Komáromi Lapok, 1922. július-december (43. évfolyam, 78-156. szám)
1922-11-25 / 141. szám
1922. november 25 Komáromi Lapok« 5. oW&l. elejtenie nem szabad s a város khlturpoiidkájának igen fontos érdeke, hogy ezek vissza ns fejlődjenek. Ez a hézagos és igazán csak futólagos vázlat korántsem merili ki a városbiró tevékenységi és működési körét, melyet a leendő főjegyzővel kell megosztani és vele, de ha a viszonyok úgy alakulnának nélküle, sőt ellena is meg kell valósítania. Ebből azt a következtetést vonjuk le a leendő biró személyiségére nézve, — bárki legyen is az, — hogy erősebb, markáns egyéniségnek kell lennie, akinek programja, önálló gondolatai és elhatározó képessége van, aminek a helyi viszonyok tökéletes ismeretével kell párosulnia. Ennek a folyománya viszont más nem lehet, mint az, hogy az uj városbirónak komárominak kell lenoie és pedig a város régi lakosságából származónak, aki ismeri a közönség vágyait, kívánságait, törekvéseit és lelkét. Uj ember, viszonyainkkal ismeretlen, ezektől idegen csak statiszta szerepet vihet, kísérletezhetik, csetlik-botlib, bukdácsol, de előrehaladni határozott célkitűzések felé nem lesz képes. # Eieker. ajánljuk a városi képviselet figyelmébe, mely bírót választ. A kormánynak nincs kifogása az ellen, ha városokban az elöljárót továbbra is polgármesternek nevezik. Erről jut eszünkbe, hogy a városnak van ez idő szerint törvényes polgármestere, beteg ugyan és szabadságou van ez idő szerint, de ma ő a polgármester. Újat választatnak és a régi felől nem intéződnek. Ezt sem értjük teljesen, amint az egész reformot nem. A városbiró jelöltek sorában több Devet hallottunk említeni a bizottsági tagok sorából. Aki ezt a hivatalt vállalni fogja, — mert azt hisszük, senki se törtet utána, — négy terheket, feladatokat és felelősséget vesz magára. Tanító Urak figyelmébe ajánlom az elemi iskolák részére megjelent mértani táblákat, esi. hymnusztábIákat és a 10 lapból álló számtani táblákat, melyek nálam raktáron vannak és kaphatók. Szives megrendelést kérve, vagyok teljes tisztelettel Spitzer Sándor könyv- és pepirkereskedése Komárom, Nádor-u. 29. sz. Telefon 80. bíróságnál. Az apjával szemben haláláig megmaradt gyereknek. — Kezét csókolom, édes apám . . . Megfordult. Elment. Fölült a szép sárga pejlóra. Vissza se nézett. Itt csak engedelmeskedni lehetett. Talán félévig se kerülhet az apja szeme elé. — Kicsinyt szigorú voltál... — mondta János ur, akit pedig úgy ismertek a kúrián, mint aki az öklét teszi szigorú Ítéletei serpenyőjébe. A nemzetes ur nem felelt. Nem a rangját becsülte nagyon a bátyjának, hanem a bátyja mai arca mögött ő mindig egy régi képet iátott: sovány, kemény diákot, mogyoróbottal a kezében, József, — kiáltotta az istállók felé — fogj be! Kétkerekű, zöld ruganyos kocsiján járt a munkásai után. A nagycsont« paripája homlokán egy fehér csillag integetett, amint közeledett a szénagyiijtökböz. Egyetlen pillantás mértékében látta, vájjon eleg e a tiz ember félnapi munkájának az összehordott boglya. Ott érezték az emberei látatlanul maguk mögött. Azután a Tisza felé kanyarodott. A kompot 6 bérelte. Ilyenkor csucsosan rakott kosarakkal teli kocsik hozták által a gyümölcsöt túl a Tiszáról. Vájjon a meredék kapaszkodót lejjebb ásták-e már a révészek? Megnézte a kukoricást, mely úgy állt, mint egy óriásokból toborzott hadsereg a televény, nedves erdőirtotta földben. Messziről búgott a cséplőgép, hangosan vagy elhalkulva, amint az etető beleszórta a megoldott kévét. Arrafelé tartott. Be se nézett a szőlője kerítésén, csak az arca lett pirosabb, amint elhaladt a léckapu előtt. Ráhúzott a lóra. Az türelmetlenül, falvágva kezdett rohanni. Az országút közepén, a kocsiuton egy kicsi parasztgyerek szála it. Hallotta a kocsit, de meg lehetett rémülve. Úgy tett, mint a menekülő csirke. Nem tért ki félre, hanem eszétvesztve rohant előre. A nemzetes ur utolsó percben vette észre. Nagyot kiáltott, haragosan. A ló képviselő ur a cseh nemzeti párthoz tartozik, nincsen szerencsénk ezt a férfiút tehát közelebbről ismerni. Mivel azonban a nemzetgyűlésen beszédet mondott a cseh kultúráról, »amelyet ide a cseh hivatalnokok importáltak s amellyel a magyar korrupciót igyekeznek megszüntetni,« megállhatunk Nadrazsil úrral egy szóra. A cseh kultúráról nekünk megvan az elfogulatlan véleményünk. Azt le nem kicsinyeljük és létezését le nem tagadjuk, mint azt a cseh kultúra teszi a magyarral szemben. A c§eh kultúrának itt Szlovákiában nem sok, dolga ekad, mert a magyar kultúra járt előtte és ott hagyta nyomait a gzlovenszkói városokban, amelyeket megnézhet a soviniszta Nadrazsil képviselő is; alkotásaik mind a magyar kuliura bélyegét viselik magukon, hiába kaparják le róla a címert és mázolják át a magyar színeket. Ebből a cseh kultúrából azonban, ami most köszöntött Szlovenszkóra, nem igen kér a tót nép. Menjen közéjük a képviselő ur és meghallja erről a nép véleményét. Különös kultúra iehet az, amely ellen gyűlöletet tapasztalunk a szlovákság körében. A cseh kultúra erősebb és fejlettebb, mint a szlovák és régi évszázados törekvése a tótságnak felszívása. De a tótság nemzeti öntudatra ébredése ezt a törekvést a leghatározottabban utasitotía vissza. Ma a tótságaak talán inkább kell a darabokra tört magyar kultúra, mint a feímagasztalt és dicsőített cseh kultúra. Semmiesetre se lesznek a szlovákok lekötelezve Dérer doktor úri ak a szlovákság szellemi színvonaláról kiállított bizonyítványáért. Sohasem fogják elismerni, hogy a tótság miveltsége alacsonyabb rendű v.olua, mint C3eh rokonaiké. Ez a bizonyítvány nem hogy kiegyenlítené a két testvér-nemzet közötti szakadékot, de kiraélyiti azt. A cseh kultúrát tehát pontosan visszaküldik a tót nemzet képviselői Nadrazsil címére azzal a barátságtalan felírással: a címzett nem fogadja el. Mi reánk a másik kijelentés tartozik, az, amely magyar korrupcióról beszól. Ez az előkelő idegen, úgy látszik, teljesen ismeretlen a szlovenszkói viszonyokkal. Nem ismeri a régi és az uj földesurakat, a régieket, akik tönkrementek már, akik útban vannak afelé és az félreugrott és megállt toporzékolva. A gyeplő feszesen szügyére szorította a fejét. — Mit szaladgálsz az országúton ? — ki áltotta a nemzetes ur. Az apró gyerek fölnézett. Maszatos arcán kétfelöi utat vájt magának a könny. Lsjbija barna, fakult szövetén nagy négyszögü fekete foltok voltak bevarrva. Kezében kék, szögletes, recásoldalu üveget szorongatott. Megismerte: az elbocsátott kapásának legkisebb gyereke volt. — Hová mégy? — kérdezte csöndesebben. — A patikába, — felelte a gyerek. Remegett mint a hideglelős. Látszott, hogy sírva indult el hazulról. Valahol a szobában a lázas anyját hagyta Félve, sírva futott ki egy ismeretien hatalom elöl. Most psdig a másikkal találkozik. — No, — mondta a nemzetes ur — ülj csak föl ide, te! A kis fiú reszketve mászott föl, mintha vesztőhelyre indulna. Behúzódott az ülés sarkába és mint egyetlen segítséget, a nagy üveget szorongatta szipogva. Jó félóra volt a falu, arrafelé kocogott a ló. — Aztán nézte az orvos ? — Régen volt kinn. Most nagyon beteg. — Rágondolt a gyerek a betegszobára, ahol sirva állt az apja, a testvérei és a dunyha között rájuk se nézve már, lihegve, hanyatt feküdt az édesanyja. É3 ez a szomorú kép bátorságot adott neki a sírásra. De mikor elkezdte, elfogyott a bátorsága és már félt abbahagyni. így sirdogált sokáig. — No ugorj le. Erigy csak! A patika előtt voltak. Nagy kopott aranyozásu oroszlánfej volt ráfestve ajcégtáblára. A doktor is benn ült. Csöndesen konyakoztak a gyógyszerésszel. A nemzetes ur beszólt: — Doktor ur! A kis, cigarettától sárga bajnszu ember szolgálatkészen sietett elő. — Győjjön csak doktor ur, kiviszem egy újakat, akik itt megtoliasodtak szédületesen rövid idő alatt, nem hallott semmit sem a kijárókról, akiknek minden ajtó kinyílik és úgy látszik, nem emlékezik arra a régi latin közmondásra, mely azt áiiitotta, hogy Rómában minden eladó. Hogy mi, szegéay magyarok, Róma vevőközönségévé lettünk kényszerítve, oda a viszonyok ellenállhatian létünket fenyegető okai sodornak. Mi nem voltunk soha kufárok é3 nem árultunk semmit erkölcsi tőkénkből: az ma is érintetlen. A korrupciót tehát ne közöttünk keresse, a mi sorainkban, hanem arra Nadrazsil ur reá fog találni, ha jobban kinyitja a szánét A korrupció azokban a melegágyakban tenyészett ki, amelyeket a cseh kultúra inváziója helyezett el Szlovenszkóban. A szlovákság felismerte ezt és azóta ösztönös ellensége annak, hogy a cseh kultúrával megismerkedjék. A tótság egészséges életösztöne nem feledte el a deákos költőnek szavait, melyek a magyar kultúra fuudamentomát alkotjuk s amelyek azt harsogják, hogy minden államnak támasza, ta.pköve a tiszta erkölcs .. . Szellmei eg; el oei moadotf MIMI. — A Faragó contra Kertész sajtópör. — A nagy érdeklődéssel várt Faragó—Kertész sajtópör fömagánvádló meg nem jelenése miatt elmaradt. A bíróság a vádat elejtette és Kertész Imre ellen az eljárást megszüntette. Hiába vonultak ki a sajtó összes komáromi .munkásai, hiába vártunk elvi döntést a bíróságtól, az ellen-kritika szabad gyakorlására vonatkozólag, a vádló nem vádolt, —• a védelem nem fejthette ki igazát. Mintán azonban vádlónak nem áll jogában a közönséget ettől az irodalmi csemegétől egyoldalúan megfosztani, a meghiúsult debatt-ból aiább közöljük Kertész Imre érdekes és súlyos mondanivalóit: Az objektivitásról: Simor hegedűművész koncertjének estélyén találkoztam Erdélyi Ernővel „A Reggel“ főszerkesztőjével, aki megkért, hogy írjam meg a hangverseny kritikáját. Én ! Aki az estélyen ott sem voltam és Simort soha életemben játszani nem hallottam! Ezt azután úgy hívjak, hogy objektiv kritika! A Beregi est előtt egy „művészi beharangozót“, egy szokásos reklámiratot vittem be „A Regbeteghez. H&za is hozom vacsora után. Nálunk vacsorái. Odakuporodott a gyerek a lábuk elé, sziute hullámzott vele a kocsi a ló minden lépésénél. Habos lett az orvosság az üvegben. Úgy értek a szőlő elé, hogy észre se vette. A j nemzetes ur a tiszai nagy gátról beszélt, amit a jövő héten fognak felülvizsgálni. A szőlő j előtt bekiáltott: — Hé! . . . Sándor! A kapás kisirt szemmel jött elő, furcsa volt a nagy emberen a könny. — Eljött a doktor ur. Vezesd be a feleségedhez. Hosszú félóra tellett el odakünn. A paripa néha hátranézett okos két szemével. A nemzetes ur csöndesen ült, a parasztházat nézegette, melyből időnként keserves sikoltás tört elő. Képzeletében már házak épültek itt, fák hajtottak ki, előtte volt a szóló, amilyenné alakítani fogja. A doktor jött végre. — Jókor jöttem, — mondta — vérmérgezése volt. Késő lett volna holnap. Fölnyitottam a sebet. Megél az asszony. A nemzetes ur, mielőtt indultak volna, ! hátraszólt. — Hallod e Sándor . . . Maradhatsz a i szőlőben. Holnap permetezni köll. — Igenis, nemzetes uram. — Aztán lépj át hamarosan az ifiurék] hoz. Mondd, hogy estére győjjenek át. A dok! tor ur van itt. Megérintette a lovat . . . ment-ment, eltűnt az ámuió szemek elől ... A nemzetes ur, úgy tetszik nekem is . . . elrobogott végképpen. Útját betakarta a por . . . Mindig messzibb van. Zöld kis kocsiján soha nem jő már vissza. Néha ráemlékezem erre a szép, büszke, magyar arcra, akaratos, hatalmas, önkényes urra, akinek drága arany volt a szive ... és fáj, hogy a Tisza partjára, uralkodásra, építésre soha nem jössz már vissza . . . nemzetes ur . . . nemzetes ur . . .
