Komáromi Lapok, 1923. január-június (44. évfolyam, 1-78. szám)
1923-05-19 / 60. szám
íí>2B. május 19. „Komáromi Lapok" 3 oldal. Persze mindezt Pozsonyból nem lehet látni és nem lehet tadni, de ha meglesz a baj, akkor kell majd rajta segiteni, holott, ha egy olyan szerv működnék, mint a Magyarországon fényesen bevált hadigondozó irodák, amelyek állami felügyelet alatt társadalmi erőkkel létesültek, a kérdést igen jól meg lehetne oldani. Az államnak, mely szociális jellegét mindenütt kidomborítja és hangsúlyozza, ezekre a körülményekre nagyobb súlyt kellene helyeznie, mert igy igen sok sérelem, panasz és kívánság marad orvosolatlannl, amelyek belefulladnak a bürokrácia tengerébe, amely a rokkantügyet is elöntötte. A szent emberről. Irta: Pályi Ede dr. Mindenben tévedhetünk, csak abban nem, hogy érzünk. Hogy érzünk, az bizonyításra nem szorul, az érzés a mi világunk alapigazsága, axiómája. Világunkat dualisztikusnak véljük, mert nemcsak érzésünk, hanem tudatunk is van. Ámde amit tudunk, az mindig bizonyításra szorul, tehát nem egyenrangú az érzéssel. Sőt mi több: a tudomány fejlődése tudásunk adatairól folyton azt bizonyítgatja, hogy az adatok tévesek. Hiszen ma már tudjuk, hogy a szin nem szin, hanem — a tudomány mai fölfogása szerint — valamilyen mozgás, mely, ha szemünkig ér, ott a szin képét kelti föl. A jelenségeknek minden fizikai tulajdonságairól, melyeket érzékeinkkel tapasztalunk, azt állítja a tudomány, hogy nem olyanok, amilyeneknek tapasztaljuk. Még a térnek és az időnek valóságos létét is tagadásba vette már a filozófia. Csak azt nem tagadhatja le senki, csak annak valóságát nem vonhatja senki kétségbe, amit érzünk. Nemcsak az ember és az állatok éreznek, hanem a növényeknél és ásványoknál is észleljük azokat a jelenségeket, amelyekből az egyik ember a másik embernél érzést következtet. Én a másik ember érzéseire abból következtetek, ha úgy viselkedik, mint én. Ugyanezzel a módszerrel következtetek az állatok érzésére, sőt a növényeknél és ásványoknál is tapasztalom, hogy külső behatásokra, vagy benső történésekre az én viselkedésemhez hasonlókat tanúsítanak. Ezért vélelmezem, hogy ők is éreznek. A növénynél és ásványnál azonban tudatos viselkedést nem tapasztalhatok, ezért az ő érzésüket vak-érzésnek nevezem, ami viszont tökéletesen hasonlít az én tudatalatti történéseimhez. Az én vérkeringésem miben sem különbözik a fának nedvességgel történő telülécsókolta szemét, bár ebben a percben nem kívánta a csókot. — Hát hol lenae éd-si-m, ha nem itt. Eljövök magához, mint ma. Egyedül leszünk. Zsuzsa most ránézett. És ebben a mély, komoly nézésben ott bontogatta szárnyát a tévedt asszony rémülete, mikor ráeszmél tévedésére. — É n itt tovább egy percig sem maradhatok, — mondta halálos komolyan, makacs meggyőződéssel. De ő biztatta, hogy maradjon. Csupa okos dolgot mondott neki. C upa nyomorait kis okosságot. Az ura nyugalmát emlegette neki. Zsuzsa figyelt és hallgatott. D8 mikor ráhajoít, hogy megcsókolja, felemelte kezét és eltolta a fejót magától. És Kázrnér a homlokán egy kemény kis kezet érzett, mely erős és hideg volt, mint égy vaspánt. .. Másnap délután ötkor eljött újra. A kapu be volt zárva. A házmester azt újságolta, hogy a tekinteten asszony még az este elutazott. Ennek hat hete épen. Azóta egyre kérdezi magától: Ki ez az asszony? És mikor végre megtudta hol van, elindult utánna. A kocsi ebben a percben megállóit. A kastély fehérre meszelt tornácos ház volt. Kázmér a tornácon két leandert és egy asszonyt látott. — Hát mégis utánnam jött — mondta csöndesen az asszony és lejött a kocsihoz, a lépcsőn. Kázrnér kezet csókolt. Csodálatoson derült és egyszerű volt itt minden. Valaki levette válláról köpenyét, kivette kezéből kalapját, a kocsis lehajtott az udvar végére, a lovakat kifog!ák. És ök ott ülnek egymással szemben, sétől. fc.s ha végigelemezem a saját szervezetem történéseit, akkor leegyszerüsithetem ezeket az ásványok fizikai és kémiai történéseire. Csak egy tekintetben különbözik ember és állat a természet többi jelenségeitől: abban, hogy nálunk nemcsak tudatalatti, de tudatfeletti események is vannak. A tudat azonban csak kisegítő eszköze a tudatalatti történéseknek. A tudat tükre a tudatalatti történéseknek, de nem minden ilyen történésnek, hanem csak azok kiszakított, ámbár összefoglalt részleteinek. A tudat szervei az érzékszervek, melyekből sokkal többet bírunk, mintsem gondolnók. Az érzékszervek átalakítják az érzéseket bizonyos formákba: a szin, hang, iz, szag, keménység, hő stb. formáiba. A tudat tehát nem az érzések valódi mivoltát tünteti föl, de mert mindegyik szerv mindig ugyanúgy alakitja át az érzéseket és mert a különböző érzékszervek összhangzatosan fejlődtek ki, azért mi valónak vélelmezzük tudatunk tartalmát. Tudat és érzés ekkép állandó összhangban vannak, az érzés a tudatnak tartalma, a tudat az érzésnek formája. Az érzés minden létezőt betölt, minden létezőnek az érzés a lényege. Kellemes az érzés a tudatos embernek, ha beleillik az ö rendszerébe, kellemetlen, ha nem illik bele. A kellemes érzést megszerezni, megtartani igyekszünk, a kellemetlen érzést távoltartani, eltaszitani igyekszünk. Ugyanilyen jelenségeket észlelünk az életteleneknél is, a vonzás, a tapadás, a kohézió, a gravitáció, a kémiai rokonság tüneményeinél, tehát náluk is feltételezünk kellemes és kellemetlen tudatalatti, vak-tudatos érzéseket. Az érzést a világ lényegének szubstanciájának, anyagának, lelkének vélelmezem. A világ = érzés. Az ember annyira fejlődött, hogy ezt a vaktudatos világérzést tudatosan képes megérteni. Az ember nemcsak részese a világérzésnek, hanem tudja is, hogy az ember tudatosan képes együttérezni a világgal, embertársaival, minden létezővel. Mennél fejlettebb az embernek az együttérzése, annál inkább egyesül az ember érzéselelke a világérzéssel, a világlélekkel, Istennek megnyilatkozásával. így képes az ember együttérezni a mindenséggel, magával az istenséggel, igy képes az ember szentté avatódni. A szent ember beleolvad az istenségnek emberileg érzékelhető mivoltába. Minden ember részese lehet a szentségnek, amennyiben együttérez a világot betöltő érzéssel és mindenekelőtt a hozzá legközelebb állóknak, számára legmegérthetőbbnek, embertársainak érzéseivel. A ki nem magáért, hanem embertársaiért érez, az szent ember, annyira szent, amennyire együttérez más emberekkel. Aki lemond önmagáról, jobbról-balról két rózsaszínű virág. — Zsuzsa, — kérdezte — miért ment el tőlem ? Az asszony arca láog'^aboi ült. Hallgatott.— Meggyütölt ? Haragszik rám ? — Gyűlölni? Haragudni? — Édes Istenem, nem vagyok én már ahhoz elég fiatal. Elmentem, mert el kellett mennem. Ez az egész. — A férjétől is elment? — A férjemtől is elmentem. — Örökre ? — Örökre. — Örökre — mondta ntánna Kázrnér, miutha ezt a nehéz szót megmérni próbálná. — Ezt értem. Ezt igy kellett. A férjét elhagyta ériem — vagy miattam. Da engem ? Maga tőlem is elment — magyarázza mtg Zsuzsa, kedves. Az asszony csodálatos nyugodt volt. — A férjemet elhagytam, mert nem szerettem. Magát elhagytam, mert nem szeretett engem. — Ne mondja ezt. Könyörgöm, ne mondja ezt. Csak nem ösmertem. Azt gondoltam, avval a mértékkel mérhetem, mint más ezer asszonyt. De azért szerettem. Zsuzsa mosolygott. — Hogy lehet szeretni azt az asszonyt, akiről azt hisszük, hogy olyan mint a többi! Hogy szerethetnénk azt, akit máshoz hasonlítunk és akiről nem hisszük, hogy egyetlonegy az egész világon. Kázrnér megdidergett. Hallgatott. Egy csöndesléptü leány teríteni kezdte az asztalt. Csészéket hozott, meg jóillata kalácsot. másokért érez és ebből kifolyóan másokért cselekszik, az szent ember. A szent ember tudja, hogy ő csak ember, minden gyarlósággal és tehetetlenséggel, de küldetést érez magában embertársai között. O példa, ő tanulság. A szent ember nem az igazságot keresi e földön, mert azt megtalálni nem hivatása, ebben tehetetlen; ő a jó érzést keresi embertársai számára. Nem úgy oldja meg tehát a kérdéseket, nem úgy bíráskodik, hogy az igazság jöjjön ki, mert mi az igazság ? hanem úgy, hogy mindenki meg lehessen elégedve. A szegényt, a nyomorultat, a beteget, a szenvedőt, a kétségbeesőt tehát megvigasztalja, a gazdagot, a boldogot előkészíti a változásra, fölvértezve őt a szegénynek és szerencsétlennek megértésével. A szent ember szerény, mert ő mindenek fölött áll és mindenekhez csak leereszkedhet, mivelhogy a többi nem tud hozzá felemelkedni. A szent ember mindent szeretne megbocsátani, mert őt nem bánthatja senki, csak önmagát bánthatná ő meg, ha rést engedne bántódásával a maga szentségén. A szent ember mindent szeretne eltűrni, mert ez az ő jó boltja, hiszen mi az, a mit egy ember saját magából veszíthet, szemben azzal, amit minden érzőben jót, szépet és nagyot felkölthet. A szent ember nem irigyli mások örömeit, sőt azt hiszi, hogy a mások szerencséje az ő számára van, hogy ő gyönyörködhessék abban. A szent ember szinte félénk, ha sajátmagát kell megvédenie, mert nem hiszi, hogy szabad-e önmagáért másokat föláldoznia, ámde bátrabb minden oroszlánnál más embereknek, más emberek érzéseinek, a közös érzés eszméinek megvédésében, mert ezekért már érdemes önmagát is feláldoznia, hiszen a közös érzés többet ér az ő magábanvalóságánál. A szent ember nem ösmeri a pénz értékét, mert minden érzéseknek kutforrását, öszszefoglalatját és végcélját: csak az egy igaz Istent tiszteli, nem pedig a Mammon-istent; ellenben a többi embert megtanítja a gazdálkodás okos módszerére, mert az anyagi jólét eszköze lehet testi, szellemi és erkölcsi fejlődésnek, ha a pénzt nem célnak, hanem csak eszköznek értékelik. A szent ember nem mondja: a mi a tiéd, az enyém, hanem inkább mondja: a mi az enyém, az a tiéd is. A szent ember nem hazudik, de az igazat is csak mások hasznára mondja. A szent ember nem esküdözik, mert minden szava szent igazság. A szent ember nem lázad föl a törvények — Nem mertem azt gondolni, — mondta csöndesen — mert egyszer . . . — Csalódott és az fáj nagyon. Az élet rossz — folytatta Zsuzsa. — Lassacskán kifoszt becEÜEket mindenből. De ha nem adhattam vissza magának mindent, amit az élet elrabolt magától, a fiatalságának gyermekbitét, a szerelmes rajongó lelkesedését, »fanatikus, feltétlen bizalmát — mit adhatok ? Éa nem lehetek senki életében egy asszony, én az asszony vagyok aki vagy él vagy elpusztul azért, akit szeret. Kázrnér hallgatott. Zsuzsa sápadt volt, csöndes és határozott. De Kázrnér nem értette mégsem mit jelent: vagy él vagy elpusztul. Él, gondolta. Él és nyugodt. — És most, mi lesz velünk ? — kérdezte tétován. Zsuzsa ránézett, aztán mintha befelé fordulna tekintete és a tulajdon szivét fürkészné. Végre ezt mondta : — Várunk. Várunk, mig fiatalok leszünk újra. Most öregek vagyunk. Az örömünk szegényes, a jókedvünk fázós, a mosolyunk könnybe fal. Várunk. Mig elfeledjük egymást és várunk, mig újra találkozunk. Várnuk, mig olyanok nem leszünk, mint két egyszerű jó gyermek, kik megosztják egymással a falat kenyeret. Várunk, mig tiszta nem lesz a szivünk. Várunk, mig egymásért az egész világnak neg nem bocsátunk. — És addig ? .. . — Addig majd jóbarátok leszünk ... Megpróbáljuk. 4 >4 — Megpróbáljak — ismételte Kázrnér és nagyot sóhajtott...
