Komáromi Lapok, 1922. július-december (43. évfolyam, 78-156. szám)

1922-09-09 / 108. szám

2. oldal,

Komáromi Lap ok

1922. szeptember 9.

A magyar szociáldemokraták végre észrevették, hogy a kormányzati rendszer a nemzeti kisebbségek elnyomásán alapszik és hogy szükséges a nemzeti kisebbségek jogainak az önrendelkezési jog és az összes nemzetek teljes egyenlősége alapján való szabályozása. Eddig nem igen hallottunk a párt berkeiből ilyen hangokat, de úgy látszik, hogy az idők változtak és belátják, hogy hiába támogatták a kormányok egy részét, őket sem igen vették észre, legfeljebb akkor, ha képviselőiknek a nemzetgyűlésen szavazni kellett. Ma már ott tart a párt, hogy programmját nem képes a parlamentben keresztülvinni és nem marad más hátra, mint a forradalmi eredmények megtartásáért küzdeni.

A szociálista pártban beállott szakadás annak az eredménye volt, hogy teljesen kilátástalanná vált a programmnak demokratikus irányban való megvalósítása, a párt tagjai tömegesen hagyták ott a vezéreket és a kommu nisták táborába léptek át. Hogy ekképan a párt nagyon meggyöngült, azt szomorúan kénytelenek megállapítani a magyar szociáldemokraták, azt azonban már elhallgatják, hogy mindez az ő rövidlátásuknak eredménye. Tudniok kellett volna, hogy akkor, amikor a köz- ! társaság csehszlovák nemzetiségű szocialistával 1 szövetkeztek, egyúttal feladták namzeti jellegüket is, mert ebben a köztársaságban még a szocializmust is nacionalizálták azok, akik ez állam alapítóinak tartják magákat. Ha azonban ezt nem tudták, politikai iskolázatlanságukról tettek tanúságot.

S most amikor a maguk portáján felgyülemlett bajokat számolják el keserű hangon, a szociáldemokrata tan elveihez és az ősi szokáshoz híven, nem átallják a magyar polgári pártokat élesen megrágalmazni. Magyarnak nevezik magukat, de természetesen a magyart vádolják meg. A polgári pártoknak Szlovenszkó autonómiájáért folytatott küzdelme nem tetszik nekik és azt állítják, hogy akkor, amikor a polgári pártok a Hdnka-féle álláspont mellé állnak, elárulják a magyarság önrendelkezési jogát, valamint a magyar nép és demokrácia ügyét.

A köztársaság magyarságának ügyét nagyobb kötelességtudással nem képviselte eddig senki a polgári pártoknál. A napirenden levő sérelmek ellen mindenkor bátran szálltak sikra e pártoknak nemzetgyűlési képviselői és szenátorai. Ha nem tudtak eredményt elérni, annak csak az az oka lehet, hogy nem minden magyar párt fogott össze ezekben az ügyekben és az a néhány polgári párti magyar képviselő még ott sem talált támogatásra, kiknek | kötelességük lett volna. Mert a magyarság ügyét nem lehet és nem szabad az osztálypolitika elszigetelt szempontjából tekinteni, hanem mindazoknak, kik nemcsak magyarnak nevezik magukat, de valójában azok is, teljes erejűkkel kellett volna a küzdők frontjába állani és együtt küzdeni a magyarsággal. Ezt pedig a magyar szociáldemokrata párt nem tette s még a legutóbbi kulturmozgalomban, iskoláink megmentéséért is csak egyes helyeken vett részt az együttműködésben.

De semmiféle komoly alapja sincs annak a vádnak, mely elitéli, bogy a polgári pártok állást foglaltak az autonómia kérdésében. Ha a magyarságról van szó, akkor azok a magyar pártok tudják kötelességüket és bizonyosak lehetnek, hogy a szlovenszkói magyarság jogait teljes egészében biztosítania kell annak az autonómiának, amit létesíteni akarnak. Ha már a munkásság képviselőinek tartja magát a szociáldemokrata párt, mely nemzetközi, sőt Garbai vendégszeroplése révén bécsi magyar összeköttetésekkel rendelkezik, ne vindikálja magának a magyarság képviseletét is, melyet a közelmúltban lejátszódott események legalább is nagyfokú óvatosságra tanítottak meg.

A magyar szociáldemokrata párt látja, hogy eljátszotta még a munkásság nagy tömegeinek bizalmát is, és most a magyar pártok ellen akarja felkelteni az osztáiygyülöletet, melyet még egyetemes magyar nemzeti érdekekkel szemben sem képes leküzdeni. Ez azonban aligha fog sikerülni, mert a köztársaság magyarságának rövid három éven keresztül is volt alkalma meggyőződni arról, hogy kik az ö érdekeinek igazi és önzetlen képviselői.

IH Mail II IfflOW

(Az elkobzást hatályon kívül helyezték. — Eső után köpönyeg. — Az elkobzott számokat visszaadják. — Hogyan szól az inkriminált cikk?)

Bizonyára emlékeznek olvasóink arra, hogy aug. 3 án megjelent 92. számunk felső szélén a kővetkező szavak voltak olvashatók:

II. kiadás. Az első kiadást az ügyészség elkobozta.

Az elkobzást a komáromi államügyész lapunk 92-iki számának első kiadásában közölt „A magyar iskoláért“ cimü vezércikkünk miatt találta indokoltnak és elrendelte lapunk elkobzását. Nosza a rendőrök beszaladták a várost,

az összes elárusító helyeket bejárták, a talált számokat lefoglalták. Ugyanezt tették lapunk kiadóhivatalában is. összesen 785 drb. Komáromi Lapokat szedtek így össze.

Lapunk szerkesztősége azután másik vezércikket irt és pár óra késés után megjelent az elkobzott szám második kiadása.

Ez az eljárás jellemzi legjobban azt a szomorú tényt, hogy mennyire messzeállunk még a sajtószabadságtól. A cenzúra eltörlése csak látszólagos közeledés a sajtószabadsághoz. Valójában a cenzúra fönnállása sokkal jobb volt, mint a „nincs cenzúra" állapot. Akkor az ügyész átnézte a lap kefelenyomatait, ceruzájával törölte azt, ami neki nem tetszett, különben pedig megjelenhetett a lap a törlések helyén fehér foltokkal.

Mostan pedig úgy áll a dolog, hogy a cenzor a kész, kinyomott lap egy példányát nézi át, s ha egy szó nem tetszik neki, akkor lefoglalja az egész lapkészletet.

Lapunk elkobzása, mint már fentebb jeleztük, f. évi aug. 3 án történt. Lapunk szerkesztősége nyomban megfelebbezte a komáromi államügyészség határozatát a vádtanácshoz. A vádtanács nem látta fennforogni az elkobzás okát. A vádtanács határozatát a komáromi államügyész a pozsonyi törvényszékhez felebbezte meg.

A pozsonyi ügyész se látott okot az elkobzásra.

Erre vonatkozólag kaptuk az alábbi hivatalos iratot a komáromi államügyészségtől:

A Komáromi Lapok kiadóhivatala

Komárom.

A bratislavai állami ügyészségnek 1922. augusztus 23 án st. 4259/1922. számú határozata folytán, mellyel az eljárást Gaál Gyula szerkesztő ellen megszüntette, a Komáromi Lapok 1922, augusztus 3 án kiadott 92-ik számának a lefoglalását hatályon kívül helyezem s a lefoglalt 785 drb. lappéldányt visszaadni rendelem.

Komárom, 1922. szeptember 3 án.

Moesz s. k.

vezető államügyész.

A kiadmány hiteléül:

Gyarmathy s. k.

S. tiszt.

Ez a mi első elkobzásuukn ik hiteles története.

Mivel most már az elkobzást hatályon kivül helyezték, semmi akadálya nincs annak, hogy közzé tegyük azt a vezetöcikkünket, amelynek alapján a komáromi ügyész lapunk elkobzását elrendelte.

Fiaskó Györgynek impozáns tajtékpipái voltak, gazdasági emblémákkal, királyi koronával, nemzeti címerrel, sőt kacér és lengeöitözetü dámákkal kifaragva és ezek a tajtékcsudák selyemkötésü, tarka gyöngyökkel kivarrott dohányzacskóbói táplálkoztak. Mindaz bizonyos nimbuszt teremtett a Fiaskó György máskülönben húsos és vörösbajuszu feje körül. Olyanfnrmáu, hogy Kemény János bárót afféle félistennek képzeltük, aki a halandók elől a magasság felhőibe rejtőzik és a kiből csak Fiaskó bácsi látható, a tajtékpipás tiszttartó vagyis a misztikus égi hatalom földi vikáriusa. Csak a gyereknek van ilyen titokzatos, magafaragta bálványa.

És egyszer csak ez a bálvány összeomlott a szemünk láttára. A koronás tajtékpipák, a selyem dohányzacskó varázsa szétesett, a Fiaskó bácsi nimbusza elszállt, mint a könnyű tavaszi köd.

Az történt ugyanis, hogy Kemény János báró megjelent Sarkéden. Ez nagy esemény volt. A fejedelem akkor a politikai, sőt a nemzeti élet ormán állott, mint képviselőházi elnök, az ország egyik gazdája és márványoszlopa, az optimatesek legjavából. Nem ért rá arra, hogy a maga do gával, a kis Serkével bíbelődjék. Esztendők óta nem is látták ott, csak a hírét hallották az újságokból. Most is úgy kellett, majdnem fenyegetőzve lecsalogatni Pestről, hogy valami fontos jogügyletet ami az ő személyes jelenléte nélkül meg nem köthntö, Dyélbe üthessen a tiszttartója. E végett hivták a helyszínére az édesapámat is, mint az uradalom helyi fiskálisát. Hintót küldtek értünk a városba, mert engem is kivittek Serkébe — iródiákuak, s ez nagy és emlékezetes fordulat volt az életemben. Mert eleven

bárót akkor láttam legelőször és a fejem tele volt az akkori idők Rocambolejaival, baroneszjeivel és márkijaival. R-mdkivüli embernek képzeltem őket, fantasztikus lényeknek, akik csak arra valók, hogy regényeket szőjenek, a kik különleges embex-i fajták, nemcsak a társadalmi kiváltságaik, de az arcuk, a beszédeik, az életük szerint is.

Éí Kemény János báró nem törte meg ezt a hitemet. Daliás, gyönyörű típusa volt az erdélyi büszke, ósmagyar mágnásnak : olyanok lehettek Jókai regényhősei, akik a hatalmas török szultánokkal és basákkal kevélyen újat húztak. Kemény János báró nagy, fekete attilát, ragyogó lakkcbizmát, zsinóros magyar nadrágot hordott. Az alakja is csakugyan fejedelmi, az arca tiszteletet parancsolóan komoly és a beszéde! Még nyájas és vidám tréfáiban is mindig volt valami dekórum, valami majestás, ami a leereszkedéstől épp úgy visszatartja, mint a gőgtől. Hát mind ez együttvéve bizony nagyon megtépázta a Fiaskó bácsi nimbuszát.

Hát még a többi! Mialatt a szerződést megírtuk, azalatt asztalt terítettek és azután ebéáhez ültünk. A szűkre szabott kisvárosi ebédhez képest lukullusi lakoma volt az. Csigaleves, sonka, borjukotlett, mogyorótorta. És közbe egy kis fakó gikszer: a spenát. Én titkon ugyan, de annál őszintébben és hevesebben gyűlöltem a spenátot és tulajdonképen csak kisegítő szükségétéinek, pótfogásnak tartottam, valami olyan pedagógiai taneszköznek, amit csak azért kell megenni, hogy az embert engedelmességhez szoktassák. És most ide merik tenni a hatalmas báró elébe! A fejedelemnek — spenátot! Kíváncsian, majd lehangoltan: szégyenkezve és szepegve néztem a nagyurra,

A nimbusz.

Irta Lörinczy György.

Odafönn a rimavölgyi szelíd lankák és a Mátra legalsó nyúlványai között büszkélkedett hajdanán Gedövár, Fülek, Ajnácskö. Salgó közelében Serke vára is, a tudós Lórántffyak bagolyfészke. Ma már az emléke is alig pislog, falai pedig végképpen széjjelporladtak, de alant hosszú pántlikaképpen húzódik a Rima partján a kálomista fala: Serke, ahol valaha Kiss József élte a gyermekkorát és az ősi nagyúri domínium.

Serdülő gyermekkoromban még az a dominium a Kemény János báróé volt, aki közvetetlen atyafiság révén a Lorántffyaktól örökölte s a kiről nemsokára hasonló vérségi jusson Bánffy Dezső báróra szállott. Az uradalom tiszttartója Fiaskó György volt, tanult ember, kiváló gazda, édesapámmal együtt jogászkodott Sárospatakon. Félig táblabiró, félig földmivelő, sajátságos keveréke a gondolkozó filozófusnak és az egyszerű szántóvetőnek. Azóta ez a tipus is végkép kiveszett a magyar életből. Akkor az ilyen gazda nem hordott bricseszt, de lóháton járt. Most már bricseszt hord, de gyalog jár. Az ilyen jelentéktelen apró disztinkciók sokat elkotyognak abból, amit a hivatalos krónikás elhallgatott.

Fiaskó Györgyöt mi gyerekek mindközönségesen ugyancsak Fiaskó bácsinak hívtuk, de ő azért rettentő nagyhatalom volt előttünk. Szinte azt mondhatnám, hogy népszerű tekintély, ami pedig ritkán fér össze. Szükszava, de bőkezű. Ha vásári, vagy ünnepi tumultusok kedvéért bejött a városba, akkor a szárnyai alá vett és vele jártak sorra a panorámákat és a többi hangos bámnlnivalót. Azonfelül