Komáromi Lapok, 1922. január-június (43. évfolyam, 1-77. szám)
1922-02-04 / 15. szám
Negyvenharmadik évfolyam. 15. siám. Szombati 1822. február 4«. LAPOK KOMAROMMEGYEI KÖZLÖNY POLITIKAI LAP. Előfizetés! ár c«eh-.*)ovák értékben: Helyben éa vidékre posta! szétküldéssel: fcjré#* erre 80 K, félérre 4® X, negyedévre 20 K. Egye* szám ára i 80 fillér. ALAPÍTOTTA: TUBA JÁNOS. Főszerkesztő: GAÁL GYDLA dr. Szerkesztő: BARANYAY JÓZSEF dr. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Nador-u. 29. hová úgy a iap szellemi részét illető közlemények, mhi a hirdetések, előfizetési és hirdetési dijak stb. küldendőt Kéziratokat nem adunk vissza. Megjelenik tekint háromszor: kedden, csOtörlökia is szombatéi. Szlovenszkó autonómiája egyik legnehezebb kérdése a köztársaságnak, mely egyik kormányról a másikra száll örökségül, de amelynek megvalósulása még mindig a jövő zenéje. A szlovák néppárt három év óta küzd minden erejével ezért és a napokban hatalmas elaborátumot nyújtott át a kormánynak, melyben részletes kidolgozásban terjeszti elő autonómia-követelését. Az elaboratum a clevlandi és pittsburgi egyezményekben Masaryk elnök által biztosított jogok effektuálását kivánja, vagyis a szlovák önrendelkezési jogból eredő jogoknak törvénybeiktatását. Követeli az önálló szlovák parlamentet az egykamarás rendszer alapján/ valamint önálló szlovák kormányt önálló szakminiszterekkel, amely a közös ügyeket kivéve, teljes önhatalommal rendelkezzék Szlovenszkó felett. A néppárt memoranduma szerint képviselővé Szlovenszkón csakis szlovák illetőségűt lehet választani, a tisztviselőket a szlovák kormány nevezi ki, az iskolaügy, a jogszolgáltatás és az adminisztráció teljesen szlovák kézbe megy át, — a régi megyei beosztás municipiális joggal együtt megmarad. Ezek főbb vonásokban azok a követelések, melyek a szlovenszkói önkormányzat sumrriáját teszik és amelyeknek megadását a köztársaság megalakításának alapvető szerződései biztosítják. Lesz-e a néppárt ezen komoly föllépésének eredménye, — ez más kérdés. Szlovenszkó autonómiája nemcsak a szlovák néppártnak képezi sarkalatos programmpontját, hanem valamennyi nemzetiségi kisebbségi pártnak is s épen azért csudálni lehet, hogy ebben a fontos és életbevágó politikai kérdésben a néppárt egyedül teszi meg a lépéseket. Hogy a keresztény-szocialista német képviselők is aláírták az elaborátumot, az csak részben látszik igazolni azt, hogy az önkormányzatért Szlovenszkó más nemzetiségű népe is küzd. Szlovenszkó autonómiájának kérdésénél az összes e földön élő népeknek egyöntetű fellépésével kellene közremunkálkodni abban, hogy az ország önkormányzathoz jusson. De a kérdés körül vívott küzdelmek arra engednek következtetni, hogy a küzdelemben csak azok vesznek részt, akik Szlovenszkó területén vezető osztálynak tartják magukat s félő, hogy az az autonómia is, amelyért küzdenek, ha egyszer megvalósul, csak szlovák testvéreinknek fog használni. Szlovenszkó magyarságának és németségének mai helyzetén vajmi keveset lendít. A néppárt memoranduma szlovák autonómiáról beszél, holott Szloveuszkó önkormányzatáról van szó, mert Szlovenszkónak magyar és német nemzeti kisebbségei épp olyan polgárai ennek az államnak, mint a szlovákok s épen úgy joguk van az autonómiához, mint szlovák testvéreinknek. Ha a néppárt autonómiára való törekvése Szlovenszkó összes nemzetiségei részére nem hagyna fönn bizonyos kételyt, akkor azt a memorandumot, melyet Hlinkáék benyújtottak, Szlovenszkó összes kisebbségeinek alá kellett volna irniok, tehát a magyar képviselőknek *is. Nem ismerjük teljes szövegében a néppárt memorandumát, de a külső körülményekből ítélve, félünk, hogy ebben az elsőrendű kérdésben még a legnagyobb kitartással dolgozó néppárt is szem elől téveszti azokat a momentumokat, amelyeket épen az itt élő kisebbségekkel fenálló viszonylatban egy olyan vezetésre hivatott pártnak figyelembe kellene venni. Mert azzal tisztában kell lennie Hlinkáéknak is, hogy Szlovenszkó autonómiája csak olyan lehet, mely egyforma jogokat ad Szlovenszkó összes népeinek, nemzetiségre való tekintet nélkül. melyet észrevenni sem akarnak, melynek halomra halmozódó sérelmei mellett érzéktelenül, közömbösen, sőt nemtörődömséggel mennek el a republika vezetői, minden betanult és betanított hazugság dacára sem érzi, hogy ős kultúrájában rejlő ereje megcsökkent volna. Minden, még a legfelsőbb helyről származó nyilatkozatok, illetve agyonhallgatások dacára sem hisszük el, hogy a magyarság annyira quantité negligoble-nak tartatik a kormányodnál állók szemében, amelynek magatartása az államélet nagy gépezetében észrevétlen részecske volna. Egy megcáfolhatatlan tény igen is kétségessé teszi azt a próbálgatást, — mert politikai tervnek nem igen lehet elkeresztelni a kormány e célú tendenciáit, — amely a magyarság kérdésének kikapcsolásával akarja a belpolitikai káoszt higabbá tenni. Igen is, hallatni fog a magyarság megáról és ha haragos, dühödt gyűlölködés hangján is fognak velünk foglalkozni a dennikok és novinyik, akaratlan cáfolatát fogják adni a tervszerű agyonhallgatásnak. A háború előtti időkben is az volt a magyarság hibája, s ez nem a kormányok hibája volt csak, de a magyarság összessége, hpgy a külfölddel nem törődtünk. Abban a hatalmas nekilendülésben, amely a 60-as évektől kezdve a szent korona akkori országaiban valamint a technika a tudományos és közkultura terén, úgy a gazdasági és ipari élet minden ágában újat és európai érzéket teremtett, vajmi kevés idő maradt arra, hogy elfoglaltságaink mellett sokat sőt csak valamit is törődtünk volna azzal a külfölddel, amely legközelebbi érdeksféránktói valamelyest távolabb feküdt. Pedig — s ez az előbb mondottak cáfolatának látszik — egy dologban törődtünk a külfölddel. Megíanuhuk a nyelvét az úgynevezett müveit nyugatnak, átplántáltunk mindent, amit a kultúrában produkált, betéve tudtuk a a müveit külföld irodalmát s nem ismertük a lenézést, lekicsinylést még a legkisebb népekkel, a legifjabb kultúrájukban kezdő nemzetekkel szemben sem. Olyan szellemi nexusok fontak össze bennünket a külfölddel, amelyeket szerteszakitani a düh, a vakság, a gyűlölet és politikai irigység tudott csak. S minden a külföldet illető informáltságunkat, ismereteinket soha kamatoztatni nem tudtuk, mint ezt, a ma hatalmakká felcseperedett népek tudták. Mi valamennyien egyenkint csak magunknak szereztünk jóbarátokaf, melegedtünk a szinpátiájuk mellett s talán egyenkint sem igen feledkeztünk meg társalgás közben a magyarságról, • annak gazdasági és politikai életéröl, kultúrájáról említést tenni, s amellett elfelejtettük mégis a rólunk való informálásnak azt a módját alkalmazni, amellyel — hogy ugymondjam — saját személyükhöz kötött jóvéleményt a magyarságunk egész tömegére propagative kibővitsük és kiterjesszük. Akik jártak és éltek külföldön, tapasztalhatták, hogy a magyarságról mily keveset tudott a külföld. X magyart vagy Y magyart ismerte, becsülte, megszerette az az X vagy Y angol, vagy francia, vagy olasz, vagy más kulturnemzetbeli, csodálkoztak azon és gondolkodóba ejthette egy pillanatra őket, mert azzal a magyarral eltársaloghattak bármiről, s bámulhatták bizony, hogy erre Európa keletibb részén a nyugatéval versengő kultúráról hallanak, de — s itt volt a mi hibánk — olvasni, vajmi keveset olvashattak arról, hogy az a kultúra, amelyért nem kellett szégyenkeznie egy magyarnak sem odakinn, idehaza millió és millió embernek, egy, akkor még hatalomnak számított ország minden lakosságának juttatott legalább annyit, amennyit a büszke nyugat adott a maga embereinek. Pedig semmisem volt más, ami abban a rátartós nyugatiban meg volt, s gyakran túltengett, mint: a nemzeti öntudat. Mert a műveltsége!? Hogy többen voltak, hogy gazdasági életük fejlettebb volt és éppen ebből folyóan, hogy több volt a katonájuk, vagy több hajójuk járt a tengeren, vagy hogy könnyebb kézzel rövidítettek meg királyt, nemest, pórt egy fejjel a történelmük viharos századaiban? Mert kalmár erkölcssel, vagy szinte patologikus dicsvágyból szemhunyoritás nélkül igáztak le népeket, rabolták el a szabadságukat s kezükről a vért a rablott arany porával tisztították ? Ez volt s ez ma is a több s magasabb kultúra?! Milyen jogon néztek el felettünk, otthon annyi századok háborús, nemzeteket mentő viharaiban edzett, de néha legyengült, kifáradt, kimerült T Az agyonhallgatott Harsig.
