódást érző, alapjában is veszélytelen testületi forradalmárok tettvágyának. Hogy az ipartestületek megvalósítsák az alapszabályaikban lefektetett kötelességeiket, nem kellett és nem kell az uj törvényre várni. A haladást jelentő, egész társadalmi osztály érdekeiért megindított és kifejtett munkálkodás nem a törvény paragrafusok kacskaringóiban kell, hogy határt keressen magának. A legközelebbről érintő és közvetett hatásaiban érezhető viszonyok, gazdasági és politikai eltolódások, életkörülmények megváltoztatása és megváltozása mint érzékeny szervet kell, hogy érintsék a száz és száz egyosztályba soroltak és sorakozott&k reprezentánsaként szereplő testületet, amelynek magának kell legelőbb megtalálni az okos, józan önérzetet s a nemzeti öntudatot nem sértő uj orientáció irányvonalát. Ne értessem félre, midőn a ma divatját járó, de mindenesetre fogalmat és tartalmat jelentő »orientációról“ beszélek. Az élet maga is politika, a megélhetés, az existencia fenntartása semmi egyéb, mint annak a legrövidebb útnak keresése, amely az anyagi függstlenitést biztosítja. Az iparosság uj orientációja csakis az eddig szétforgácsolt erők egyesítésének vonalába esik. Az ipari társulatok, értve ezúttal a ma létező, inkább administrativ jellegű testületeket, mai formájukban túlélték magukat, mert, midőn a külső tényezők hatása, befolyása annyira érezhetővé válik mint manapság, midőn nem a testületi tömegek belső mozdulatlan tömegének energiája, hanem kívülről jövő nyomás lendíti ki a testületi életet régi kerékvágásából, az egyéni erő, a helyi alkalmatosság elégtelenek tervszerű állapotok megrögzítésére, általános életviszonyok fel- és kihasználására. A mindent átható szövetkezés eszméje tolul szükségszerűképpen előtérbe. A régi testületek működésétől nem lehet megtagadni, hogy annak idején hivatást töltöttek be, de ha a testületek gyakorlati eredményeinek összefoglalásával foglalkozunk, két kardinális körülmény ötlik szemeink elé; az egyik: a testületek szervi tagoltsága, a másik, — e jelenségen alapulóan — az erők szétforgácsoltsága. E tekintetben nézetemben és meggyőződésemben a közérdek szempontjából nagy, általános érdek vezet, mert senki előtt sem kétséges, hogy az eddigi, panaszokban kimerült politika további fenntartása javulást a kisiparos társadalom számára hozni nem fog. A testületi, tisztán egyesületi jellegű szervezettség, ame!y széttagoltságot, egyoldalú működési folyamatot jelentett, a mai viszonyok között átalakításra vár. Az emberi verseny, a kifejlődött világforgalom, még mai zárkózottságában is, térés idökülömbségeket dönt le, egy fogalomba egyesit annyi külömböző faja, nyelvű és gondolkozásu embert, keresi a piacot, vezet általános gazdasági életkérdésekben, nem szabad, hogy továbbra is annyira szerteforgácsolva találja még mindig a kisiparosságot. A kisipari termelés szabályozásának kérdését az uj alapokon átszervezett ipartestületekben kell felszínre hozni. A testületeknek a gazdasági értelmű és reális értékű ipari szervezetek kiépítését kel! legelsősorban megalkotni. Bár odiózus sokak előtt a kisipari szövetkezetekről, mint termelési tényezőről beszélni, mert hisz, sajnos, sikerült meglehetősen kompromittálni a kisipari szövetkezést, mégis, minden eddigi helyi sikertelenség dacára is a kisipari termejő szövetkezés az egyetlen helyes út, mód, biztosíték a jelen siralmas helyzetből való kijutáshoz. A testületek átszervezése, a régi törvény felfrissített célkitűzései szerint tehát csak úgy jelent haladást, csak úgy biztosítja a kisiparosság érdekeinek megóvását, ha alaptörvénye, parancsoló mottója a kisiparosság gazdasági szervezettségének kiépítése lesz. Az iparost, az individuumot, ennek életben tartásáról, gazdasági előrehaladásáról,a kenyeréről kell gondoskodni, mert ez jelenti az iparfejlesztést, vele anyagi és szellemi téren haladását, éietstandardjának emelését. A gazdasági függetlenség erő, amely minden erőszaknak, hatalmaskodásnak ellentállni tud, a munkátlanságban vergődő, a kisiparosok nemcsak a gazdasági életnek vesztesége, de a nemzeti kultúrának, & nemzeti tömegerő fenntartása és erősítése szempontjából pótolhatatlan veszteséget jelentenek. Tehát a magyar iparosságnak azon kell lennie, hogy a testületi egyesülés gyakorlati irányú kiépítést nyerjen, hogy az ipartestületek legelső és legfőbb feladata a kisipari szövetkezetek megalakítása, a kisipari termelés modernizálása legyen. Ha az uj ipartörvény a testületi jelleget és feladatkört kimerítve látja és hagyja a régi formájában, haladást, az iparosság existenciájának jövő biztosítását legjobb akarattal sem lehet felfedezni általa. (*'• g-) Uíleuél uisumoí minden államba a legguorsabbsn és legolcsóbban megszedek. Didékl megbízásokat a leggyorsabban elintézek, mintán hetenkiní háromszor megy küldönc Prágába Ojárási dij 25 korona. cím: hástlú Zsigmond Bratislava (Pozsony) Szépiák ÍÜUiÜU /;! a. 1Z. sz. II ■| wjj Lear királyt ekkor Dézsi játszotta, aki a ju talmas Petőfit ezen az estén meg is vacsoráztatta. A siker tehát legalább a vacsora szempontjából megvolt. Amíg azonban Petőfi e jutalom játékáig eljutott, igen nehéz nspokon ment keresztül. 1842 ben Fóhérvárott játszott, ahol színész pályáját tulajdonképen megkezdette. Akkor már nem Petrovics Sándor volt, de még Petőfi sem. Színész nevei: Borostyán, Rónai, Sajó, Pötrögei, Dalma és a többi voltak, amikkel bejárta egész Magyarországot. Fehérvárról Rácalmásra került, útközben persze kocsiszínben, csűrben, korcsmában nagy buzgalommal, de kevés közönség előtt játszott társaival együtt. így kerültek át kompon a Duna innenső oldalára és sok nélkülözés után Kecskeméten kötöttek ki. Ebben a városban érte Petőfit az a megtiszteltetés, hogy az említett jutalomjátékát eljátszhatta. Mindez pedig a fent említett Szabó színigazgató alatt történt, kitől Petőfi később egy Komlóssy nevű direktorhoz került, akivel bebarangolta a magyar falvakat és a legnagyobb nélkülözések között élt és a legnagyobb lelkesedéssel játszott. Igen érdekes részlete Petőfi színész életének az az idő, amikor Komlóssy színigazgató a debreceni társaság vezetője, Petőfi szereplésének első hete után azt a meglepő kijelentést tette, hogy Kolozsvárra mennek, ahol a nagy költővel operákat akar énekeltetni. Képzelhető, hogy mennyire megijedt Petőfi ettől a biztatástól, mivel akkor még elég jó színész volt, de énekelni nem igen tudott. Ennek oka hangjának állandó rekedtségével magyarázható. És hogy valóban megijedt e feladattól, bizonyítja az is, hogy ott hagyta Komlóssyt és egy más vidéki trupphoz állott be, ahol jó szerepeket és jó fizetést ígértek neki. Csalódása azonban itt is igen nagy volt, bár ezek után is szorosan ragaszkodott a színész-pályához, pedig hírnevét már akkor sem a színpadnak, de költeményeinek köszönhette. Petőfi Sándor utolsó fellépése a Nemzeti Színházban volt, amikor 1844-ben az Egressy Gábor jutalomjátékában, a „Szökött katona“ban a Gimesi nótárius szerepét játszotte. Ebbe a szerepébe bélésűit, mely nagy derültséget és viharzó tapsot eredményezett. Azt tartják, hogy ez a belesülése ábrándította ki Petőfit a színészetből. Bárhogy is volt, Petőfi Sándor hatalmas egyénisége itt is csak nemzetének és anyanyelvének dicsőségéért szállt szembe a nyomorral és a nélkülözéssel. Ha azonban színészi életéra vonatkozó verseit olvassuk, abból mindenütt kicsendül az a rajongás, amit e lenézett pálya iránt érzett. „Bucsn a színészettől“ cimü költeményében például igy ir: »Igaz, hogy ottan a rózsának Sokkal nagyobb tövise van, De oly rózsák, mint ott nőnek, Másból keresni’hasztalan«. Az utolsó versszakban aztán igy fejezi be : De sorsom egykor még ezt mondja, Ha majd rám megbékülve néz: »Eredj, ahonnan számiizélek; Légy a mi voltál, légy színész«. Persze a sorsa nem nézett rá megbékülve, mert Petőfi nem lett sziuész, hanem egy halálra Ítélt nemzet lelkének gyujtófáklyája. „Levél egy színész barátomhoz“ cimü versében már meglehetős humorral emlékezik vissza az elmúlt keserves napokra. Ebben a versében, ellentétben a historikusokkal, úgy sejteti, hogy első fellépése a „Peleskei nótáriusában történt. B verse végén külőmben olyan sorok vannak, amelyeket különösen napjainkban mindenkinek emlékébe kellene vésnie, mikor azt mondja Petőfi: »Az Isten adja. hogy minél előbb Akképpen álljon szinművészetünk, Amint valóban kéue állnia«. Én is ezzel fejezem be mondanivalómat, hogy adja Isten, amit Petőfi Sándor, a színész, a magyar színészetről költő korában megirt. Végül pedig ideiktatom a száz éves költőnek 1844 ben Írott „Szinészdal“ cimü versét, melyet annakidején gyűjteményéből kihagyott, de amely mégis bűén tükrözi vissza, hogy miként vélekedett Petőfi arról a brancsról, melyet az 5 korában lenéztek és a társadalomból kiközösítettek. A vers a következő: Szinészdal. Minden művésznek Fején a korona: A mi művészetünk Ellen ki mondana? Mi szép, mi szép, mi szép A mi föladatunk! Legyünk büszkék reá, Hogy színészek vaguunk. Miénk a hatalom Az emberszív felett; Idézni egyaránt Mosolyt vagy könnyeket. Mi szép, mi szép, mi szép A mi föladatunk! Legyünk büszkék reá, Hogy színészek vagyunk. (ísak árny, amit teremt A költőképzelet; Mi adjuk meg neki A lelket, életet. Mi szép, mi szép, mi szép A mi föladatunk! Legyünk büszkék reá, Hogy színészek vagyunk. Apostolok vagyunk Az erkölcs mezején, Apostoli szavunk Téged kiállt: erény! Mi szép, mi szép, mi szép A mi föladatunk! Legyünk büszkék reá, Hogy színészek vagyunk. De amit színpadon A népnek hirdetünk, Ne hazudtolja meg A cselekedetünk. Ha meg nem tesszük azt, Ami föladatunk: Akkor gyalázat ránk, Színészek nem vagyunki E vers ma, kulturális életünk legnehezebb napjaiban igen aktuális ige. Petőfi mondta ezt. Nem a költő, de a színész!
