Komáromi Lapok, 1922. január-június (43. évfolyam, 1-77. szám)
1922-04-15 / 45. szám
1922 április 15. „Komáromi Lapok“ 13, oldal. Nem lehet igy dolgozni. Kiment a legény Amerikába. És munka hijján ődöng a newyorki kikötőben. Megszólítja valaki: — Magyar vagy? Nincs munkád? Dolgozni szeretnél? Bólogat rá a legény: bizony úgy van. — Hát gyere ide holnap reggel hatkor. Szerzek neked munkát. Kemény munka, erős munka, de megfizetik. Kapsz naponta tiz dollárt. Tudod-e, mennyi otthon tiz dollár ? Nagy János tudta, hogy bizony az nagy pénz. Néha hétezer korona, néha nyolc is, olykor még több. Érdemes érte nehéz munkát is vállalni. Mondta, hogy pontosan itt lesz. Jelentkezett reggel hatkor. Mondták neki, hogy a mólón fog dolgozni, búvár ruhában. Nagy sisakot kap a fejére és gummiruhát tető - től-talpig. A bocskora ólomból lesz. Csődön fog lélekzeni, mert a viz fenekén folyik a munka. Nem veszélyes a dolog, csak szokatlan. Köveket fog hordani és a fenéken ásni. A fő, hogy nem kell félni, s ha valami baj van, csak megránt egy zsineget és egyszeriben felhúzzák. Nagy János azt mondta, hogy nem fél. Fel is öltöztették búvárnak s lement a többivel dolgozni. S lenn is volt, sokat mondok, húsz percig. De aztán meghúzta a vész-zsineget. Felhúzták, s hamar lecsavarták róla a rengeteg sisakot: — Mi baj volt ? — Semmi. . . — Féltél? — Nem féltem. — Megtámadott valami vizi szörnyeteg? — Nem támadott. — Hát miért huzattad fel magadat? — Nem lehet igy dolgozni! Nem megy 1 Ásni nagy ásóval, emelgeini rengeteg köveket, s az ember még csak a markába se köphet, — nem embernek való munka ez. Vulpes. Kisuárosi szépség. Irta: Gellért Mária. Istenem, képzeljék el, hogy egyike volt azoknak a fiatal hölgyeknek, akiket a legcsinosabbak közt emlegettek. Sőt ha nagyon sikerült ruhát viselt, vagy ha nagyon jól mulatván, rózsákra hevült arccal kacagott, némelyek azt állítják, hogy majdnem olyan szép, mint a doktor lanya. A doktor kisasszony pedig gyönyörű teremtés volt. Egy külföldi milliomos vette feleségül s azt mondják ma még szebb, mint hajdan. Az ö milliomosa azonban egyre késett. Nemcsak a milliomos késett. Még a szegény hivatalnok kérő is. ő pedig ott állott, szőkén, kékszemün, csinosan és csodálkozott ezen. „Várt lány várat nyer“ — hallotta olykor s nem tudta bizonyosan, vigasztalni akarják-e vagy csúfolni. De aztán legyintett egyet és kacagott. Bánja a csuda. Báér. Jó itthon. S-mmi gondja. Tenniszezni járt és zongorázott. Csinos ruhát viselt. Mulatságokra járt és udvaroltak neki. Ó, nem panaszkodott, hogy nem mulattatják. Azt azonban sohasem látta, hogy valaki nagyon-nagyon szereti, sem azt, hogy valaki elvenné feleségül. Huszonnégy éves volt és a haja bámulni kezdett. — Sokat kell mosnod kamillával — mondta az anyja s ezzel egyidőben titkos tanácskozásba lépett egyik öreg nagynénjükkel: — Kedvesem, neked olyan nagy összeköttetéseid vannak, nem tudnál-e Lenkénknek, az én drága lányomnak, valami )ó pártit? Sajnálom szegény gyereket. A barátnői sokkal kevésbbé csinosak és sokkal szegényebbek, már sorra férjhez mennek. — Bizony, Lenke nagyon csinos, de azok közé tartozik, akik hamar elvirágzanak — bólintott fontoskodva a néni. Mindig szerette aláhúzni a fontosságát annak az ügynek, melyet a kezébe vett, hogy aztán, elintézvén valamit, annál nagyobb jóltevönek lássék. S az öreg néni öreg kisasszony ismerősének sógorasszonya, jó hozomány Ígéretének kíséretében, végre elővezetett egy férjjnlöltet. Csak tizenöt esztendővel volt idősebb Lenkénél, úgy jól közel járt a negyvenhez, de azért még nem yolt sem teljesen kopasz, sem teljesen elhízott. Minden előzmények levélben intézendők el, s mikor mint valóságos élő kérő megjelent a tiszteletére villanyárban úszó, kicsinosított lakásban, hangulat ünnepies feszes ségében, uj ruhájában és régi de csak kivételes alkalomkor használt lakkcipőjében, nem is festett olyan rosszul, hogy Lenke túlságosan megdöbbent volna tőle. Jónás ur egyébként özvegy ember volt, két gyermekkel és egy vasúti hivatalnok szerény jövedelmű állásával. Gyorsan történt minden. Egyszerre benne voltak az esküvői előkészületekben. Lenke valami furcsa, mámoros lázzal készítette még hiányzó asszonyholmiját. Látta magát, mint szép fiatal asszonyt, s bizonytalan körvonalakban, de határozott hittel mosolygott egy csinos, karcsú fiatal férfire, ki őt — teljesen reménytelenül — ám annál erősebben imádja. Nem volt ebben a gondolatban bűn és árulás; idáig is mindig várta a szerelmet. Közben férjhez kell menni . . . Most már azonban el kell, hogy érkezzen a rég várt szerelem is. Ó, nem az ura. Nem. Más. Nem fontos azonban az sem, hogy már le lesz kötve. Hiszen nem akarja megcsalni az urát. Világért sem. Csak — bizonyára igy van megírva a sors könyvében, hogy mint asszony fogja meg hódítani azt a férfit, akire várt. Aki ő rá vár. A nagy faluban, ahová a Jónás ur a feleségét vitte, valami furcsa, sivár szél fújt örökké, télen az ereszt zörgette, nyáron a vézna állomási fákat. A rozoga, régi vasúti épület emeletén laktak két szűk szobában. A fiuk nem voltak otthon. Intézetben éltek. Lenke szépen elrendezte a csúnya házban csinos bútorát s az ablakon keresztül, hol a távoli mezőket, hol az érkező vonatokat nézte. A vonaton olykor elegáns és csúnya férfiak utaztak. Ám ha egy-egy kopott, vagy elhízott férfi fel is ásitott, vagy feimosolygott hozzá az ablakba, a szépek és elegánsak legfeljebb a perron kavicsaira tekintettek ki, unottan és j futólag. És ez igy történt évről-évre. Lenke pedig közben a kővetkező dolgokat élte meg: neki is lett egy kis gyermeke s az ura a mostoha gyerekeit is hazahozatta, először az egyiket, azután a másikat. Mert az intézetben sokba kerül s Lenke nem kapta meg azt a hozományt, amit a közvetítők igéitek. Abból a házból pedig, amit az anyja után öt ököl majd, most még nem lehet élni — igy mondta ezt az ura, aki most már olyan kopa>z volt, mint az a biljiárdgolyó, amelyhez a kopaszokat szokták hasonlítani, egészen elhízott s alig látták otthon, mert rendszerint az irodában ült s ha dolga nem volt, a főnökkel kártyázott. Még most is csak ellenőr volt, azok közé a szerencsétlen emberek közzé tartozván, akiket mindig legeslegutoljára neveztek ki. Lenkének volt annyi gondja-dolga, hogy alig győzte. Piszkos kis parasztlány cselédeivel pörlekedőt, legyek és egyéb falusi be,-fiák ellen hadakozott, babot termelt a sivár, szürke ház mögötti földben, harisnyát foltozott és folyton csunyult. Gyerekének születése után megbámult szőke haja is egyre ritkább és kisebb lett. Már alig volt egy pici kontya. A keze eldurvult, a foga elromlott, a ruhái rossz szabásunk lettek s az arcszine sárgásfalsó. A munkától és kedvetlen élettől boszns arckifejezést kapott — olyan volt, mintha már nem is ő lett volna. Es egy este a nagy falu nj jegyzőjének fiatal, szép felesége kacagva és megütközve mesélte csinos, fiatal urának: — Édes fiam, én nem értem ezt a Jónásnét, ez tisztára bolond. Tudod, mit mesélt ma nekem ? Elmentem hozzá uzsonnára és mindendenféléről diskuráltuuk. És tudod mi sült ki? Az, hogy ez a Jónásné szépnek tartja magát. Hogy ö mártir, aki az ifjúságát és szépségét föláldozza az öreg urának . . . Majd a torkomon ak 'dt a kalácsa. Hát mondd, van ő rajta egy krajcár ára szépség ? Valóban, Jónásnén már nem akadt semmi szépség. Saját maga is kezdte észrevenni. S lassankint belefáradt abba a furcsa harcba, hogy folytonosan a lélek igazságát állítsa szembe a test igazával. A lélek jogát a test jogtalanságával. Nagyon szomorú őszi délután volt az, amikor beismerte: Lenke meghalt és nem maradt más belőle, csak Jónásné. Olyan bánatos lett, azt hitte, utána tudna halni ő is. Most már nem is magát sajnálja, mostani magát, hanem a régi, csinos, szőke teremtést, akivel oly mostohán bánt el az élet. Majdnem úgy siratta el őt, mint valami kedves, messzi halottat. Dehát — a halottakat nem lehet föltámasztani s lassankint Jónásné is megvigasztalódott. Nőm ölte magát hasztalan vágyakozással, egyre gondosabb háziassznny lett s még a mostohagyermekeivel is anyásán tervezgetett. Szelíd uzsonnákat rendezett és nem gondolt többé sem ábrándra, sem szerelemre. Már csak egyetlen narkotikumot tartogatott: egyetlen vigasztaló hitet Őrzött, a lelkében, — azt, hogyha majd meghal, újra a szép, fiatal Lenkévé válik. Mert az ember még sem veszítheti el magát mindörökre. A «effetíástéíért a főwerkesístő a telelő«. Lapkiadó: Spitzer Béla. TO»M*iott Spitswt Sándor IrönyTnfotodájibaa NYILTTER. Alulírottak fájdalomtól megtört szívvel jelentjük, hogy a forrón szeretett atya, nagyatya, testvér, illetve jó rokon Krausz Lsipóí folyó hó 14-én reggel 7 órakor életének 69-ik évében hosszas szenvedés után visszaadta nemes lelkét a Mindenhatónak. A megboldogult hűit tetemét folyó hó 16-án délelőtt 10 órakor fogjuk a Dunarakpart 18 sz. gyászházból a helybeli izraelita sirkertbe örök nyugalomra kisérni. Komárom, 1922 április 14. Áldás és tie nyapvä poraira I Shinarz mérné sz. Krausz Gizella Knöpfler Hermanné sz. Krausz Olga Dr. Krausz flrlhur gyurmek-i. Schmarz mór Knöpfler Hermann vejei és gyászoló tesfuérei és unokái. ZSOLDOS TANINTÉZET BUDAPEST, VII., DOHÁNY-UTCA 84. TELEFON: J—124—47. A legjobban készít elő magánvizsgákra. Vidékieknek levelező oktatás. Speciális, magánhasználatra irt tankönyvek alapján. 369
