Komáromi Lapok, 1922. január-június (43. évfolyam, 1-77. szám)

1922-03-04 / 27. szám

„Komáromi Lapok*

1&22. március 4.

6. oldal.

Írhatnék még többet, nagyon sokat, de nem tudom összehasonlítás nélkül megtenni s félek hogy ezt zokon veszik tőlem. Pedig csak jő szándék vezet s a rajongó szeretet szülőföldem iránt, melyről büszkén szeretném elmondani, hogy itt nincs széthúzás, nincsenek az emberek egymástól elválasztva, hanem a megértés s a szeretet ütött tanyát közöttünk és a szegény, elhagyott magyar megtalálta önmagát...

Benszülött.

Heti krónika.

A Lubinszky

gyerekek mellett nem lehet szó nélkül elmenni. Tele volt ugyan minden újság ezeknek a gyerek-fenoméneknek a nevével már hetek óta; nem is dicséret már, amit róluk írtak a külföldi és magyar lapok, hanem valami dédelgető szeretet, amiben minden kritikus a tollát mártotta, amikor róluk megemlékezett. Magam is árinyi szeretetet érzek a Lubinszky gyerekek iránt, hogy félek az elfogultság vádjától. Egy a mentségem, hogy velem együtt ennek a kis, de minden kulturesemény iránt annyira fogékony városnak majd valamennyi szülöttje, neveltje, betelepülje már nem is kritikus szemmel nézte, kritikus füllel hallgatta ezeket a kis sziuószeket, hanem körülvette a szeretetnek azzal a bizonyos nemével, amely már nem lát hibákat, nem kutat hiányok után, hanem amely szinte csóktalan csókkal halmozza el azt, aki leikéhez közel férkőzött. Én láttam azon a jő pár előadáson, komoly, sok vihartlátott, küzdelmekben megkeményedett arcokat mosolyra, igazi mosolyra válni, kérges tenyereket tapsra készülni, s bizony láttam egy-pár elrejtőzni akaró könynyet is a sírástól elszokott szemek szögletében előbukkanni. Ezek a kicsiny emberpalánták annyi szépet hordoznak magukkal, 'annyi erkölcsi kincset szórnak el az útjukban, hogy nem csoda, ha a loppal kicsordult könnyek árulókká válhak. Nem tudom bizony, hogy ezek a szépségben, ielki szépségben fogant könnyek felérnek-e egy kiadós hasznú üzlettel, de hogy vaunak még sokan, igen sokan, akik ezeknek a Lubinszky gyerekeknek a „gyermek-előadásaitól“ télé jó szívvel távoztak, azt a magam szememmel láttam. Beszélhetnek nekem durvaságról, kemény, meg nem induló szívről, puha szeretettel tele az emberi szív, csak kevesen vannak, akik ezt a szeretetet kicsiholni tudják. A Lubinszky »gyerekek« egy hétre való bizalmat legalább belénk plántáltak az ember magasabb erkölcsi hivatásáról, meg arról, hogy a nagy igazságok a gyermekszájról könnyebben találnak a lelkünnöz, mint a »nagyok« öblös ajkáról.

A mulatságok,

farsangi bálok, koncertek, karneválok, bolondestélyek, ideje lejárt. Egy kis rezümé nem fog ártani ezekről a szórakozásokról.

Annyit hall az ember a nagy pénztelenségről, a nyomorról, a sok temérdek gondról s mégis amikor a csörgős sipkás karnevál megkezdi útját a háromkirályok után, felszállott a gond köde, panaszok, bajok elröppentek, megteltek a zsebek csengő valutákkal és rongyos, szakadt, ragasztott koronákkal s ment mindenki, akit csak a lába vinni tudott, a mulatságokra. Érdekes lenne kiszámítani, hogy a majd két hónapig tartó farsang ideje alatt mennyi pénz forgott az emberek között. Megjegyzem, titokban bizonyára megsúgnák a vendéglősök a kávésok, de nyíltan nem merik, félnek a forgalmi adótól. Ezekkel a bálokkal minden rendben lenne, ami a mutatást, szórakozást illeti, csak egy helyen van öreg hiba. Eddig jó divat volt, tégi, de hasznos divat, hogy a leányok farsangkor találtak párra, nemcsak táncospárra, hanem házastársra is. Hovatovább oda jutunk, hogy a saegény lányok már táncospárra is alig akadnak, s a mulatságokat ütve unatkozzák végig. A régi békevilágban bizony igy farsang táján tede voltak az újságok hymen hírekkel, ma még, ami házasság köttetik is, olyan csendben, szinte Htokban tartódik, hogy még a legközelebbi ismerősök is csak a keresztelőkor értesülnek róla. Meg kellene fordítani a szerepeket, talán jobb sorauk volna lenne a lányoknak. Talán úgy, hogy a férfiak üljenek s a lányok kérjék fel őket állandóan a táncra, »állandó hölgy válasz.« Mert félő, ha ilyen tempóba megy a lányok petrezselyem árulása, kipusztul az emberi faj. Aztán meg hiszen a nők is ma már egyenlő politikai jogú polgárok, talán nekik kellené á kezükbe venni a mulatság rendezéseket, a hölgyek közül táncos gárdát szervezni a mindenben lelastult erősnem „megtáncoltatásáia.“

A táncokról

se maradjon el a szó. Hiszen a mulatozással úgy összefüggött az valamikor. Ma már?

Mióta a macsicsok, kankánok egyenes leszármazottjai a onesteppek, twosteppek, foxtrottok s legújabban a shimmy belépőjegyet hoztak a nyugodt paS de quatre-k, sima bostonok, libegő walzerok s a táncok legegyszerűbbje, de a legelegánsabbja a magyar csárdás mulatságaira, felborult a tánc egyensúly. Mert ezeket a tánc-kreatiókat nem lehet olyan könnyen megtanulni, mint a régi módiakat. Például ahhoz a bizonyos shymihez egyenesen e célra született két bal láb kell, megfelelő görbületekkel és kificamodásokkal, ama merészségen felül, amely az eltipegóséhez megkivántatik. Már pedig vagy a lábak hiányoznak vagy a mersz a tánchoz. Már csak onnan gondolom, hogy valami incidens van benne, mert például Budapesten az úgynevezett elitmulatságokon nem engedik a táncolását, valószínű nem a görbe lábak s nem a kurzus miatt.

Ahogyan itt látjuk táncolni, az csak olyan álshymi, csak olyan kleinshymi, egy kisvárosi erkölcsökhöz alkalmazott s átdolgozott kiadásban. Hiaba mondanak bennünket prűdöknek, mégis kimerjük mondani, kogy bizony nekünk nem kellenek ezek a tánc-ültetvények, ezek csak maradjanak a bárok, tabarinok parkettjén, a mi lányainknak nincs szükségük arra, hogy a lábakkal szerezzék meg azt a bizonyos is meretsóget, amiben a bokákon felül egyéb is kificamodhatik. Majd ha a táncforradalom elül s megint visszatérünk a régi módihoz, talán a táncmulatságokon nemcsak a büffék telnek meg evő-ivó vendégekkel, hanem a cigány magyaros zenéje mellett kivilágos virradatig ropjak majd a csárdást.

r

KÖSZVÉNY, CSÚZ, RHEUMA, szúrás, szaggatás, csontfájdalmak ellen évtizedek óta kipróbált legjobb

z e r a

KRIEGMMéle REPARATOR

1 üveg ára 45 korona minden 1 gyógyszertárban. Egyedüli készítő

m tfRIFfiNFI? gyógyszertár

Bt 1—1 l_<l\ Budaoest. Kalvintér.

lit»:

545

; Komáromi levelek.

Bűbájos éj, —

Szerelmi kéj,

' Benned fakad a mámor.

Édesebb vagy,

Mint a nap,

Szerelmünk benned él.

Az idő hamar repül,

A kéjt vivén magával És repül Szünet nélkül És vissza nem kerül,

ezt húzta a cigány a farsang búcsúztatójául az Otthon kávéházban húshagyó kedden éjfélkor. A gyengébbek kedvéért elárulom, hogy ez a csapni való rossz szöveg a világ legszebb szej renádjának, a szerelmeseket álombaringató,

‘ velencei gondoladal, a barkarola szövege a Hoffmann meséiből. Valami rossz viccet akartam mondani az asztaltársaságnak a szomszédos kivágott női karokra, keblekre és vállakra,

; amikor elkezdte ezt a bűbájos dalt a cigány játszani, egyszerre elfeledtem, hogy az örökké vig, gúnyolódó, csipkelődő Faun vagyok. Ez a dal az a varázsvessző, amivel a mókák emberét megölik bennem. Sok minden eszembe jut ilyenkor és szerelnék nagyot ütni az öklömmel az asztalra, hogy a tálcák, cukortartók, teaüstök, szűrők, kanalak, poharak arasztnyira az asztal fölé emelkednének, hogy a túl dekoltált asszonyoknak udvarló s erősen odahajuló udvarlók önkénytelenül elsáppadnának, azt hi vén az első pillanatban, hogy a férj meghallotta, hogy micsoda komiszságokal súgott az asszonya fülébe, s most az ütött az asztalra. Igen szeretnék nagyot ütni, — hogy a cukorkákat porciozó kasszatündér rémületében a főidre ejtené a cukortartót, s ijedtében elfeledné, hogy kinek

is adott ma randevút s hogy a kávés elrémülve kérdezné magában, ki tudja e ez a pasi fizetni, ha eltörik a márvány asztal, — hogy még az őskártyázók is abba hagynák a partit s hogy Aladár, a fogalmazó ketségbeesve szaladna oda, hogy Faun bátyám, az isten szerelmére, ne csinálj skandalumot.

Szóval, nagyon nagyot szerettem volna ütni az asztalra, hogy épen most kellett a cigánynak ebbé a bűbájos gondola dalba belekapni, s véget vetett az én mókázásomnak. Tudom, ez a levelem se fog sikerülni, mert még mindig nem tudok a mókázó kedvembe belezökkenni.

Szóval nagyot akartam ütni az asztalra, hogy nagy, nagy skandalum lett volna belőle, de nem ütöttem. A mi lapunk már megjelent, s csak a konkurrens lapnak csináltam volna szenzációt, amely három fő- és a nyolc alcímmel irta volna meg, hogy Faun botrányt csinált.

Tehát nem ütöttem az asztalt, hanem csak a kanalammal az egyik vizes poharat, amire semmiféle botrány nem lett, csak a kávéház gyorslábú Chillesei, a pincérek siettek elő.

Aztán arra gondoltam, hogy honnét az ördögből került elő ennyi cigány. Cigány húzza a Dózsa Vigadó emeleti báltermében, ahol álarcosbál van és az álarcosok izzadnak, mint kánikulában a métermázsás kövérek, s erősen dobálják egymást konfettivel. A bálteremben sütkérezik egyik szerepvivő barátunk, aki csak azért könyörög, hogy ne dobálják konfettivel, mert az átkozott kis papirszeletkék a nyakába, a kabátja alá is betolakodnak, s ott rejtőznék s a felesége észreveszi, hogy bálba járt, pedig ő azt mondta, hogy az irodában fog dolgozni a késő éjjeli órákig, egy pert tanulmányoz át.

Cigány huzza a földszinten, az étteremben, a Szivacsasztaltársaság színhelyén, az u n. Erő- és bab-leves csárdában, ahol most a szivacsfőatyamester, atyamesterek, mesterek, szivacslegények és szivacsinasok megfelelő

gyászpompával temetik el a farsangot s egyik sirató legény és előénekes borizü hangján elénekli, hogy Kitették a holttestet az udvarra c. búcsúztató dalt és zuluffer táncmozdulatokkal körüliejti a ravatalt: egy ötven literes üres sörös hordót, amely még kevéssel ezelőtt tele volt és bőven öntötte magából a sörös habot és a habzó sört. De, mint a nóta mondja: „Volt, nincs fene bánja! — Volt, nincs, vigye kánya !* és a szivacsok az őszinte részvét meleg hangján emlékeznek meg az emeleti ivóverseny győztesétől, a szerencsétlen flótás 15 korsóval ivott meg, de nem sört, hanem i horribile dictu — limonádét. Szegény ember, ha még nem is volt a Mignon operában, de biztosan tudja már ezt a dalt, hogy „Ismered-e azt a hont, hol a citrom terem?“

Aztán megjelenik a kucséber az ő megvesztegető mosolyával. Az asztaltársaság az ő éltető eleme. A kabalaszámok: 3,5, 8. Az asztaltársaság házas tagjaiban a kucséber megjelenésével túlzottan előtérbe lép a gondos férj és a szerető család apa. „Hadd nyerjek valamit az asszonynak, legalább nem csinál olyan patáliát, ha későn megyek haza, lesz, mivel betömni a száját!“ — „Hadd nyerjek valamit a gyerekeknek, legalább a pártomat fogják, ha a feleségem zsörtölődik velem — mondja a másik és megkezdődnek a húzások. A ravaszabb játszók kijelentik, hogy „Ha most veszitek, ebben az évben nem játszom!“ Erre a kijelentésre a kucséber lelke mélyéből esdő sóhaj száll a kucséberek védszentjéhez: Merkúrhoz (persze nem a bankhoz), hogy add uram, hogy ez az ember nyerjen, hiszen én azért még mindig nem veszítek 1 Mikor aztán mindenki megnyerte a maga asszonykájának s a gyermekeinek az obiigáit csokoládét, akkor következik a tábló: a főnyeremény, a szardiniás doboz, amelyre közösen adakoznak, kiki tehetsége szerint és közösen is fogyasztanak el szintén ki-ki tehetsége szerint. Az asztaltársaság annaleseiben nincs följegyezve olyan eset, hogy ezt a szardiniás dobozt elveszitették volna. Igaz, hogy előbb kikeresik a legszerencsésebb kezű embert. Kivallatják, hogy az nap fogott-e kezet kéményseprővel, izmalitával, vagy szép leánnyal, s csak mikor letette az esküt Bachus őszentségére, hogy igen is fogott, csak akkor szabad a számokat rejtő zacskóba belenyúlnia. Közben Tóni, a főur hozza a tányérokat csörömpölve és sietve, s a szardíniára is ellehet éne-