Komáromi Lapok, 1923. január-június (44. évfolyam, 1-78. szám)

1923-05-26 / 63. szám

4. oldal.

pályákra vitte a nőket, ahol legnagyobbrészt — tagadhatatlanul — jól megállták helyeket.

A nagy háború alatt, amikor arról volt szó, hogy az állam gazdasági, kereskedelmi és ipari életét, közlekedését, sót közigazgatását, szóval egész vérkeringését folyamatban kell tartani, a nők nagyon jól és derekasan betöltötték a hadbavonult férfiak szerepét. Ott ült az asszony az irodában, az üzletben, a különböző hadi hivatalokban; faluhelyeken ellátta a mezei munkát, a közúti közlekedésben, sőt a nagyvasutak forgalmában is elvégezte az addig mindig férfiak számára fenntartott munkát, közreműködött a közüzemekben, az utcák tisztántartásában, volt női kocsis és női soffőr... j A férfiaknak a bábomból való visszatérésével j a nők távoztak ideiglenesen elfoglalt helyük- ‘ ről, de azért általában megmaradtak a közélet * porondján, sőt újabb működési területet is hódítottak maguknak. Ezen a téren annyira mentek, hogy például Németországban már felelősségteljes közigazgatási állásokat töltenek be, sőt újabban a bírói tanácsokban is helyet kapnak, Angliában pedig ügyvédi funkciót végeznek.

Különösen nagy azoknak a nőknek száma, akik a postáD, a távírdánál, vagy a telefonszolgálatban dolgoznak. Azt mondják — és a tapasztalat is ezt bizonyítja —, hogy a nő telefonszolgálatra sokkal alkalmasabb, mint a férfi, elsősorban azért, mert hangja jóval érthetőbb, továbbá, mert ezt a tisztára mechanikai munkát könnyebben végzi és bírja, amit egyébként a kézimunka iránti nagy előszeretete is bizonyít. Azonkívül a nő sokkal alkalmazkodóbb tud lenni, jobban tűri a vezefék szeszélyeit és nagyobb hajlandósága is van az udvariasságra, mint a férfinak.

Ujjké8zségük következtében a nők különösen írógépek, számológépek és ehhez hasonlók kezelésére nagyon alkalmasak. Bankokban is szívesen alkalmazták őket a háború alatt a hadbavonult férfiak helyén és sokan közülük annyira beváltak, hogy később is megtartották őket a háború szolgálatában.

A nagy háború későbbi éveiben, különösen Németországban vasúti ellenőröknek, kalauzoknak is alkalmaztak nőket, sőt női hordárok is voltak. Ma már azonban csak könynyebb munkákat (kocsitisztogatás stb.) bíznak rájuk. A vasúti irodákban is kevesebb nőt látni már, mert van elegendő férfi munkaerő, de a pénztárfülkében és az utazóközönséggel való érintkezésben tagadhatatlanul gyors, pontos, udvarias és nélkülözhetetlen tisztviselőknek bizonyulnak.

A háborús idők női kocsisa rég eltűnt a láthatárról és a munkahiányra való tekintettel a köztisztasági női alkalmazottak helyét is férfiak foglalták el, mig a nők visszatértek eredeti hivatásukhoz, a házimunka elvégzéséhez.

A nő igazi hivatása a szociális téren van. Itt olyan bő terrénum kínálkozik számukra, amit nem is képesek teljesen kiaknázni, főképen azért nem, mert sokan a hivatottság hiányában, vagy annak félreismerésével választják meg foglalkozásukat, amelyet azután később, — amikor alkatmatlanságuk kiderül — kénytelenek ott hagyni. Pedig hány olyan foglalkozási ág van, amit csak nők tudnak igazán megfelelően betölteni. Kis gyermekeket nevelni, gondozni, betegeket ápolni, a magukkal tehetetlen fiatalok és öregek felett gyámkodni: ki volna erre alkalmasabb, mint a megértő női lélek, amely nem önző haszonlesésből, hanem odaadó szívvel és szeretettel öleli magához és vezeti az arra rászorultakat, tanít, nevel, ápol, felolvas, felügyel, sót intézkedik, amint a helyzet épen magával hozza ... és csodálatos, mégis oly kevesen éreznek erre hajlandóságot.

Nagy harcokat idézett elő annak idején, amikor az egyetem bölcsészeti és orvosi fakultását megnyitották a nők előtt. Az eszme hívei és ellenzői a pro és contra-érveknek egész sorozatát vagdosták egymás fejéhez és a tanulság az volt, hogy a leánynevelő és továbbképző intézetekben a női tanerőket ma már nélkülözni sem lehet és a doktorkisasszonyok is kivétel nélkül megállják helyüket. Ezzel szemben Angliában — úgy látszik — más tapasztalatra jutottak, mert például a londoni kórház, mely a legnagyobb orvosegyetemmel kapcsolatos, legutóbb elhatározta, hogy nőket többé nem vesz fel orvosi gyakorlatra. Intéz»Komáromi Ajdpoís«

kedésébftn arra hivatkozik a kórház, hogy nem a nőknek a hivatásra való alkalmasságában kételkedik, hanem Bhatetlennek bizonyait a férfi hallgatókkal való együttes oktatás, mert az orvosi tudomány egyes fejezeteit nem lehet fiatalembereknak és leányoknak együttesen előadni. Hogy a h.’r még ridegebben hangozzék: Dundee és Manchester egyeteme mindenben egyetértett & londoni kórház tapasztalataival. Ezzel szemben azonban az edinburgi egyetemen, amelynek négyszáz női orvostanhallgatója van, csak a szülési oktatást adják elő külön osztályokban.

Bizonyos,, hogy a szolgálatban a nők hamarább kidőlmk, mint a férfiak. Korán jelentkezik a dolgozó oőkuél az idecesoég és amikor a „legszebb kor“ vógefelé járnak, már öregeknek érzik magukat. Ez volt az egyik oka annak, ho^y a fórfitömegek millióinak visszatódulásával világszerte rossz idők köszöntöttek a kenyérkereeő nőkre. Kénytelenek voltak ideiglenesen elfoglalt állásrikat elhagyni, hogy a visszatérteknek helyet adjanak.

Ne beszéljünk a színházak nJi tagjairól, akik nélkül a színművészet holtpontra jutna, a patikákban, laboratóriumokban alkalmazott szakképzett nőkről, a női fogorvosokról, amerikai női lelkészekről, a fényképészet női képviselőiről stb., de emlékezzünk meg azoknak az intelligens, előkelő családoknak leányairól, akik a tanítóskodás helyett inkább nevel&nőnek, házikisasszonynak mennek a konjunktúra gazdagjaihoz, mert igy legalább lakáshoz és ellátáshoz jutnak. Ez az a határkő, amelynél meg kell állni és gondolkodóba esni alelett, vájjon milyen társadalmi beosztás az, amely mellett a nő, akit az Isten is arra teremtett, hogy magának, a családjának, az urának, a férjének életébe derűt, tavaszt, élénkséget varázsoljon és figyelmes gondoskodásának ölelő melegével eltartóját további kitartó munkára serkentse, — kénytelen a megélhetés keserű gondjaival agyongyötörni magát, állás, foglalkozás után nézni azért, hogy a közös kereset legalább a mindennapi kenyeret biztosítsa a háztartás szerény költségvetésében ... Nem jól van ez igy. De hiába minden. Nem segíthetünk rajta. Az idő múlandó és „ami tavaszszál nyílt, ősszel lehullt s nem jön vissza, ami elmúlt . . .“

Komáromi levelek,

Nagyságos Asszony,

igazán kedves öntől, hogy az én nsm mindig kedves Faun leveleim megnyerték a tetszését és nagyon szeretne velem egy kis beszélgetést folytatni. Szóval ez falhiváa a keringőre, azaz mivel én már keringőt évezredek óta nem táncolok, hát felhivás egy ártatlan irodalmi légyottra, ahol nekem bizonyára sok alkalmas témát fog adni, amit érdemes ebben a rovátban megírni. Azonban minden légyottnak, legyen az szerelmi, irodalmi, üzleti, pletykázó légyott, a világ teremtése óta fő tulajdonságai közé tartozott, hogy az valami csendes zugban játszódjék le. Nem kell mindjárt a komáromi Anglia sétatér Istentől elhagyott és csak a szerelmesek által felkeresett rejtekhelyeire gondolni, lehet az egy nagy társaságtól megszállott szobának egy csendes sarka is. E légyottok főtörvénye ellen méltóztatott tehát véteni, amikor a mi irodalmi légyottunk helyéül a tánciskolát méltóztatott kijelölni. Ez ellen ezer és ezer érv száll sikra. Először is én már annyi embernek, asszonynak és leánynek léptem a tyúkszemére ezekben a Faun levelekben, hogy kerülnöm kell azokat a helyeket, ahol viszont az én tyúkszememre léphetnek és ezek közé tartozik a tánciskola, ahol bármilyen nevek alatt is járják a táncot, de mindig előfordul egy kis tyukszemtaposó tánc is, különösen, ahol apacatáucot is járnak. Mivel ez ideig csak abban gyakoroltam magamat, hogy olyanokat írtam, amit az emberek nem szívesen tesznek zsebre, nem mehetek a tánciskolába, ahol nemcsak a kezeimet, hanem a lábaimat is zsebre kéne raknom. Aztán én már több ezeréve nem táncolok és nem is hagyom magamat táncoltatni, hanem másokat szeretek csak megtáncoltatni ezekben a Faun levelekben. Fájdalmas érzés volna hát nekem a tánciskolában azt látnom, hogy nem én, hanem a táncmester táncoltatja az embereket. Aztán nekem érző szivem van é3 nem szere< tem látni a szenvedő embereket: különösen az

1928. május 26

id-ggörcsrohamokban, a Yitustáncban szenvedőket és azokat az embereket, akiket szegényeket a görcs rángatja. Nos és a mai modern táncok egy része nem ezekhez a veszedelmes görcsbajokhoz hasonlít. Mehetek e én tánciskolába, aki már annyinak elhúztam a nótáját és a polémákban annyi sokat felhívtam már keringőre, hogy ott szépen visszaadják nekem a kölcsönt. Aztán hogyan bírnám én ki a tánciskolában, én, aki a rendnek őre vagyok és nem tűrném, hogy hatósági engedély és helypénzfizetes nélkül ott a nők petrezselymet áruljanak, amikor a komáromi zöldségkertészek úgyis panaszkodnak, hogy a petrezselymet már senkise veszi a piacon, mert a tánctermekben árulják azok, akiknek nincs is vásári igazolványuk. Aztán én megvédeném a helyi kosárfonó ipart is és szóvá tenném, ha valamelyik hölgy kosarat adna, tessék csak azt a kosárfonó iparra bízni. Újabb értesüléseim szerint

) ugyan a tánctere .tben ma már olyan Kevés kosarat adnak, hogy attól ugyan a helyi kosárfonó ipar egészen nyugodtan alhat.

Parancsolja, hogy még tovább folytassam

I annak bizonyítását, hogy egy Faun nem mehet a tánciskolába, különösen iredalmi légyottra nem. A Faunra kiváncsi asszonyok és a Faa_ nők védszentje majd gondoskodik alkalmasabb helyről is, nem kell a bekövetkezendő dolgok predesztinációja elébe vágni. Olyan ez, mint a pótadó, „gyün az magától“ — mint a komáromi adózó állampolgár mondja.

Ne tessék azonban azt hinni, mivel olyan kedves lények, minő Nagyságos Asszony is;, néha-néha érdeklődnek szegény Faun iránt, hogy a mi életünk jjvaiami irigylésre méltó! Óh nem. Hogy egy bepillantást engedjek Nagyságos Asszonynak a Faunoknak a gondterhes életébe, ide iktatom Tom barátom, egy kedvesen megirt cikkét, amelynek az a cime, hogy „Látogatás FaunnálSzól pedig ekképpen: „Tisztelt Faun barátom, aki a szerkesztői ollótól se idegenkedik, íróasztala előtt ül és ir. Az asztalon Nagy Rhnmses múmiája, Tutankamen koporsószege, Vénusz lábikrája és egyéb klasszikus csecsebecsék, fönn a menyezet felé a Parnasszus ködös ihlete, Faun barátom homlokán pediglen az izzadtság csillogó cseppjei.

Belenézek az Írásába. Szent Isten, itt valami baj van ! Tisztelt Faun barátom rövid rimes sorokat vet papírra, azaz — hogy is mondjam — költ, költ a szegény ember, költeményt költ. Most éppen — egész szerényen — hullámos szőke hajáról dalol a derék férfin, mellyel a szerelmes esti szellő annyiszor „játszadozott lágyan“, midón kettesben künn a zöldben bolygva stb... stb... stb.

Némán félreülök s bizonyos meghatottsággal figyelem tisztelt Faun barátomat, tertiär kopaszsága koponyáját, mely talán sohasem látott hullámos hajzatot s bámulom a buzgó lírai folyamot, melyet annyi balszerencse közt, oly sok tárcacikk, entrefilet, napi, eljegyzési, házassági, halálozási, báli és rendőri hir után csak most födözött föl magában az én tisztelt Faun barátom.

Még egy-két köhintés, egy-két szusszanás és a kalamus erélyes percegéssel Írja le az utolsó sorokat:

Te szép fin, Isten veled!

Hű kis lányod el ne feledd!

Isten veledI El ne feledd!

Némiképpen értelmetlen arccal bámulhattam tisztelt Fauu barátomra, mert ő, mintegy magyarázatul, a költemény alá odakany&ritotta a nevet is: Csermely Prutyika.

Intettem, hogy még mindig nem egészen értem a dolgot. Mire aztán megmagyarázta. Hogy a Prutyika egy kis verset küldött be közlés végett. Hogy a vers nem egészen „üti meg a mértéket“. Hogy ilyenformán egy kicsit „át kellett dolgozni“. De, hogy a cim, meg az aláírás azért változatlanul megmaradt.

Ühüm. Most már értem.

— A télen disznótoron voltam náluk s akkor könnyelműen megígértem, hogy a verseiből közlök majd. De hát meg lehet-e tagadd valamit egy kis lánytól, aki olyan kedvesen kéri az embert? — jegyezte meg tisztelt Faun barátom nehéz, fellengzö sóhaj kíséretében. Még mindig nagyon benne volt a lírában.

*