Komáromi Lapok, 1922. január-június (43. évfolyam, 1-77. szám)
1922-06-15 / 71. szám
4. oldal. „Komáromi Lapok" 1922. junius 15. TM Einstein-nek, de addig mig ilyen ítéletidőben fuldoklunk, minden bámulatom Tatrangi Dávid találmányáé, s a Jókai vigasztalni tudó fantáziájáé. i :s Útlevél uisumot minden államba a leggyorsabban és legolcsóbban megszerzek. Vidéki megbízásokat a leggyorsabban elintézek, miután hetenkint háromszor megy küldönc Prágába eljárási dij 35 korona, cím: László Zsigmond Bratislava (Pozsony) Szépiak-u. 12. sz. Cím 1± 1 Komáromi levelek. Kissé ráuntam a nyomdagépek zakatolására, a szerkesztőségi tollak sercegésére, az Írógép kattogására, a szedő inas sivitására, hogy: A nyomda még kéziratot kér, ráuntam a nagy tehetségek fölfedezgetésére s azok kéziratainak olvasására, ránntam a szerkesztőségi olló csattogására, s mivel láttam, hogy egy ideig úgyis hiába Írogatom Faun leveleimet, hiába Írnék a ko máromi strandról, uszodáról, korzótól, a komáromi pletykákról, zsúrokról, szavam a pusztában kiáltó szóként elveszne, mert a Rex mestertől megbabonázott Komáromot egy jó ideig nem érdekli semmi, igy aztán hirtelen, mint a kóborló Faunokhoz illik, „köd előttem, köd mögöttem" eltűntem ebből a Rex lázas városból. Ezúttal szakítottam az újságírói sablonnal, s nem Írtam magamról dicsérő jelzőktől csöpögő „Személyi hirt“ amely Őrstől a Yereknyei hídig a világgá harsonázta volna, hogy lapunk szerkesztősége jelenti, hogy a szerkesztőség és az olvasó közönség egy ideig kénytelen nélkülözni a — — — — (itt három sor önadományozta dicsérő jelző következnék) munkatársunkat, Faunt, aki a túlfeszített szellemi munkában összekuszált idegszálainak megfésülésére elutazott. E helyett az ajtómra kiakasztani szokott jelző táblákat: /. Azonnal jövök! II. Nyomban itt leszek! III. Ne menj el, maradj itt, hiszen pár perc múlva visszajövök! szóval ezeket az örökkévalóságokat szimbolizáló táblácskákat nyugalomba helyeztem, s kiírtam a táblára: Elutaztam. Csak ennyit! Egy betűvel se többet. Egyik ismeretlen, de vigkedélyii ismerősöm távollétem alatt az „Elutaztam“ alá kifüggesztette az „Azonnal jövök“ jelzésű táblácskát, nyilván onnét indulván ki, hogy ha azt irom ki, hogy azonnal jövök, az úgyis annyit jelent, mintha elutaztam volna. Elvégre azonban mindennek vége szakad egyszer s a távollétem is bevégzödött, észrevétlenül hazdtoppantam s most azzal töltőm időmet, hogy a távollétem alatt érkezett szerelmi szonett» két, »klogákat, bukolikákat, madrigálokat olvasgatom, hogy újra összevissza kuszálhassam idegszálaimat, hogy legyen jogcim majd egyszer megint elutaznom. A sok-sok idegölő kéziig t között azonban mégis akadt egy, ami a Faunok östermőszetőt: a gúnyolódást, cinizmust háttérbe szorította bennem s őszinte meghatottságot lopott a szivembe. Talán nem is ebbe a világ fonákságait gáncsoló, kifigurázó rovatba való ez a levél, tálán nem is nekem, Faunnak kellene rá felelnem, hanem egyik legjobb barátomnak, CyranÓDak, aki ugyan szintén maró gúnnyal csipkedi a léha világot, de szentimentális rajongással hívei a nőknek, a szerelemnek, a házasságnak. Dehát mindegy 1 A levél Írója hozzám fordult bizalommal, én adom meg reá a választ. Hogy az olvasók is lássák miről vau szó: itne itt adom közre a megható levelet: Kedves Faun! Előre bocsátom, hogy ismerőse vagyok, néha beszélgetni is szoktunk, hogy mégis aláírás, illetve valódi név nélkül küldöm e soro kát, azt azért teszem, mert szeretném, ha véleményét úgy adná, hogy ismeretségünk által csak annyiban legyen befolyásolva, amenynyiben tán mégis alaposabban átgondolná a helyzetet s amennyiben dolga engedi, többet foglalkoznék vele. Amennyire önt kedves Faun ismerem, felteszem, hogy e tekintetben nem ultraradikális sem jobbra, sem balra, gondolkodásánál fogva pártatlannak tartom; ezért is fordulok teljes őszinteséggel a K. L. rokonszenves „Faunjához“, kinek csípős és talaló levelei már sok kellemes percet szereztek nekem. Az u. n. régi középosztályból származom, még nem vagyok 30 éves. Körülbelül 3 év elöttig meglehetősen gond nélkül telt az időm, ami az iskolai, főiskolai s háborús éveket illeti; minden nagyobb zökkenés nélkül jutottam át, az uj korszakba. 3 éve vagynk állásban, amely szolgáltat annyi jövedelmet, hogy magam szépen megélhetnék belőle, még félre is tennék, de én szüléimét s otthon levő testvéreimet segítem, úgy, hogy bizony sok számomra nem marad; ezt nem neheztelésként mondom, — Isten mentsen — én még a régi nevelésből való vagyok, csak tájékozódás végett Írtam meg. Jobb állásra, előléptetésre a mai viszonyok között egyelőre nem számíthatok. De most már csak eltalálta kedves Faun, hogy mi fog most következni? Szeretek egy leányt, aki nem tud róla; már két esztendeje lesz; de: a lány két keze munkájával keresi a kenyerét, keresetével nagyrészt szüleit segíti, akikkel még együtt van, tán 23 éves a leány, egész egyszerű, nem restellem megírni: egy nagyon kicsi állású és rangú ember leánya, nem szép, még talán csinosnak sem lehet mondani, de (nem azt mondom, hogy nagyon kedves) én szeretem. Ismerem már vagy három -éve. Anélkül, hogy észrevehette volna, figyeltem; ahogy viselkedett, az kifogás alá nem eshetett, pedig már régen figyelem féltékeny szemekkel. Családja körébe visszahúzódva él, tudja és bevallja (alkalmam volt vele elégszer félkomolyan, féltréfásan beszélai), hogy ő nem szép, szegény, egyszerű műveltségű, mesebeli királyfit nem vár, de megfogni sem akar senkit (engedőimet a kifejezésért.) Majd mindig vidám, ártatlan tréfára kész, jószívű, dolgos, ügyes, jóravaló, tisztességes. Mit mondjak még? Én nekem tetszik, én szeretem. Hogy én szeretem, arról nem tud, tán álmában sem jutna eszébe. Már most mit tegyek? Megmondjam neki, hogy szeretem? Megkérdezzem, hogy ö szeret-e, vagy szeretne-e? Vagy hallgássak s verjem ki a fejemből? Kalandjaim soh’sem voltak, ezt sem annak, hanem komoly dolognak tekintem, még inkább, ha szólnék neki. De mi lesz, ha szólok ? Én azt hiszem, hogy talán ő is szeret öntudatlan, vagy vonzódik hozzám; tán boldog lesz, de mi lesz a folytatása? Én komolyan veszem: elvenném; de: mily akadályok jönnének közbe? Az én családom, rokonaim biztosan elleneznék (az Övéről nem is szólok, mert ha ö beleegyezne, mással én nem törődném), mit szólnának, vagy hogyan viselkednének ismerőseim, feljebbvalóim velem szemben, szóval „mit mondana a világ ?“ No és az anyagi helyzet? És a különböző életkörülményeit, melyeket nagyjában vázoltam ? Most szerényen, nyugodtan, talán megelégedetten él. Ha szólok neki s velem érez, akkor kiragadnám mostani gondolatköréből, de ha el nem vehetem, mostani nyugalmát akkor talán örökre tönkretettem. Ha nem érezne velem, ez csak nekem lenne egy csalódással több, amibe majd beletörődnék. Ha azonban nem szólok, akkor nincs nyugalmam, akkor mindig csak öt nézem, őt lesem, rá gondolok. Most már válaszoljon kedves Faun, mit tegyek, vagy mit tenne ön? Az ember két rossz közül mindig a nagyobbat választja: melyik az ? Vagy intézzen egy kérdést a „K. L.“ olvasóihoz, tudatva velük a tényállást, felszólítva őket, hogy foglaljanak állást pro vagy contra. Késő van, fáradt vagyok. Majd ismét felkeresi soraivsl kész hive Komárom, 1922. junius 10. Aki lassan már öregszik. Eddig szól a levél. Ez már egészen komoly ügy. Itt már félre a tréfával. Válaszunk az: Ha a férfi olth&tatlan szerelmet érez a nó iránt, ennek az érzelemnek leküzdése, a lemondás sokkal nagyobb küzdelembe, életharcba kerül, mint a házasság feltételeinek a megszerzése. Lemondani egy kedves, imádott lényről és küzdeni, fáradni, harcolni azért, hogy ót feleségül vehessük, össze nem hasonlítható különbség. Az első elborul ást, lehangolást, a másik eset erőt, reményt, bizakodást ád a léleknek. Itt az illetőnek azt kell mérlegelni, hogy elég erős-e a lány iránti érzése, nem fog-e elpárologni, ha a nélkülözések, a mellőztetósek vigyorgó ördögével kell szembeszállni. Csak ha erős ez az érzés, akkor lépjen a férfi a nö elé, bátran, fölemelt fővel: hogy én szeretem magát s ha maga is úgy érez, küzdők magáért, hogy olyan anyagi helyzetbe jussak, hogy feleségül is vehessem. Ha a férfi nem mondhatja ezt a nőnek, ha a házasságra nem gondolhatnak, akkor a saját lelki tusáit ne ossza meg azzal a növel, akit szeret, akkor hallgasson a nő előtt, hogy az ne sejtsen semmit, csak akkor, ha van reménye, hogy feleségül is veheti, különben mire való volna őt is az álmatlan éjszakák rabszolgájává avatni? Madách azt mondja: „Ember küzdj és bizva bizzál!“ Szedje össze agyának minden kis molekuláját, atomját és keresseja tisztességes anyagi eszközök megszerzési módját, hogy feleségül vehesse. Hogy mit szól a világ? Szerencsétlen minden ember, aki a világ és nem a saját tiszttességes én-je szerint rendezi a dolgait. A hivatalfönöknek semmi köze, kit vesz el az alkalmazottja. Legfeljebb nem fognak vizittelni azoknál, akik olyan tapintatlanok tudnának lenni, hogy magukkal valamit éreztetnének. Erről egész köteteket lehetne írni. Most csak röviden: Ezekkel a kérdésekkel legyen rendben: leküzdhetetlen-o az érzése, elég erös-e biztos anyagi helyzetet teremteni a házasságra. Ha ezekre igennel felelt önmagának, akkor ne törődjék azzal a világgal, amely mindig és és mindenkit gáncsol. De ha ingadozó a felelet, akkor mint édes, elérhetetlen álomképet imádja a nőt szótlanul és jókedvbe burkolja be lelkét, amikor az nagyon szeretne sírni, sírni. Isten önnel, Uram! Faun. ^ A magyar közönség figyelmébe! ^ $ A Prágai Magyar Hírlap | a szlovenszkói magyarság újságja A junius 1-én indult meg Előfizetések, megrendelések és hirdeté- W sek Spitzer-féle könyvesboltban (Komárom, Nádor-u. 29.) fogadtatnak el í — Az urnapi istenitiszieletet dr. Majer Imre apátplebános helyett, aki meghűlése folytán nem tud ideutazni, Mórocz Emílián bencés házfőnök, elkülönített egyházmegyei esperes fogja felkérés folytán végezni. — Harang és or^onaszentetés Negyeden. Lélekemelő, szép ünnepély keretében szentelték fel Negyeden e hó 6-án, pünkösd másod napján a nagyedi ref. egyház két uj harangját és megújított orgonáját. Az ünnepély reggel 8 órakor kezdődött, mikor is Negyed község minden rendű és rangú polgára — felekezeti különbség nélkül — több ezer főből álló menetben vonult ki az állomáshoz a harangokért, melyeket Kosztolányi Kálmán gondnok vett át az egyház nevében. Majd a menet megindult a község felé. Elől ment a 120 tagból álló lovas bandérium, melyet Kovács László és Szekeres Gyula negyedi ifjak vezettek. Utánuk jöttek a virágdiszes fogatok, közöttük a pazarul feldiszitett harangokat vivő kocsi, melyet 6 fekete ló húzott, ezek után a koszorús leányok fehér serege és az iskolásgyermekek százai, végül a gyalogos közönség következtek. Mikor a menet a község első házához éti, az ott fel-
