Komáromi Lapok, 1923. január-június (44. évfolyam, 1-78. szám)

1923-06-16 / 72. szám

1923. junius 16.

»Komáromi Lapok

3. oldal

lista blokkot fognak alkotni és a községi életben is, letérve a passzivitás útjáról, ismét érvényesülni kívánnak.

Ezzel szemben az őslakosságnak a helyzete adva van és nem lehet kétséges. Amint a községi életben a polgári pártok eddig is szövetkeztek, parancsoló szükségként jelentkezik most, a községi választásoknál az őslakosság egységes frontja, mely nem aprózza fel erejét pártlisztákon, hanem

a választásban egységes szavazó tisztával fog résztvenni az őslakosságot alkotó, minden szövetkezett polgári párt.

A polgári jeizőt itt a katonaitól való megkülönböztetésül használjuk, mivel reméljük, hogy a munkásság is sürü tömegekben csatlakozik ehhez a kétségtelenül nagy számbeli túlsúlyú párthoz.

Nem tudjuk, hogy a szociáldemokrata és kommunista pártok külön mennek-e bele a küzdelembe, vagy szövetkeznek. Vannak egyes jelek, amelyek a szövetség mellett szólnak; bár az utóbbi időben igen feszült vol a viszony e két párt között. Hu a szociáldemokrata párt magára marad a küzdelemben, nem nehéz megjósolni teljes felmorzsolódását, úgy hogy a szocialista párt ebben az esetben legfeljebb egy két szavazattal juthat be a községi képviselőtestületbe.

Arról értesülünk, hogy a csehszlovák pártok egyesülése befejezett tény és nem aprózzák el erejüket apró párocskákban, hanem közös községi pártban egyesülnek.

Az őslakosságnak ugyanezt a taktikát kell szintén követnie és amint a túloldal nacionalista jelszó alatt alkotja meg egységes frontját, úgy az egész magyar lakosságnak össze kellene fognia a város jövőjének védelmére.

Vérző szívvel látjuk mi, őslakók, hogy Komárom mi volt és hova sülyedt; ha a veze tést kezünkből kivenni engedjük, a városházán lassanként nem lehet boldogulnunk. A magyar nyelv miad jobban kiszorul a közigazgatásból, ez év eleje óta óriási változás ment végbe a községi életben. Mindenki lássa be, hogy itt miró] van szó:

a város magyar lakossága létéről vagy nem létéről; ezért minden módot ki keli használnunk, amit a törvények szerint igénybevennünk lehet, helyzetünk megerősítésére.

Na feledjük el egy pillanatra sem azt, hogy a végcél a magyar város megmentése egy nagy veszedelemtől, amely azt fenyegeti és először gazdasági létében támadja meg, később pedig nemzetiségében kívánja azt megváltoztatni. Ebbe az őslakosság egykedvűen bele nem nyugodhatik.

mindig korán feküdtél, korán keltél. Most megfordítva cselekszel.

— így uras! vágott vissza Julcsa.

Aszaló István megcsóválta a fejét, aztán

dolga után ment. Csak a délidő vetette haza. Fáradtan, izzadtan, éhesen tért meg.

— No, asszony, van-e valami jó ebéd?

— Van sárgarépa főzelék.

Aszaló István megint csakk hümmentett.

Szerette volna azt mondani, hogy kutyának se kell a főzted, hiszen még a nótában is azt dalolják, hogy ki az urát nem szereti, sárgarépát főzzön neki, de Aszaló István nem szerette a veszekedést, inkább nem szólt semmit, csak elkifordult a konyhából és hazament az anyjához.

— Édes anyám adjon egy kis ebédet.

Öreg Aszalóné a fiára meresztette a

szemét.

— Tán nincs otthon a feleséged?

— Otthon van biz az, de nem tudom, melyik ördög bujt bele, az este nem főzött vacsorát, reggel elaludta a fejést, ma délben meg olyan ebédet főzött, amit a kutya se ehetik meg.

Öreg Aszalóné egyre csóválta a fejét.

— Ejnye az a Juli, az a Juli. Ki hitte volna, hogy ilyen hitvány fehérnép válik belőle.

Közben jó tejfölös, gombócos levest tálalt a fiának.

— Egyél, gyermekem, aztán akár haza se menj többet. Amig el nem vetted is, elfértél idehaza, ezután is elférsz.

István hát bekvártélyozta magát az istállóba. Illatos szénából jó puha ágyat hevenyészett, s úgy aludt rajta, mint a kiskirály. Nappal dolgozott az anyja birtokán, mint régen, mielőtt még oda nem nősült a Julihoz.

Hogy ez nem mese és nem hangulatkeltés, utalunk arra a tényre, hogy közel ötven magyar választó polgárt, akik itt adóznak, a választók névjegyzékéből m ár töröltek, mert állampolgárságuk tárgyalás alatt van; egyeseknek pedig nincsen rendben az „illetőségük“.

Akinek szeme van, az lát. Nyitott szemmel nézzünk körül és figyeljük, mi készül és mi történik.

Az adóügy állami intézése.

{Hozzászólás. — Az érem másik oldala.)

Vettük az alábbi sorokat:

A „Komáromi Lapok“ 69-ik számában „Az adóügy állami intézése“ cim alatt zúgolódva panaszkodik a cikkíró azért, mert a komáromi polgárság adóintéseket kap, holott egyrészt az 1922. évi adó sincs még előírva, másrészt pedig az adó rendesen be van fizetve.

I Az ismeretlen cikkíró úr azt állítja, hogy rendetlen körülmények között élünk, s azt akarja bebizonyítani, hogy ennek az állami adóhivatal az oka. Éu meg hajlandó vagyok bebizonyítani, hogy a cikkíró arat ezúttal cserben hagyta az oknyomozó képessége és az általa íródott cikk sokféle alcíméhez oda illene még az is, hogy „egy cikkíró tévedése, vagy a félrevezetett közvélemény.«

*

„Az adók előírását ez év január óta az állami adóhivatal végzi, illetve kellene végeznie. “ így az ujságiró úr; helyesebben Írva azonban 1922. január 1 töl kellene az állami adóhivatalnak végezni, csakhogy Komárom város, sokszori sürgetés után az 1921 évi adóügyeket is csak 1923 február végéu adta át az állami adóhivatalnak. Mindenki által könnyen érthető, hogy az állami adóhivatal nem intézhetett el rendes időben olyan dolgot, melyet még a kezébe sem kapott; s ezt én kénytelen vagyok nagyon szerényen idejegyezni azért, mert a cikkíró úr a „megfeneklett állami apparátus“ hibáztatása közben elfeledte megírni, hogy az esetleges mulasztásért nem az állami adóhivatal felelős; — végeredményben úgy járt, mint az egyszer volt mészáros, aki nem oda ütött, ahova nézett. . .

*

A városi polgárság adóintéseket kap; lehet, hogy fejből, vagy kabát szerint követelik az adókat. — Azokat az adóintéseket a város állította ki és a rendőrök által Komárom város (nem az állami adóhivatal) kézbesítette; nem

Telt, múlt az idő.

Julcsa asszony hiába várta haza az urát.

Egy hétig csak remélt.

De azután, egy hét múlva, mikor kezdetét vette az ide odaizengetés. Julcsa asszony megszeppent.

— Ebadta bolond embere, ez végleg kereket oldott.

A gazdaság korül mindenféle bajok keletkeztek. Nem volt senki, aki a lovakat ellássa, aki a földeket művelje.

Szolgalegényt kellett fogadni.

Ebben sem igen volt köszönet, mert ez meg csak lopta a napot s megsántitotta a lovat.

Julcsa asszony hát komolyan ráizent az

urára.

— Vagy jöjjön vissza, vagy elválik tőle.

Aszaló meg visszaizente, hogy csak váljon, de ő vissza nem megy, mert őt asszony ne ütögesse, neki sárgarépát senki ne főzzön.

A tréfából, bolondságból komoly válópör kerekedett s a házastársak egyszer csak idéző levelet kaptak a törvényszékre.

Itt aztán a bíró ki akarta őket békiteni, de sehogyan sem sikerült a dolog.

— Hát mért akarnak mindenáron elválni ? — kérdezte végül a bíró.

— Mert megütött! — mondta Aszaló István.

— Mert nem vert meg, — kiáltott Julcsa asszony.

A bíró fölrántotta a szemöldökét.

— Hát ez meg már miféle beszéd? A férfi azért akar válni, mert a felesége megütötte, az asszony meg azért, mert a férje nem verte meg. Ilyet még nem hallottam!

Aszaló István konokul hallgatót. A sárgarépát nem akarta még fölemlíteni, gondolta,

az adóra, hanem inkább a különféle pótlékokra volt és van, és lesz szüksége a városnak és a pótlékok kedvéért sürgeti az adófizetést. Abból a cikkből azonban kifelejtödött az, hogy a zaklatásokért, most az egyszer nem az „állami apparátust“ kell kárhoztatni s így az egész cikket másképen és máshoz kellett volna címezni, mert „rendes körülmények“ között a cikk írójának meg kellene győződnie a viszonyokról és ha ütni való szegre akad, akkor —

fején kellene találni a szeget.

*

Nyilvánvaló, hogy adót senki sem fizet valami nagy örömmel és tény, hogy az adóhivatal szidásával a legkönnyebben lehet bizonyos népszerűségre szert tenni; érthető az is, hogy az adóhivatalnokoknak néha nem valami kellemes a társadalmi helyzetük. A komáromi adóhivatalhoz a mait hónapokban uj főnök és uj ellenőr érkezett: mindeniknek 25—30 évi gyakorlata van, de még eddig soha sem tapasztalták, hogy az újságírók éppen olyan nagy furkósbottal avatkoztak volna be az adóügyek állami intézésébe....

j Ferenczy Lajos.

A cégtáblák nyelve.

(Mindenki olyan nyelven írhatja ki cégtábláját, amilyen nyelven neki tetszik.)

A cégtáblák nyelvének kérdése is azon ügyek közé tartozik, amelyet sokféleképpen próbálkoztak elintézni egyes túlbuzgó hivatalfőnökök. Éízak Sziovenszkó igen sok helyén irtó hadjáratot intéztek a magyar feliratok ellen. Büntetéssel, jogmegvonással sújtották azokat, akik a kisebbségi jogokra hivatkozva, ragaszkodni akartak a magyar nyelvű feliratokhoz. Nem egy helyen karhatalom vette le az ilyen cégtáblákat, üzleti feliratokat. Sőt arra is tudunk eseteket, hogy a magyarság ellenes tömegek végezték el azt, amelyet még meghagyott a hivatalos karhatalom. Példa erre a kassai eset, amikor a magyargyűlölő Kramar ur hivei a kassai színház magyar feliratait szaggatták és tépték le.

Délszlovenszkóban már engedtek a merevségből és párhuzamosan a magyar nyelvű feliratok mellett szlovák feliratokat is kívántak. A rendelkező hatóság indokolásában sohsa tüntette fel azt a törvényt, vagy rendeletet, amelyek alapján a hatóságoknak joguk van a cégfeliratok nyelvét meghatározni és affelől rendelkezni.

Pár évvel előbb Komáromba és Csallóazt utoljára hagyja, hátha anélkül is sikerül az elválás.

Julcsa asszony azonban pergő nyelvvel magyarázni kezdte.

— Elismerem, hogy megütöttem az uramat, ámbár nem rossz szándékból, az uram azonban eltűrte. Nem vert vissza, pedig, ha férfi lett volna a talpán, engem emiatt meg kellett volna neki verni. Hát kérem, tekintetes hivatal, én olyan emberrel, aki nem meri megverni a feleségét, nem élek tovább, mert ha ő akkor megvert volna, minden jóra fordult volna.

— Mit szól ehhez Aszaló István? — kérdezte a biró.

— Azt szólom, hogy én nem verek meg senkit, inkább elválok.

— De ez nem váló ok! — magyarázta a biró.

— Nem váló ok ? — csodálkozott Aszaló István. — No, ha ez nem váló ok, majd mondok én súlyosabb dolgot is.

— Tán megcsalta? — kérdezte a biró.

— Megcsalt ? — legyintett Aszaló. — Az semmi! Sárgarépát főzött ebédre!

Ezen aztán az egész törvényszék jót nevetett s a biró ismét csak ezt mondta:

— Ez sem váló ok.

— No, ha még ez sem váló ok, — felelte Aszaló, — akkor Isten áldja meg az urakat, nem győzködöm itt tovább.

Azzal hátat fordított a bíróságnak és döngő léptekkel ment ki a teremből.

Ettől kezdve aztán Aszaló István a korcsmába kezdett járni. Nagy, bufelejtő, keserüségöblitő ivásokat rendezett a falu korhely fiaival, akik szintén az alkoholban kerestek lelki sebükra valamiféle gyógyító balzsamot.

T